A történelem (kutatása, megismerése, tanítása) mindig is a jelennek szólt, akármilyen rendszerben akármilyen szerepet kapott. Persze mindig is kérdéses volt, mennyire „talál” az üzenete, mennyire talál meghallgatásra, befogadó közönségre, legfőképpen a fiatalok körében, akiket általában jobban foglalkoztat a jelenük, mint a múlt tanulsága. Erre a problémára kínál egy, ha nyilvánvalóan nem is teljes megoldást a fiatalok aktivitásának megszervezése, bevonásuk a történelmi hagyomány, a tanulmányozható anyag értelmezésébe, bemutatásába.

Anne Frank emlékkiállítás

Újszerű, érdekes és összességében jó tapasztalatot nyújtott számomra (vagy inkább egész iskolánk számára) az amszterdami Anne Frank Ház Történelem a mának alcímet viselő vándorkiállítása. Újszerű és érdekes a kiállítás koncepciójának több eleme is. Alapgondolata egybevág a holokausztkutatás, illetve a holokauszt értelmezésének újabban kidolgozott felfogásával: az „áldozat arcát” (lényét, életét, személyiségét) helyezi előtérbe, ezzel személyes üggyé teszi a befogadó számára a megismerést, miközben anyaga szélesebb, makrotörténeti kontextusban helyezi el a személyes (mikro-) történelem emlékeit. Újszerű, legalább is a hazai gyakorlatban ritka megoldás, hogy a kiállítás nem kiállítóteremről kiállítóteremre, hanem iskoláról iskolára vándorol – vagyis a tanulók számára ismerős (a saját iskolájukban, mondhatni, „otthonos”) közegben, közvetlenül elérhető közelségben jelenik meg. (Ugyanakkor a kiállítás nemcsak a szervező iskola tanulói, hanem más iskolák, illetve már nem iskolás érdeklődők előtt is nyitott, akik szervezetten, csoportosan vagy egyénileg is meglátogathatják.)

Talán még ennél is inkább újszerű megoldás, hogy a tárlat vezetői különböző életkorú, önként jelentkező diákok (vagyis nemcsak „nagy” 12-esek, akik esetleg már tanultak a témáról), akiket a kiállítás szervezői kétnapos felkészítés keretében kiképeznek erre a feladatra. (A képzésnek a mi esetünkben nagyon jó visszhangja volt, a résztvevők – annak ellenére, hogy a 8–16 óráig tartó program a szabadidejükbe is belenyúlt – igen pozitív visszajelzéseket adtak, ami igen fontos az ő személyes motivációjuk szempontjából.)

Gazdái az alapkoncepciónak megfelelően válogatták össze a tárlat anyagát. Érthető módon elsősorban a Frank család történetének fennmaradt dokumentumaira építettek. Ezek mellett a tablókon megjelennek a korabeli történelemnek a téma szempontjából fontos szereplői, eseményei is. (Tekintettel a várható közönség életkorára a képeket, szövegeket úgy válogatták, hogy ne legyenek sokkolóak, durván megrázóak.) A kiállítás gondolati fonala a rasszizmus szálain keresztül napjainkig vezet. Kivitelét, fizikai megvalósítását ugyancsak a koncepciónak rendelték alá: könnyen szétszedhető, összerakható, szállítható, sokféleképpen (sokféle belső térben) elhelyezhető, számozott kiállítóállványokból áll.

Előítéletek, félreértések, kritikák – avagy tényleg „cionista véleményt” képvisel az iskola?

„Elmegyünk, megnézzük, bár nem örülök neki […] minden ilyen kiállítás egy újabb lökést ad az antiszemitizmusnak” – mondta egy kollégám, amikor osztályával bejelentkezett a tárlatvezetésre. Visszagondolva a történtekre, érdekes, mennyire igaza volt és végül talán mennyire nem.

