A
háttérből gerjesztették azt a feszültséget, ami 1990 fekete márciusához
vezetett: magyarok és románok három napig csatáztak Marosvásárhely
főterén. A román fölényt a környékbeli cigányság „hadba szállása”
enyhítette, de az erőviszonyokat a székelyek fellépése fordította meg.
Végül a román hadsereg ejtőernyősökkel vetett véget a polgárháborús
viszonyoknak. (Forrás: FN)

Az
1989-es forradalom idején a romániai magyar kisebbség újra a figyelem
középpontjába került. Úgy tűnt, Tőkés László szerepe és Ceausescu
rendszere ellen vívott közös harc végre elhozza a kölcsönös megértést,
megnyílik az út a kisebbségek európai szintű jogainak elfogadása előtt
Romániában is. Nem így történt. Az fn.hu Halmy Kund történésszel, a
Terror Háza Múzeum munkatársával beszélgetett.

Az 1989-90-es romániai események hátteréről keveset
tudunk, a téma még korántsem tartozik a történelem kategóriájába. A
tények azt mutatják, hogy hiába történtek véres, forradalmi
megmozdulások, a kommunista vezető réteg – Ceausescu feláldozásával –
átmentette a hatalmát. Feltételezhetően végig ők
irányítottak.

Meg akarták tartani a
„magyar kártyát”

Már a forradalom
napjaiban megjelentek olyan pletykák, híresztelések, hogy az új
helyzetet kihasználva a magyarok el akarják szakítani Erdélyt. Ebben
persze nem volt semmi ráció, de könnyű volt meglovagolni a románság
„zsigeri félelmét”. Nagyon komoly erők munkálkodtak azon, hogy a Trianon
óta sokszor bevetett „magyar kártya” egy katartikus közös megbékéléssel
nehogy erejét veszítse.

Ma még nem
tudjuk, kik álltak a háttérben, de mindenképpen a régi-új hatalom érdeke
volt a nemzetiségi kérdés élezése: évezredes módszer ezzel terelni el a
közvélemény figyelmét. Lehet az is, hogy a titkosszolgálat, a
Securitate akciói voltak, amely ily módon próbálta bizonyítani
létjogosultságát a demokráciában.

Ceausescut 1989. december 25-én kivégezték, de ezzel
korántsem jött el az ünnep és béke ideje. Bár a harcok lényegesen
csitultak, a légkört még 1990 elején is a bizonytalanság, bizalmatlanság
jellemezte. A felfokozott helyzetben olaj volt a tűzre a szélsőséges
Vatra Romaneasca fellépése: politikusai Erdély teljes románosításáról
beszéltek, és magyar sovinizmusnak bélyegezték a kisebbségi vezetők
minden közösségi törekvését.

A
falurombolás rémálma után Tőkés László és a magyar értelmiség ugyanis
szabadabb kulturális élet megvalósításán, a kisebbségi lét „európaivá
tételén” dolgozott, demokratikusabb nyelvhasználatot
követelt.

[…]

Az első összecsapás

A soviniszta, magyarellenes tüntetések egyre
erőteljesebbé váltak, március 19-én a Vatra Romaneasca már buszokkal
szállított Marosvásárhelyre ittas, felheccelt tüntetőket a közeli
falvakból. Polgárháborús helyzet alakult ki, a csőcselék letépte a
magyar feliratokat, a magyar nyelvű rádióadás beszüntetését követelte.
Az erős nyomás hatására lemondott tisztségéről Kincses Előd
polgármester. Nem volt elég. A felbőszült csőcselék egy magyar
csoportosulásra támadt, ahol épp Sütő András beszélt az
emberekhez.

A magyarok az RMDSZ
közeli székházába menekültek. A tömeg rájuk törte az ajtót,
felszorította őket a padlásra, az épület berendezését darabokra törte. A
magyar vezetők és polgárok – 79 fő – elbarikádozták magukat, és ismét a
román kormány segítségét kérték. A katonaság épp akkor érkezett, amikor
a magyarokra akarták gyújtani a padlást.

