Ez a
Savaria Történelmi Karnevál, amelyben „egy 2000 éves város pillant
önmagára”. Mit lát? (Forrás: Kultúrpart)

Legyetek boldogok! A városháza tribünszerű erkélyéről
így engedi útjára Savaria szabályos bárányáldozattal megtisztított népét
a főpap – civilben Jordán Tamás –, és mi tényleg boldogok leszünk:
három napig nem szabadulunk a belváros kürtőskalács és sültkolbász szagú
(illatú) hullámzásából, amelyben elegáns tógák alól farmernadrágok
kandikálnak elő, ősi dobszó keveredik a Balázs Elemér Group
fantasztikusan finom Pergolesi-feldolgozásával és a romkerti
rabszolgavásár ricsajával.
Nézz a lábad elé, ott szalad egy
kisgyerek. Tényleg egy gombostűt se lehet leejteni. Viszont néha elejt,
aztán újra karjára vesz az idő. Ez a Savaria Történelmi Karnevál,
amelyben „egy 2000 éves város pillant önmagára”. Mit
lát?

Hát, először is nagy
kavarodást. Ha színház az egész világ (márpedig az), akkor
karneválidőben színház az egész belváros. Időutazást játszunk. Csakhogy,
mint valami posztmodern, mindent a világon egymás mellé rendelő
előadásban, az ókori Róma – vagyis a meghódított pannon provincia –
mellett békésen elfér a honfoglalás, a középkor, és az idén persze a
reneszánsz. Meg a jelenkor, óhatatlanul. (A kilencszázhatvanas évek
hagyományaira építve pont 2000-ben kezdődött újra a karneválozás
Szombathelyen. A kulcsszó a jelmezes fölvonulás, arra alapozódott
minden.) Meglehet, ez a kavarodás maga a 21. század. Időtorlódás van.
(Tandori után, szabadon). James Joyce törékeny, kíváncsi, talán kicsit
bizonytalan Fő téri bronzalakja mellett – ő adta a világirodalomnak a
szombathelyi születésű Ulysses-antihőst, Virág Lipótot – az augusztusi
karneválidőben brutális nyárson ökör forog,mert ez itt ilyenkor az Öreg
Város Vására, nagyjából a kapolcsi ízlésvilággal. Csak
háromszor-négyszer-ötször akkora: az elmúlt években egyre több
mellékutcát vettek birtokba a vásározók, ha így megy tovább, lassan
túlcsordulnak a belvároson.

Ó,
persze, ez játék – a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? Játszani
életet. Játszani halált. Ebben a boldog, önkifordító őrületben
eljuthatunk a halálig is. A nyárson füstölődő hús, meg mondjuk a
Ferences-kertben berendezett autentikus katonai táborok (a szombathelyi
legio messze földön híres, a polgármester a karneváli fölvonuláson a
városalapító Claudius császár korhű vértezetét viseli) megmutatnak
valamit abból a régi-régi, borzongató brutalitásból, ami persze máig
megvan bennünk, csak megpróbáljuk így-úgy kanalizálni. Tulajdonképpen
ezzel telik a történelem. A megoldás mégis csak a fölszabadító, boldog
és ironikus játék, amelynek szellemét egy jól célzott mozdulattal fülön
is csípi Czukor Balázs és Dömötör Tamás: ők a bárányáldozatos megnyitó
rendezői. A szereplők szombathelyi színészek és színinövendékek, akik
rozoga személyautóval érkeznek a városháza elé – vissza a jövőbe –,
tógában, tunikában, kalapban, napszemüvegben, színes bohóchajakban. A
szökellő ártatlan bárány Csonka Szilvia, akit ketchup-vérben
hempergetnek meg és emelnek a magasba – visznek a főpap elé – Savaria
derék, megtisztulásra és boldogságra vágyó polgárai. Ők vissza a jövőbe,
mi vissza a múltba – csak nehogy elkerüljük egymást valahogyan. Nem: a
régi polgárok pezsgőt bontanak és táncba hívják a mai polgárokat, a
közönséget. Véráldozat helyett paradicsomszósz, ez a színházi jel az
egészben a legszebb. A kb. tizenöt perces életképben az egész karnevál
benne van. A főpap 2000 év távolából a szombathelyi színház
megalapítását is előrebocsátja, azzal a bölcs intelemmel, hogy ha,
esetleg 2000 év múlva színház alakulna – ne feledjük, Rómát se sikerült
egy nap alatt fölépíteni.