Hitelesség, tekintély, kortárs partnerség

A megjegyzés fényében érdemes átgondolni, mi is lehet egyáltalán egy történelmi, különösen egy ilyen megrázó, a közösségi együttélés szempontjából fontos témákat érintő kiállítás célja. Első gondolatunk az lehet – és láthatóan a kiállítás összeállítóinak is ez volt az alapállása –, hogy az átélést, a megértést mozdítsa elő, hogy ezen keresztül a meggyőzést, a személyiség formálását szolgálja. Ebbe az irányba mutat a személyesség, az empátia felkeltése (érzelmi hatás, érzelmi alapú felismerések), illetve a történelmi tények, összefüggések bemutatása, feltárása – tudatosítás, értelmi felismerés, meggyőzés.
Mindennek részben ellentmond a tapasztalat, hogy azokat, akiknek előítéletei vannak, igen nehéz ilyen módon, ilyen közvetlenül „meggyőzni”, megváltoztatni. Sőt, ahogyan erre kollégám megjegyzése is utal, könnyen éppen az ellenkező hatást érheti el náluk egy ilyen kísérlet: könnyen kiválthatja ellenállásukat, így akár még inkább megerősítheti meggyőződésüket, és az így kialakuló „hullám” könnyen magával ragadhatja azokat is, akik nem hangoztatnak előítéletes nézeteket, illetve elbizonytalaníthatja azokat, akik az előítéletesség ellen foglalnak állást.

Azt is gondolnánk, hogy egy felnőtt a maga felkészültségével, tudásával, életkorából fakadó tekintélye révén sokkal jobban, hitelesebben tud átadni mély, fontos gondolatokat, mint egy diák, aki ezeket az alapokat – elsősorban az életkorából fakadó, ámbár, ne feledjük, a diákok, fiatalok körében korántsem csak pozitív megítélésű „tekintélyt” – részben nélkülözi. Bizonyos értelemben ez így is van, ha egy tárlatvezetést önmagában (nem a beszédhelyzet, a szituáció teljes összefüggésrendszerében) nézzük. Ugyanakkor egy tárlatvezető a vezetés során eleve „fölényben” van, övé a szó és a tudás. Sok esetben éppen a felnőtt fellépése lehet az, ami akaratlanul, tényleges konfliktus kirobbanása nélkül is nem kívánt hatást, (sokszor rejtőzködő, utóbb, a kortárs közegben kibontakozó) ellenállást válthat ki a diákokból. Ebből a szempontból mégis csak „előnyben” vannak a kortárs vezetők. Egyfelől a kortársak számára (akár csekélyebb tudásuk ellenére is) sokszor könnyebben elfogadhatók, ezáltal „hitelesebbek”, jobban lehet velük azonosulni, így könnyebben mutathatnak pozitív, irányt mutató példát. Másfelől, mivel nincsenek eleve fölényben, velük könnyebben vitába lehet szállni, nem képviselnek „megkérdőjelezhetetlen” álláspontot.

Bejegyzések a vendégkönyvben

Az elmondottak tulajdonképpen nem jelentenek újdonságot, ezeket a problémákat alapvető lélektani ismeretek, általános tanári tapasztalatok birtokában végig lehet (lehetne, lehetett volna) gondolni. A meglepő számomra az volt, mennyire igazolódott mindez a gyakorlatban a kiállítás kapcsán.
Egy ideig látszólag minden „rendben ment”, a tárlatot számos, különböző korú csoport, osztály látogatta meg, számos pozitív, dicsérő bejegyzés került a vendégkönyvbe. Ezek után nem kis meglepetést, sőt, megütközést keltett két névtelen, éles hangú beírás, amelyek közül az egyikben a szerző undorítónak nevezte az élményt, a tárlatvezetést, melyet szerinte áthatott „az iskolára is jellemző cionista vélemény”.

Kibeszélés, kontextualizálás

Az ilyen bejegyzések sokféle reakciót váltanak ki. Ebben az esetben többek között arra a – már megint csak közismert, ugyanakkor sokszor figyelmen kívül hagyott – pedagógiai-módszertani elvre hívták fel a figyelmet, hogy a kiállítás megtekintése nem ér véget a kiállítás helyszínén, hogy szükség van utómunkára, a tapasztalatok, a látottak, átéltek kontextualizálására, az élmények kibeszélésére. (Persze nyilván voltak olyan csoportok is, ahol ez megtörtént, de úgy látszik, minden esetben érdemes lenne ezt a mozzanatot, lehetőséget is a kiállítás megtekintésének részévé tenni, tudatosan megszervezni.)
Az iskolában, ebben az esetben „jó véget ért” a történet: az iskolanapok keretében a kiállítást lezáró, a látottak, megéltek megbeszélését célzó, nyilvános beszélgetést hirdettünk (némileg célzottan azok számára is, akik nem pozitívan élték meg a látottakat, elsősorban a beírások szerzőire gondolva). A beszélgetés kimondottan nyíltra és tartalmasra kerekedett, a beírások szerzői vállalták, amit írtak, kifejtették gondolataikat, számos kérdésben igen érdekes és értékes hozzászólások hangzottak el.