A korábban már említett Jon Judea ezredes a csőcselék
megfékezését és szabad elvonulást ígért Sütőéknek. Ahogy azonban a
magyarok kiléptek az utcára, a román tömeg láncokkal, botokkal esett
nekik, Sütő András életveszélyes sérüléseket szenvedett. A katonaság
mindezt tétlenül nézte.

Nem úgy a
vásárhelyi magyarok, akik március 20-án tízezrével vonultak utcára
igazságot és Kincses visszahelyezését követelve. A főtéren kezdetben
néhány tucat román állt szemben a magyar tüntetőkkel, atrocitás nem
történt. A román tömeg azonban egyre nőtt, újabb buszok érkeztek
vasvillával, baltával, kaszával és botokkal felfegyverzett, soviniszta
indulattal és sok pálinkával felfűtött román
paraszttal.

A két tömeget
rendőrkordon választotta el, mindkét oldalon szónokok igyekeztek
nyugtatni a sokaságot. Egyszer csak a román fél áttörte a gyenge kordont
és kezdte kiszorítani a térről a fegyvertelen magyarokat. Ők azonban
feltépték a padok léceit, ezekkel visszaverték a
támadást.

Magyar zászló
Vásárhelyen

A hadsereg lezárta a
városba vezető utakat, és csak a szervezetten érkező román buszokat
engedte be Marosvásárhelyre. Bekapcsolódott a környékbeli magyarság is,
ők a város melletti falvakban emeltek blokádot a bevezető utakon, sokan
közülük pedig Marosvásárhelyre is bejutottak. Az útzáron csak magyarokat
engedtek át, a román buszokat feltartóztatták, „utasaikat” sokszor
összeverték, Molotov-koktélokkal bírták visszafordulásra. Még a hadsereg
páncélosait is megállították, és csak Kincses Előd kifejezett kérésére
mehettek tovább.

A tankok azonban
meg sem próbáltak rendet tenni, egyenes sorba fejlődve tétlenül
szemlélték az összecsapásokat. A főtéren közben a következő támadást még
kivédték a magyarok, de egyre nőtt a román túlsúly. Az eseményekről
értesülve harcba szálltak a marosszentgyörgyi magyar cigányok is. 40-50
fős csoportokban törtek be a főtérre, és elhangzott a legendás kiáltás:
„Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”

A döntő csata éjfél körül indult meg, amikor
megérkeztek a felfegyverkezett Nyárád menti székelyek – többségében idős
ember, a háborús veterán Márkus István vezetésével. A tankok sorfalán
áttörve megrohanták a román tömeget és kiverték a főtérről. A
„győztesek” elénekelték a magyar himnuszt és magyar zászlót húztak fel a
polgármesteri hivatal épületére.

Hajnalban ejtőernyősök szállták meg a várost,
megkezdődtek az igazoltatások, letartóztatások, elvették a fegyvereket.
Magyarul úgy cselekedtek, ahogy napokkal korábban kellett volna: véget
vetettek a vérontásnak. A véres események egyedül a román hatalom
számára hajtottak hasznot. Újra eldobhatták a román-magyar kiegyezés
ideáját, ismét a kezükben tarthatták a „magyar kártyát”: pár hónap múlva
sokak tudatában csak az emléke maradt meg, hogy a magyarok is
erőszakhoz folyamodtak.

Az
összetűzéseknek három magyar és két román halálos áldozata, valamint
csaknem 300 sebesültje volt. A sebesültek többsége is magyar volt, a
történtekért azonban kizárólag magyarokat és magyar cigányokat ítéltek
el, több mint 20 személyt. Cseresznyés Pál és Barabás Ernő 10-10,
Szabadi Ferenc 5 év börtönbüntetést kapott, a cigányokat pedig 6 hónapos
nevelőbörtönre ítélték.