1330. április 17-én Záh nemzetségbeli Felicián sikertelen merényletet követett el a király és családja ellen Visegrádon, valószínűleg a váraljai, Duna-parti királyi palotában. A merénylő kardjával a királyt csak megsebesíteni tudta, ám Erzsébet királynénak négy ujját levágta, míg Lajos és András hercegeket nem érte komolyabb sérülés. A király kíséretének tagjai a helyszínen végeztek a merénylővel, akinek rokonsága is súlyos büntetést kapott. (Rácz György, Magyar Országos Levéltár)

A merénylet indítéka máig bizonytalan, Záh Felicián tettét vélhetőleg valamilyen egyéni sérelem hatására követte el. Az eseményről általában a magyar krónika beszámolóját szokták idézni, amely szokatlanul részletesen meséli el a történteket és következményeit.

Kevésbé ismert, hogy egy hónappal később (május 15-én) a „Pannon Királyság egész nemességének közössége, a bárók, előkelők és főemberek egyetemének megegyezése, illetve mindnyájuknak a felségsértés gyalázatos és hallatlan bűne fölött örök időkre ítélkező gyülekezete valamennyi ma élőnek és a sorra eljövendők mindegyikének”  tudtára adta ítéletlevelében, hogy
„a szóban forgó Felicián aljas és szégyenletes gaztettének, illetve elvetemült bűnének gyökeres kitépése és kiirtása végett vele szemben, továbbá fiaival, lányaival, nemzetségével, fiú- és lányunokáival, valamint a hozzá bármilyen rokonsági fokon kapcsolódókkal szemben büntetésül több napos körültekintő mérlegelés után […] a következő ítéletet határoztuk el meghozni. Legelőször nevezetesen és elsősorban is minden nemzetségéhez tartozó ember, akit csak rokoni kapocs fűz harmadíziglen hozzá, kegyetlen halálbüntetéssel lakoljon. Felicián nőtestvéreinek fiai és leányai, valamint tulajdon lányainak leszármazottai ugyancsak a halálos ítélet büntetését viseljék.

A nevezett Felicián leányait hitvesül vevőknek a testvérei és közeli rokonai kizáratván a királyi udvarból maradjanak meg békében a maguk tulajdonában büntetlenül, de a királyi udvarba belépni soha semmi szín alatt, még a királyi felség, avagy a bárók hívéül szegődve se merészeljenek. Ha azonban közülük valakit e förtelmes bűn cinkosának találnak rábizonyítván ezt kétségbevonhatatlanul, bűnhődjék az is halálbüntetéssel, és fosztassék meg összes jószágától s minden birtokától. A szóban forgó Záh nemzetségnek a többi, a harmadik rokoni foknál távolabb eredő tagját vessék örökös szolgaságra a királyi felség rendelkezése alapján, míg minden, a fentiekben fővesztésre ítéltnek és örökös szolgaságba taszítottnak a birtokai mindörökre királyi kézre szállanak. Azt akarjuk, hogy említett nőtestvéreinek lány- és fiúunokái az ilyen elítélés szeplőjétől mentesek legyenek, elsősorban is abból a törekvésből, hogy mert a nevezett elvetemült nemzetségséghez tartozó számtalan sok úrasszonyt törvényes házassági kötelék kapcsolata fűz idegen nemzetségekkel össze, emiatt a fennálló rend nehogy megrendüljön; kikötjük tehát, hogy a mondott úrnők férjeire, rájuk magukra, továbbá fiaikra és leányaikra, nemkülönben örököseikre a fenti büntetés semmiképpen sem kiterjeszthető. Mindazonáltal pedig, hogy e nemzetség tagjait az országban mindenütt képesek legyenek felkutatni és finomabb úton-módon is kinyomozni, a királyság határain belül minden egyes megyében tartsanak a megyés ispánok, a szolgabírák és az összes megye nemesei kikiáltással általános gyűlést, és ha ott szorgos vizsgálódással olyanokat találnak, akik a megbüntetett Felicián mondott nemzetségének vele első-, másod-, illetőleg harmadfokon rokon tagjai, ezeket a megyebeliek küldjék el a király úrhoz az ő udvarába, hogy a fentebb írott büntetéssel meglakoljanak, összes javaikat és birtokaikat pedig hasonlóan csatolják örök szilárdsággal a király őkegyelmességének kezéhez. Ha pedig a mondott Felicián nemzetségéből más olyanokról szereznek tudomást, akik a harmadik rokoni foknál távolabb esnek tőle, ezek neveit, birtokait és vagyoni állapotukat írásba vévén a szóban forgó ispánok, szolgabírák és megyebeli nemesek a királyi korona és az ország iránti köteles hűséggel terjesszék fel, és vessék az ilyeneket az ország nemeseinek és báróinak határozata értelmében végérvényesen örökös királyi szolgaságba. Továbbá állapotra, nemre, rangra és életkorra tekintet nélkül mindazon személyekre is kiterjesztjük, hogy fővesztés büntetésével lakoljanak és veszítsék el a fentiek szerint összes birtokukat, akikről tényszerűen beigazolódik, hogy segítői, tanácsolói, előmozdítói, avagy bármilyen formában is részesei voltak az előadott kárhozatos merényletnek, ugyanakkor e tanácsadók és segítők még alaposabb felderítésében a királyi felség figyelme, illetve bárói és mások is közre fognak működni. Azt követőn pedig, hogy a nevezett bűntény szilárd bizonyítékok alapján kinyomozott és megtalált részeseinek nevét írásba foglalták, vezessék a foglyokat a király színe elé, hogy a már mondott ítélettel s birtokaik elvesztésével elnyerjék büntetésüket, míg a szóban forgó gonosztevők feljelentőinek kiléte az elhallgatás leple alatt marad.” (Almási Tibor fordítása)