Mindez (utólag végiggondolva, de már menet közben is) átrajzolta szememben a kiállításról, a kortárs tárlatvezetésről előzetesen rajzolt képet. Egyrészt a bejegyzések vélhetően nem kerültek volna be a vendégkönyvbe, ha nem diák lett volna a tárlatvezető (egy tanár, felnőtt szavaival kapcsolatban valószínűleg nem fogalmaztak volna meg ilyen kritikát diákok, az ellenérzés bennük – közöttük! – rekedt volna). Ez pedig, megint csak így, utólag meggondolva, kár lett volna.
Másrészt átértékelte a kiállítás céljáról alkotott elképzeléseimet is. Úgy látom, egy ilyen kiállításnak a meggyőzés, a személyiségformáló hatás mellett azzal legalább is egyenrangú célja kell, hogy legyen a kétségek, ellenérzések, kérdések, problémák, ellentétes gondolatok felszínre hozatala, ezek kapcsán pedig a szemléletformálás, az egymás, a véleménynek elfogadása szempontjából kulcsfontosságú párbeszéd létrejötte.

Óravázlat (helyett)

A tapasztalatok birtokában azt kell mondani, hogy bármely, a holokauszttal foglalkozó kiállítás, emlékműsor stb. megtekintése egy folyamatba illeszkedik, amihez jó esetben több, kommunikációra épített megbeszélés, ha úgy tetszik, óra tartozik. Persze nagyon nehéz, lényegében talán felesleges is egy olyan órát percre pontosan megtervezni, amelynek reflexiók, gondolatok felszínre hozatala, problémák megbeszélése, eltérő nézőpontok kifejtése a célja. (Egy olyan órát tehát, amelyen annak érdekében, hogy a diákok saját gondolataikat kimondhassák, érzéseikről, érzelmeikről beszélhessenek, a tanár leginkább a moderátor szerepét vállalja, vagyis valamelyest a háttérbe húzódik. És persze ne feledjük, még jobb, ha az órainál sokkal kötetlenebb keretek között kerül sor a beszélgetésre.) Ugyanakkor vannak olyan kérdések, témák, amelyek várhatóan előkerülnek, illetve amelyeket akár érdemes eleve felvetni, megbeszélni, és amelyekre érdemes felkészülni. Az alábbiakban ezek közül kettőt emelünk ki. A válaszokat, persze, mindenkinek magának kell megadnia; ehhez legfeljebb segítséget, támpontot kínálhatnak a következők.

1. kérdéskör. Miért éppen a holokausztról emlékezünk meg? Miért is kell megemlékeznünk róla?

A kérdésnek persze eleve van egy éle – „nekünk”, nem zsidó származásúaknak miért kell a zsidók tragédiájáról megemlékeznünk?
Másrészt ez a kérdés sokaknál úgy merül fel, hogy miért éppen a zsidók ellen elkövetett embertelenségekről kell megemlékeznünk (szerintük túlságosan hangsúlyosan), és nem másik rendszerek bűneiről, népirtásairól? (Pl. a totalitárius kommunista, elsősorban a magyar rendszer áldozatairól, illetve pl. a második világháború alatt, után a magyarok ellen elkövetett rémtettekről, mint pl. amelyeket a Maniu-gárdisták követtek el Erdélyben stb.)
A kérdést, illetve az egész komplex kérdéskört persze nem lehet egyszerűen „elintézni”, megválaszolni. A két idézet átgondolása, értelmezése, feldolgozása azonban mindenképpen segítséget adhat ehhez. (Az idézetek forrása az USA, Farmington Hills-i Holocaust Memorial Center/Zekelman Family Campus honlapja – www.holocaustcenter.org/About the Holocaust; a szerző saját fordításaiban.)

„A történelemben nem találunk hasonlót ahhoz, ahogyan a nácik legyilkolták a zsidó embereket” (Sir Hartley Shawcross, a brit főügyész a nürnbergi perekben).
„A holokauszt hatmillió zsidó férfi, nő és gyermek meggyilkolását jelenti annak következtében, hogy a náci Németország nemzeti politikája céljául tűzte ki az általa uralt területeken az összes zsidó kiirtását. A holokauszt megmutatja, hogyan nőtt ki a történelmi gyökerű antiszemitizmusból és az időről időre, spontán kirobbanó tömeges erőszakból a kíméletlen, előre eltervezett, állami szinten megszervezett gyűlölet és gyilkológépezet.

