A volt szocialista államok közül Szlovénia
az, amely összességében a legsikeresebb évekre tekinthet vissza. Ennek
okairól szól Lukács B. György írása a Múlt-koron.

Az államszocializmus bukása, a
Kelet-Közép-Európában végbemenő folyamatok a szlovének számára nem csak
új rendszert hoztak, hanem a független állam kikiáltását is lehetővé
tették. A szlovének az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően – a
második világháború alatti felosztottság időszakát kivéve – egészen
1991-ig a délszláv államközösség(ek) polgárai voltak. Helyzetükkel való
állandó elégedetlenségük ellenére az 1980-as évek végéig nem
kérdőjelezték meg a jugoszláv állam létjogosultságát. Politikai és
gazdasági elitjük már az első és még inkább a második Jugoszláviában
jelentős befolyással rendelkezett.

A királyi
Jugoszlávia szerb központosító törekvéseinek minden negatív hatása
ellenére a szlovén nép kulturális téren sokat fejlődhetett, megnyithatta
kapuit az első szlovén egyetem (1919), a közélet nyelve a szlovén lett.
A második világháború után újjászerveződő föderatív Jugoszláviában
pedig Szlovénia köztársasági státuszt kapott. Az államiság bizonyos
jegyeit felmutató közigazgatási egység létrejötte kétségtelenül
előrelépésnek számított. Emellett Olaszországtól jelentős szlovének
lakta területeket is sikerült megszerezni, és Szlovénia tengeri
kijárathoz is jutott.

Az 1980-as
évek második felére azonban a szlovén elitek számára világossá vált a
szocialista rendszer kudarca és az, hogy a jugoszláv államban minél
nagyobb önállóságot kell elérniük. Az önigazgatási modellel kísérletező
jugoszláv rendszer, minden pozitív sajátossága ellenére is csak az
államszocializmus egy reformváltozatának bizonyult. Jugoszlávia és annak
részeként Szlovénia is osztozott a többi szocialista ország sorsában,
igaz azoknál gyakrabban és mélyebben változtatta gazdasági rendszerét. A
gazdasági reformok képessége azonban az 1980-as évekre eltűnt.
Jugoszlávia egyre mélyülő válságba került: az államadósság 1986-ra már
meghaladta a devizabevételek 46%-át. A nyolcvanas évek gazdasági, majd
politikai és morális krízisére a jugoszláv vezetés már nem tudott
megfelelő válaszokat adni.

Jugoszlávia felbomlása, a független Szlovénia
létrejöttének lehetősége nagyban a jugoszláv föderáció létezéséhez
fűződő nagyhatalmi érdekek megszűntének volt köszönhető. A Szovjetunió
felbomlásával a nagyhatalmak hosszú távon már nem voltak érdekeltek
Jugoszlávia fenntartásában. A széteséshez hozzájárult az állam egyben
tartását személyükkel biztosító, a „helyes utat mindig tudó” legfelsőbb
vezetők (például Tito, Kardelj) halála, továbbá az is, hogy megszűnt a
délszláv állam védelmező funkciója. Szlovéniának sem kellett többé
tartania a hatalmas szomszédok közvetlen fenyegetésétől. A kiválást
segítette az ország etnikai homogenitása is.

A jugoszláv tagköztársaságok közötti, történelmi
gyökerű fejlettségbeli különbségek egyre nőttek. Szlovénia minden
értelemben a legfejlettebb köztársaságnak számított: 1960-ban az egy
főre jutó szlovén nemzeti össztermék 80 százalékkal haladta meg a
jugoszláv átlagot, míg 1989-ben már 100 százalékkal volt magasabb.
Szlovénia az 1980-as évek elején Jugoszlávia lakosságának 8,3%-ával
termelte meg a közös nemzeti össztermék 18 százalékát és az export 25
százalékát. A szlovének (és a többi fejlettebb terület) sérelmezték,
hogy a Jugoszlávia elmaradott régióinak felzárkóztatására irányuló
kísérlet jelentős összegeket vont el tőlük. A „déliek” válasza erre az
volt, hogy nem ők használják ki Szlovéniát (és a többi fejlettebb
területet), hanem éppen fordítva: a fejlettebb tagköztársaságok
profitálnak olcsó nyersanyagaikból és munkaerejükből, valamint a nagy
jugoszláv felvevőpiacból.

Valóban
ez utóbbi tényezők voltak azok, melyek leginkább a kiválás ellen
szóltak. A szlovének jól tudták azt is, hogy a független állam
létrehozása sem olcsó. Mellette szólt viszont, hogy a függetlenedéssel
nem kell „várni a lassú konvojra” és megszűntek a szövetségi
adminisztráció és a közös hadsereg fejlesztésére fordított magas
költségek is. A szlovén átlagember is érezte, hogy Szlovénia
csúszik lefelé. Egyes adatok szerint a hetvenes évek közepén az átlag
szlovén polgár vásárlóereje az ausztriai 80 százalékán állt, a
nyolcvanas évek közepére viszont ez az érték annak 45 százalékára
csökkent. A szlovén átlagbér még 1987-ben is kitette az olasz 43
százalékát, míg egy évvel később már csak 27%-a volt
annak.

Olvassa el a Múlt-kor
teljes cikkét »