Gabi
még a nevét is a bátyja után kapta, az elhunyt kisfiút ugyanis Gábornak
hívták. Van elég alkalmunk megjegyezni a nevet, hisz a darabban sűrűn
elhangzanak olyasféle mondatok, mint „Gábor biztosan megenné a
főzeléket”, „Gábor mindig elpakolt maga után”. Láthatólag a kislány feje
is tele van a szülői szónoklatokkal, hiszen bátyjának még a sírkövét is
irigykedve nézi – ugyanakkor lázadozik is saját sorsa ellen: büszkén
húzza ki magát, hogy ő már hatéves, míg Gábor csak három volt, mikor
meghalt.

 

Az
ábrázolt lelki folyamatok, amilyen bonyolultak, olyan egyszerűen
jelennek meg a darabban, hiszen mindent Gabi, vagyis egy hatéves kislány
szűr meg számunkra. Tulajdonképpen az ő gondolatfolyama az egész
történet, ami ilyenformán néha összefüggéstelennek, ziláltnak tűnik, de
egyrészt éppen ez a szándék, másrészt így is koherenssé tud válni a
mondanivaló.

 

A
szöveg közvetlensége elsőre talán megdöbbentő lehet, de aztán inkább
üdítően frissnek hat. Nem véletlen, hisz az eredeti mű egy svájci német
író, Guy Krneta tollából származik – márpedig a németek nálunk (és a
többi európai népnél is) jóval előrébb járnak a traumák feldolgozásában,
már csak azért is, mert a II. világháború óta pszichológusok és
szociális munkások egész hada foglalkozik a lakossággal. A remek
magyarítást Fábri Péter végezte, aki már a 2007-es berlini
gyermekszínházi biennálé kapcsán is elismerően nyilatkozott az
eredetileg Ursel címet viselő darabról.   

 

Az
egyszerű, ámde gyermekien költői fogalmazásmódot Novák János
egyhangszeres zenéje mellett a minimális díszlet is aláhúzza, amely
néhány paravánból és pár fehér lepedőből áll: a színészek ezeket
húzkodják ide-oda, illetve ezekből formálnak különböző tárgyakat,
alakokat. A színpad fehérsége nemcsak a Fészek belső terét
ellentételezi, de a darab feketeségét is próbálja könnyíteni – emellett
remek háttér a vetített gyerekrajzokhoz, amelyek időről időre
illusztrálják a cselekményt, akár „mozgó” jelenetekkel, vagyis gyors
egymásutánban mutatott diákkal is.

 

Magát Gabit egy bájos, cserfes báb jeleníti meg,
amelyet végig két színésznő (Török Ágnes és az énekesnőként is ismert
Tisza Bea) irányít – kivéve az utolsó jelenetet, aminek viszont nagyon
is megvan a funkciója. Bodnár Zoltán és Szívós Károly személyében két
férfi is jelen van a színpadon (újra összeállt tehát a Toda stábja): ők
jobbára a díszletet mozgatják, és ha néha hangot is adnak egy-egy
férfiszereplőnek, akkor is elbújnak valami mögött. Gabi életében a
férfiaknak nincs tehát sok szerepe, nem is nagyon lehet, hisz őt egy fiú
fosztotta meg saját létezésétől.

 

Szülei szeretetéért folytatott „szabadságharca” azonban
– talán mondanunk sem kell – jól végződik, de így sincs könnyű dolguk a
szülőknek, tanároknak, akik vállalják, hogy elbeszélgetnek a
gyerekekkel a látottakról. Igaz, a nehéz feladatból a két színésznő is
átvállal egy keveset: az előadás végén beszélgetést kezdeményeznek az
ifjú közönséggel, amikor nemcsak a darab során keletkezett érzésekről
eshet szó, de a gyerekek rákérdezhetnek például arra is, amit nem
értettek a cselekményből.