Ez az ítéletlevél eredeti formában nem maradt fenn, csak egy későbbi történetíró, Istvánffy Miklós örökítette ránk minden valószínűség szerint hiteles szövegét. Figyelemre méltó, hogy a május 15-én kelt ítéletlevelet Szent György ünnepéhez keltezték: „Kelt Visegrádon, a Szent György vértanú ünnepét követő 22. napon [május 15.], az Úr megtestesülésének 1330. évében”. Nincs kizárva, hogy a Szent György Lovagrend évi rendes ülésén hozták meg a tagok szigorú ítéletüket. A teljes szöveg magyar fordítása itt olvasható, a Szent György Lovagrend alapszabályai pedig  itt tekinthetők meg.

Megmaradt viszont néhány azok közül a későbbi királyi adománylevelek közül, amelyekkel Felicián és rokonsága birtokai mások kezére jutottak a fönti ítéletlevél értelmében. A magyarországi adománylevelek sajátossága, hogy részletesen elmesélik a kedvezményezett érdemeit, mintegy megindokolva azt, hogy miért vált érdemessé az adományos a király jóindulatára. Természetes, hogy a merénylőt ártalmatlanná tevő Csele fia Sándor fia János is kapott Záh Felicián rokonságának javaiból. János mester a királyné étekfogómestere helyetteseként tartózkodott a helyszínen, érdemeit őszinte elismeréssel illetik a neki több Nógrád megyei falut adományozó két királyi oklevél szavai:

