Eddig
ismeretlen kéziratra bukkant az Egyetemi Könyvtár szakértője, aki egy
régi kódex belső borítójára erősített lapokat kezdte vizsgálni.
Kiderült, hogy a nevezetes 1572-es szupernóváról készült leírás került
elő.
(Forrás: National Geographic)

Valódi ritkaságra bukkant csillagászattörténeti
szempontból Farkas Gábor Farkas, a budapesti Egyetemi Könyvtár
osztályvezetője. Egy régi, XV. századi kódextöredék átvizsgálásakor
(most zajlik éppen a bibliotéka régi könyveinek rendszerezése,
restaurálása) a hátsó táblán egy valamivel későbbi időszakból származó
kéziratot talált. A kötéstáblához erősített, évszázaddal „fiatalabb”
lapokon – mint később kiderült – valószínűleg egy wittenbergi
egyetemista jegyzetei olvashatóak. A kézirat az 1572-es szupernóva
fellobbanásáról szól. E szupernóva észlelése a szakértők szerint igen
fontos mérföldkő volt a modern csillagászat kialakulásában. Farkas Gábor
Farkas szerint a régi, arisztotelészi világkép ezzel dőlt meg
bizonyosan, hiszen a szupernóva felrobbanása ékes bizonyítéka volt
annak, hogy az „állócsillagok” szférájában, amelyet Arisztotelész
romlatlannak hitt, igenis történnek
változások.
 
Méghozzá nem is jelentéktelen
módosulások, hiszen az 1572-ben észlelt robbanás után két évvel a
Cassiopeia csillagképben lévő szupernóva eltűnt. Ennek a feltételezhető
maradványát több mint 400 év múlva, 2004 novemberében fedezte fel egy
barcelonai csillagász, Pilar Ruiz-Lapuente. A XVI. században mindenestre
nagy szenzációt keltett, hogy egy ’állócsillag’ egyszercsak felrobban,
majd eltűnik. A csillagok ugyanis a rejtélyes „ötödik elemből” (quinta
essentia) épültek fel Arisztotelész szerint. Márpedig ennek állandó
szerkezetűnek kellett volna lennie, szemben a mi bolygónkon közvetlenül
észlelhető négy elemmel, tehát a vízzel, a levegővel, a földdel és a
tűzzel szemben. Így az 1572-es szupernóva a „kopernikuszi fordulathoz”
hasonlóan hozzájárult a földközpontú világegyetem modelljének
megdöntéséhez. A szupernóvát egyébként a kor talán legnagyobb
csillagásza, a dán Tycho Brahe (1546-1601) észlelte az elsők között
1572. november 11-én. Hogy persze pontosan mit is látott Tycho, az csak
432 év múlva, 2004-ben derült ki a szakértők számára.

E modern adatok szerint a dán
asztronómus annak lehetett tanúja, hogy egy kettőscsillag-rendszerben az
egyik csillag addig „táplált” egy fehér törpét, amíg az végül
szupernóva-robbanással fejezte be életét. Az óriáscsillag ledobta külső
rétegeit, és azok, valamint a kísérő égitest nagy sebességgel száguldani
kezdett kifelé a világűrbe. A mai asztronómusok úgy bukkantak az
1572-es robbanás nyomára, hogy olyan, a szupernóva fellángolási helyétől
távolodó csillagot kerestek, amely – a robbanás során kapott lökésnek
köszönhetően –, jóval gyorsabban mozog, mint a szomszédos égitestek. A
szupernóva fellobbanásának helyszíne a Földtől körülbelül 10 ezer
fényévre van. Mivel az első fényei 432 évvel ezelőtt jutottak el a
Földre, a csillagrobbanás 10 ezer 432 évvel ezelőtt történhetett. A
csillagászok végül egy gyors, Napunknál kisebb csillagra bukkantak,
amelyet a dán asztronómus emlékére Tycho G-nek neveztek
el.

Nos, e nagyjelentőségű
szupernóváról számol be az a kézirat is, amely 1572 és 1575 között
keletkezhetett, s amely a budapesti Egyetemi Könyvtár falai között
rejtőzött évszázadokig. A most előkerült dokumentumról Farkas Gábor
Farkas azon a csillagászattörténeti konferencián számolt be, amelyet
idén augusztusban tartottak Tatán. Azóta ezzel a kézirattal kiegészült
az a csillagászattörténeti és térképészeti kiállítás is, amelyet az ELTE
könyvtárában rendeztek. 
 
A most
előkerült latin nyelvű kézirat természetesen nem volt datálva, hiszen
egy egyetemista készítette magának, egy wittenbergi professzor, Kaspar
Peucer (1525-1602) előadásáról. Ám Farkas Gábor Farkasnak sikerült
meghatároznia a kézirat korát. Ebben nagy segítségére volt, hogy az
egyik kolligátum címlapján egy horvát származású latinul író költő,
Matthias Flacius (1520-1575) versét azonosítani tudta. A kéziratos vers,
tehát a protestáns teológus halála előtt keletkezhetett, s ekkor
kerülhetett bele az egyetemi jegyzet.

A kézirat másik jellegzetessége ehhez az 1572-es új
csillaghoz kapcsolódó jövendölés. A jóslat szerint a szupernóva
feltűnése Jézus Krisztus utolsó eljövetelét jelenti, s így hasonlatos a
születését bejelentő betlehemi csillaggal. A különleges kézirat második
része ugyanis egy 1572. december 7-én, ádvent második vasárnapján a
wittenbergi vártemplomban elmondott ünnepi prédikáció szövege, amely jól
reprezentálja a csillagászat és csillagjóslás a korban divatos
kettősségét, a tudományos és teológiai interpretáció nehezen
szétválasztható 16. századi elegyét.

De térjünk még vissza Tycho Brahéra, az 1572-es
felfedezőre! Farkas Gábor Farkas most készülő disszertációjában egy
érdekes összefüggésre hívja fel a figyelmet a dán csillagásszal
kapcsolatban. Eszerint William Shakespeare-nek volt egy ismerőse, egy
Thomas Digges (1546?-1595) nevű matematikus, aki sokat mesélhetett az
angol drámaírónak a híres dán
csillagászról.
 
Tycho ugyanis Digges
kortársa és tulajdonképpen „kollégája” volt. Így vannak olyan teóriák,
hogy a Hamlet dán vonatkozásai Tychóhoz köthetőek, például a helyszín
kiválasztásában. A Shakespeare-dráma elején említés esik egy csillagról
is, amely valószínűleg az 1572-es szupernóva volt, s amelyet Tycho Brahe
írt le részletesen, de a nyolcéves William Shakespeare is láthatta azt
Angliában. Az már csak ráadás, hogy egy Tycho Brahéről készült metszet
bemutatja a család címerpajzsait, s ezen a sajátos családfáján szerepel
két név: Rosenkrans és Guldensteren. Nem nehéz az asszociáció, hogy e
két unokafivér alighanem a Hamletben is feltűnő Rosencrantz-cal és
Guildensternnel azonosítható. Ők a valóságban tehát Tycho Brahe rokonai
voltak, és egyébként valóban dán követekként szolgáltak az angol királyi
udvarban. Farkas Gábor Farkas mindenesetre e lehetséges kapcsolat
vizsgálatára, az irodalomtörténeti vonatkozásokra is kitér hamarosan
megjelenő publikációjában.