Örökzöld
téma a közbeszédben a „cigánykérdés”, s nem volt ez másként a második
világháború előtt és a Kádár-korszakban sem. Országos cigányrazziák,
elkobzások, speciális kódolás – mi derül ki a levéltári iratokból?
(Forrás: hvg.hu)

„Száz évvel
ezelőtt, a XIX. század végén, a XX. század elején leginkább a
cigányoktól, a zsidóktól és a vándorlegényektől tartott a társadalom. A
földtulajdon hiánya, s az ebből következő mobilabb életmód a
letelepedettek – leginkább a hatóságok – számára követhetetlennek tűnt, s
viszonylag egyszerű volt a megoldatlan problémákat a kevésbé
ellenőrizhető társadalmi csoportok körébe utalni” – magyarázza Bana
József, a Győr Megyei Jogú Város Levéltárának igazgatója. A közigazgatás
számára a cél az volt, hogy „mindenki tartozzon valahova”, látható,
visszakereshető legyen.

Egy 1893-as
belügyminiszteri rendelkezés – az illetőségi törvényre hivatkozva – úgy
fogalmazott: ötévi egy helyben lakás és adófizetés nyomán kapják meg az
emberek illetőségüket, vagyis valamely település lakói lesznek: itt
fizetnek adót, itt gondoskodnak róluk, ha betegek és öregek leszek, s
ennek a településnek a költsége az is, ha valahonnan haza kell például
szállítani őket. A kóborló cigányoknak azonban nem voltak illetőséget
igazoló papírjaik, így nem volt hova visszatoloncolni őket, s bármilyen
velük szemben foganatosított intézkedés költségét sem volt kin
behajtani. Ezért a minisztérium elhatározta, hogy aki ahol éppen
tartózkodik – függetlenül a jogszabály szigorú előírásaitól -, oda való
illetőséget szerez.

Volt olyan
vármegye (Hont) is, amely nem tűrte meg területén a cigányokat, így
elhatározták, ha egy településen meglátják a cigánykaravánt, akkor a
község háromtagú elöljáró-csapata segítségét kéri. Ők a megyehatáron
túlra tessékelik a romákat; így csak a kikísérés költségét kellett a
megyének megtérítenie és nem állt fenn annak a veszélye, hogy például
téli szállásul a kéretlen vendéglátók nyakán maradnak. „Másutt a
letelepítésükre törekedtek, s arra, hogy megyehatáron belül tartsák
őket” – teszi hozzá a szakember, aki többek között a győri levéltár
anyagát tanulmányozta át, azt kutatva, miként jelennek meg a cigányok a
kihágási iratokban a XX. század első felében.

Akkoriban – a Nagy-Magyarország területén – egy 1893-as
összeírás tanúsága szerint 275 ezer roma élt, ebből csupán tízezren
vándoroltak. 1916-ban mégis rendelet született a „kóborló cigányok”
nyilvántartásba vételéről. Kóborló cigánynak azt tekintették, aki nem
tudott lakhelyet igazolni, vagy nem tartózkodott a lakhelyén, de
engedélye nem volt arra, hogy azt elhagyja. A rendelet értelmében – a
háborús körülményekre is hivatkozva – elkobozták a vándorló cigányok
lovait, az első világháború után azonban ezért kárpótlást kaptak, mivel
valójában rendelkeztek egy település illetőségével, így a rajtuk
végrehajtott rendelet törvénysértő volt. A magántulajdon
sérthetetlenségére hivatkozva a törvénytelen intézkedéseket a bíróság
megsemmisítette, és kártalanították őket. „Az intézkedés ráadásul
felesleges is volt, hiszen többségükben lesoványodott állatokról
beszélünk, amelyek úgynevezett ‘virslis lovak’ voltak, alkalmatlanok a
‘frontszolgálatra'” – meséli Bana József.