„Sándor fia János, Cselén unokája, szeretett házastársunk a királyné helyettes főétekfogója oly érdemeket szerzett, melyeket nem lehet egyszerűen mellőzni. Ezekkel kedveltté tette magát nemcsak előttünk, hanem országunk előtt is. Alig volt még valaki, a ki nekünk ily nagy és hűséges szolgálatot teljesített volna. Ezen kiváló és minden jutalomra méltó szolgálat abban állott, hogy midőn János étekfogói teendőit a mi személyünk s a velünk együtt ebédelő királyné előtt végezte volna, akkor a gonosz és ravasz Feliczián, Záh fia a Záh nemzetségből, vakmerően a mi vérünkre, valamint hitestársunk és szeretett fiaink vérére áhítozva, teljesen ki akará a királyi sarjadékot irtani s kivont karddal rohant személyünkre, nőnkre és gyermekeinkre; de az isteni gondviselésnek köszönjük, hogy midőn az említett gonosztevő vak dühében a királyné asszony jobb kezének ujjait levágta, a mi jobb kezünket súlyosan megsértette és fiaink egyikének hajfürtjeit is leszelte: a nevezett János megmente minket elszánt gyorsasággal a veszélytől. Földre terité Felicziánt, s többször átszúrva őt hegyes tőrével, pokolra küldé az ördöghöz, kinek szelleme vezette a gyilkos merényletben.” (Mátyás Flórián fordítása)

Az említett hős, az Ákos nemzetségből származó Cselenfi János − a Sági nemesi család őse − Szécsényi Kónya familiárisaként teljesített szolgálatot a királyi udvarban alétekfogó-mesterként 1330−1337 között, majd 1354-ig királyi udvari lovagként szerepel, több ispáni és várnagyi méltóságot is betöltött, hogy végül királynéi ajtónállómesterként a bárók sorába lépjen (1358−1360). Aranyból készült pecsétgyűrűjét valamikor 1826 előtt találták meg a Nógrád megyei Szécsényfelfalu határában szántás során, felirata ugyanis elárulta tulajdonosát: S[igillum] IOHANNIS FILII CHELE. Később az értékes tárgy az Andrássy gyűjteménybe került, majd ennek részeként külföldön nyoma veszett. Szerencsére többen részletes leírást is készítettek róla, így tudható, hogy a vonallal határolt kerek mezejében lévő címerpajzs szabályos skorpiót ábrázolt.

Csábító a lehetőség, hogy a szokatlan címerkép ábrája 1330 után született, talán ez is királyi adományként, de lehetséges, hogy a tulajdonos csak felvette. A skorpió ugyanis szoros kapcsolatba hozható a merénylettel. A csípéséről elhíresült állatról a középkori tudományosság fontos kézikönyvében, Sevillai Izidor († 636) Etimológiájában található meghatározás a következőt mondja: „a skorpiót azért hívják így, mert megcsíp, amikor a kezedbe veszed”. A keresztény művészetben gyakran az árulás szimbóluma. A magyar krónika leírása szerint „ezt a Feliciánt Trencsényi Máté, az egykori nádor emelte föl, de végül Mátét otthagyva a királyhoz pártolt. A király elhalmozta királyi kegyével, s a király ajtaja akadálytalanul nyitva állt előtte, szabad bejárása volt hozzá.” Az 1330-i ítéletlevél szövegében ezt olvashatjuk: „nevezett urunk királyunk kegye nemcsak méltóságok és jótétemények ajándékával tüntette ki őt, hanem különleges jóindulatának kiváltsága folytán oltalmazólag megvédelmezte mindazoktól is, akik a különböző gaztettek következtében úton-útfélen az igazságtétel minden ösvényén rázúdulni igyekeztek. Kell-e több ennél? … De ő az összes elnyert jótéteményről megfeledkezett, és minden elmondott kedvezés helyett egyedül csak méltóságának elvételére gondolván csalfa rókaravaszsággal lépett be a királyi házba, és botor vakmerőséggel – mint akire egy kutya veszettsége átragadt –, hirtelen harapással, kivont kardot suhogtatva természetes urának és a királynőnek a vérével mosta le magát. Miáltal is nevezett király urunk jobb kezén súlyos sebet kapott …” Bár a szöveg rókához és veszett kutyához hasonlítja a merénylőt, János mester később skorpiós címert használt, ami egyértelműen utalt az 1330. április 17-én végrehajtott hőstettre: ő pusztította el azt a skorpiót, aki − miután a király fölemelte − a szó szoros értelmében belemart annak kezébe.