A szisztematikus, előre eltervezett népirtás elsődleges célpontjai a zsidók voltak. A németek csak a zsidókat zárták ki a társadalomból és zárták gettókba. Különleges osztagokat állítottak fel a zsidók kivégzésére, gázzal pusztították el a zsidó csecsemőket, gyermekeket, nőket és férfiakat, és a holttesteiket erre a célra tervezett kemencékben égették el.

Az áldozatok nem az Európán végigpusztító küzdelemnek estek áldozatul, és nem is valamilyen területi konfliktusnak. Nem voltak politikai vagy katonai ellenfelek. Egészen egyszerűen a »végső megoldás« áldozatai voltak, Németország tervének, hogy a zsidóságot az utolsó szálig kiirtsák Európa uralmuk alá hajtott részein. A zsidók államilag szervezett, a nemzeti politika részévé tett meggyilkolása teszi a holokausztot egyedivé és előzmények nélkülivé” Charles H. Rosenzveig rabbi.

Az első idézet inkább tekintélyt hordoz a tekintélyes, a háborús bűnösök perében vezető szerepet kapott brit jogász kijelentéseként, de ez is kiemeli a holokauszt egyedi jelentőségét. A második viszont, úgy vélem, tömör, lényegre törő összefoglalása annak, mit jelent az emberiség történetében a holokauszt. Elsősorban a megfogalmazás sűrítettsége, tömörsége teszi sokatmondóvá, ám éppen ezért nagyon komoly háttér kell a befogadásához – minden egyes szavának súlya van, és szinte minden egyes szavához mögöttes ismeret, tudás kapcsolódik. A szavakat egyenként kell a tanulóknak megtölteniük tartalommal, hogy a szöveg jelentést nyerjen. Erre egyszerűbb példa, mit jelent a történelmi gyökerű antiszemitizmus, a spontán kirobbanó tömeges erőszak (pogromok), mit jelentett a gettó, a különleges kivégzőosztagok – Einsatzgruppék – felállítása és működése, a területi konfliktusok során elkövetett (pl. magyarokat érintő) vérengzések, kegyetlenkedések stb. Bonyolultabbnak, komolyabb belátást igénylő feladatnak tűnik annak értése, mit jelent a (faj-) gyűlölet állami szintű megszervezése vagy a (faji alapú) gyilkosságnak az állami politika részévé tétele. (Mindezek a fogalmak, gondolatok további kutatásra, vizsgálódásra kínálnak alkalmat, akár oktatási projektek keretében is.)

Kétségtelen, hogy a szöveg nem diákoknak szól. Ugyanakkor éppen a fent mondottak miatt érdemes akár órai, akár egyéb keretek között feldolgozni, szöveg- és tartalmi szinten értelmezni, a feldolgozást a holokauszttal kapcsolatos reflexiók „kibeszéléséhez” kapcsolni.

2. kérdéskör
Talán még messzebbre mutató és legalább ennyire összetett kérdés – ami szintén sokakban, éppen az intelligensebb, érettebb diákokban fogalmazódik meg, tudatosul, de gyakran ott lappang a kisebbekben, kevésbé kiműveltekben is – az, hogy a kiállításoknak, megemlékezéseknek azonosítható célja van, elvárásokat támaszt velük szemben, és ezeknek az elvárásoknak a lényegi vonása a pátosz, az együttérzés, az érzelmi azonosulás magas foka. Ez az elvárás, ez a „kell” pedig elidegenítően hat rájuk, gyanakvást ébreszt bennük.
Ehhez a kérdéskörhöz igen nehéz lenne egy-két, történelmi forrásként feldolgozható idézetet rendelni. Igazából csak néhány szempontot lehet adni, amelyek a végiggondolását, megbeszélését segítik.

• Mennyire jár együtt együttérzés vagy megértés? Mennyire választható el egymástól az érzelmi hatás (motiváció) és a tudatos megismerés?
• Melyik a fontosabb: a kiállítás, megemlékezés által közvetített tartalom vagy a megközelítés módja?
• Kinek, kiknek a szándékait, milyen elveket közvetít, és milyen közönséget céloz meg a szándékolt, érzelmi hatás? Mennyire múlik az érzelmi hatás átélése vagy elutasítása a befogadón?
• Menyire tudja a befogadó megfogalmazni, esetleg mozzanatokhoz kötni, mi az, ami zavarja?

Ezeket a kérdéseket persze nem lehet, nem is kell egyértelműen megválaszolni. A lényeg, hogy beszélgetni lehessen róluk – és erre kell megtalálni az alkalmat, a módot.

A cikkhez tartozó óravázlatot itt érheti el.