A Páva
utcai Holocaust Dokumentációs Emlékközpontban hónapról hónapra filmklub
van, elsősorban túlélőknek és történelemtanároknak.
(Forrás:
Népszabadság)

Egy hete a Színház- és
Filmművészeti Egyetem két diákja, Schuster Richárd és S. Takács András
egy-egy filmjét mutatták be.

Öt óra
előtt néhány perccel ősz hajú hölgyek és urak fordulnak be a Páva
utcába. Vannak, akik egy iskolába jártak, mások együtt bujkáltak a
vészkorszak idején. A klub tagsága egyre fogy, a többség 80 fölött jár
már. – Mit is mondjak magamról? Szüleimet ’44-ben elvitték, azóta nem
láttam őket – mutatkozik be egy hölgy, aki most jár itt
először…

A vetítőteremben már
mindenhol ülnek, amikor két srác tűnik fel, a ma esti dokumentumfilmek
alkotói. Schuster Richárd tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti
Egyetem televíziós szakán, S. Takács András az idén kezdett ugyanitt. Az
est házigazdája, Pécsi Katalin lekapcsolja a lámpákat, kezdődik az első
film.

S. Takács Múltba nézők című
opusa egy évtizedek óta Londonban élő idős házaspárról szól, akik
visszatérnek ifjúkoruk helyszínére, Budapestre. A férj híres őse sírját
keresi (dédapja 109 évesen az utolsó 1848-as honvédként halt meg), a
feleség hajdani iskolájába megy (találkozik az őt 1944-ben elrejtő tanár
leszármazottaival), ellátogat a varrodába, ahol hónapokig bujkált, míg
rátörtek a nyilasok… „Kergetjük a múltat” – mondja a férj a temetőben.
Erről szól az egész film. Drámaian és nemegyszer megrázóan a múlttal
való találkozásról mesél. (A film rendezőjét „régóta” izgatja a téma,
három éve interjúkötete jelent meg Találkozás egy fiatalemberrel címmel,
Karinthy Frigyes nyomán beszélgetett hírességekkel, eljátszva a
fiatalember szerepét.)

Schuster
Richárd Babszi című filmjének címszereplője energikus, magával ragadó
idős hölgy. Eleinte azon tűnődik, szabad-e elmesélnie a történetet.
Azután színes rajzokkal teli leveleket vesz elő, amelyeket szerelmétől
kapott. Fotókat mutat róla. Báli ruhát vesz elő. Megkeresi a báltermet,
ahol először felkérte táncolni. 1937-ben. A Nyugati pályaudvar peronján
elmeséli, vőlegénye munkaszolgálatba ment. Mutatja a bori táborból
küldött leveleket. Meglátogat egy bori túlélőt, aki elmeséli, miért
kellett meghalnia a vőlegényének: elkapták egy levelét, amelyben az
egyik főtisztnek malacfejet rajzolt az egyébként grafikusként viszonylag
kedvező helyzetben lévő férfi… „Azt a levelet nekem írta” – mondja
erre Babszi. Ebben a filmben már a drámáé a főszerep, kevésbé szól a
drámához való viszonyról. Mindkét alkotás után nehéz
megszólalni.

– Hogyan találták meg a
filmek szereplőit? – töri meg a csendet a házigazda.

– Egyik szünetben mesélte a történelemtanárom – kezdi
S. Takács -, hogy egy távoli rokona idejárt iskolába 60 évvel ezelőtt,
és most újra eljön…

–
Diplomafilmet kellett csinálnom – mondja Schuster. – Egyetemi
vizsgafilmvetítésen ott volt az egyik operatőr srác nagymamája. Három
lépéséből láttam, rendkívüli figura. Írtam a fiúnak egy SMS-t: nincs-e
egy jó története a nagymamának?

A
két filmes együtt éppen hogy 40 éves (mindkettő édesanyja eljött
megnézni „kisfia” művét). – Érdekes, hogy nekik megnyíltak ezek az
emberek – veti fel valaki a nézők közül.

– Azt, ami akkor történt – válaszol a mellette ülő
túlélő -, sosem meséltem el a gyerekeimnek. Az unokáimnak viszont igen.
Számukra már nem teher, hanem a múlt. Történelem vagy inkább
családtörténet, de semmiképpen sem a jelen tragédiája – mondja. – Ezért
lehet velük beszélni róla.