1956.
október 23-a reggelén egy élhetőbb és igazságosabb rendszerért
kiáltottak a fiatalok, az Írószövetség tagjai és a sajtó képviselői. A
párt prominens személyiségei aznap a szavak szintjén nem mondtak ellent a
tüntetőknek. Közléseik valódi tartalmának megértéséhez azonban ismerni
kellett a sorok között olvasás „mesterségét”. (Forrás:
Múlt-kor)

Jól ismerjük a 23-án
mindent elárasztó tíz-tizenkét-tizennégy pontos követelések tartalmát.
Politikai-, társadalmi- és gazdasági reformokat sürgettek. Nem
rendszerváltozást, csak az eszmei alapokhoz lojális változtatásokat. A
sztálinista önkény hazai formája, a rákosista politika ellen emelték fel
szavukat. Ahhoz, hogy jogos követeléseikhez társadalmi támogatottságot
szerezzenek, ki kellett használniuk a korabeli tömegkommunikáció
leghatásosabb fórumát: a sajtót.

Nyolc hónap telt el
az SZKP XX. kongresszusa óta, amelyen Hruscsov, a párt főtitkára
elítélte a sztálinizmust, s amelynek híre – bár zártkörű
pártrendezvénynek indult – Magyarországra is eljutott. Három hónappal az
októberi események előtt – az. ún. júliusi határozatok részeként -az
MDP KV személycseréket hajtott végre a pártban. Rákosi első titkári
helyére Gerő Ernő került, s „néhány korábban háttérbe szorított
kommunista (Kádár János, Marosán György) visszakerül a párt felső
vezetésébe…”. (Jelenidőben. 1956. október 23. Holnap Kiadó Kft., 2003.
Szerkesztette: Szigethy Gábor)

1956
az enyhülés éve volt. Az előző nap lengyelországi eseményei, Gomu3ka –
és az egységes lengyel pártvezetés – szembeszegülése a szovjet vezetők
fenyegetéseivel bátorságot, reményt és hitet adott a magyar újságíróknak
is.

Csatár Imre, a DISZ lapjában, a Szabad
Ifjúságnak A sajtó becsülete című cikkében ezt írja: „Hol és miért
tévesztettünk utat és merre az igazi út – ez a viták lényege.” A
Megjegyzések Kiss Károly elvtárs alcímet viselő írás kereken
visszautasítja a képviselő vádját, miszerint „Az oly hosszú ideig
hiányzott egészséges bíráló hang, ma számos helyen, szóban vagy sajtóban
népi demokráciánk és vezető pártjának alapvető igazságait akarja
kétségbe vonni”. Az író szerint ennek éppen az ellenkezője igaz. „De
sok-sok olyan cikke jelenik meg a magyar sajtóban, a mi lapunkban is,
amely nemzetünk, népi hatalmunk és a párt sorsáért való aggódást …
tükrözi. … Cikkek, amelyek a kommunista humanizmus eszményéért
szállnak síkra … Sokat szenvedett népünk nem azért küzdött, hogy …
ne legyen szocialista Magyarország” – olvashatta aznap
bárki.

A szakszervezetek lapja, a Népszava
szerkesztősége is hasonlóképpen reagált Kiss elvtárs szavaira: „… felháborodottan
tiltakozunk az alaptalan vád ellen, öntudatosan, ahogy a szocialista
építés harcosaihoz illik, visszautasítjuk a
rágalmat…”.

A Műszaki Egyetem orgánuma, a Jövő
Mérnöke Az ifjúság követeléseiről című cikkében ismertette annak a
levélnek a tartalmát, amelyet az iskola vezetőbizottsága küldött a párt
Központi Vezetőségének. Ebben „aggodalmát fejezi ki a XX. kongresszus, a
júliusi határozatok irányvonalának megvalósítását akadályozó visszahúzó
erők működése miatt.” A cikk végén pedig szinte szóról-szóra megismétli
az említett levél tartalmát, immár a szerkesztőség és az általuk
képviselt erők nevében. „Mi határozottan tudjuk, hogy mit akarunk.
Akarjuk a XX. Kongresszus szellemének maradéktalan érvényesítését, a
júliusi határozat egyértelmű végrehajtását.” Vagyis ez a lap is a
szocialista reformokért szállt síkra.

A Magyar
Nemzet, a Népfront lapjaként az év során már több alkalommal is
bebizonyította, hogy „méltó régi nagy híréhez”. Október huszonharmadikán
„lelkesen” ismerteti a budapesti Petőfi Kör javaslatai-t,
köztük a „szocialista demokratizmus kibontakozását” és Nagy Imrének, s
vele a „lenini eszmékért harcoló más elvtársak” visszavételét a pártba
és a kormányba.

A szocialista bulvár
gyöngyszeme, az Esti Budapest is egyértelműsíti: „a szocializmus
híveként politizáló… ifjúság is felsorakozott abban a küzdelemben,
amely Magyarországon… a szocialista demokrácia megszilárdításáért és
kiterjesztéséért” harcol. Azt írja: „Itt az ideje, hogy a párt és a
kormány… kidolgozza a szocializmus magyar útjának céljait és
feladatait.” A hiba tehát nem csupán az „eltévelyedésben” volt, hanem
abban is, hogy a pártvezetés az évek során nem igazította hozzá az
ideológiát a magyar sajátosságokhoz. Az Irodalmi Újság ezen a napon
különkiadásban közölte a magyar írók kiáltványát. Az eddig idézettekhez
igazodva ők is „Önálló nemzeti politikát [akartak] a szocializmus
eszméje alapján”.

Az országos lapok közül a Szabad
Nép „magatartása” volt a legösszetettebb. Hol vállalta a szerkesztőség a
párttal való teljes azonosulást, hol megtartotta a két lépés
távolságot. A mozgatórugó nyilván az volt, hogy minél jobb színben
tűnjön fel az olvasóközönség szemében. Ha ezt megtehette, a párt nevében
fogalmazott, például így: „…meg kell mondanunk, hogy nem minden
követelést tudunk azonnal és rövid időn belül teljesíteni.” Amikor
viszont ezt írja: „Ugyanakkor bizalmat kérünk a párt számára, mert a
fiatalság minden jogos követelését teljesíteni akarjuk”, akkor
nyilvánvaló az elhatárolódás.

Akár a párt nevében
fogalmaz azonban a lap, akár a sajátjában, a lényeg, a közölnivaló
ugyanaz: „…egyetemi és főiskolai fiatalságunk nem a népi demokratikus
rendszer ellen, hanem a népi demokratikus rendszerért, a megtisztuló
szocializmusért indult harcba. … Pillanatra se felejtsék el, hogy
küzdelmük a szocialista demokratizmus előretöréséért
folyik.”

Gerő Ernő esti rádióbeszéde – bár érezhető
némi mentegetőzés – még nem mond ellent a forradalom első napján
hangoztatott jelszavaknak. „A Magyar Dolgozók Pártjának Központi
Vezetősége ez év júliusában fontos határozatokat hozott. … A júliusi
határozatok lényege az volt, hogy… továbbfejlesszük… a szocialista
demokráciát… építsük országunkban a szocializmust… . Pártunk
vezetése a leghatározottabban el van szánva arra, hogy a júliusi
határozatok szellemében irányítsa a szocializmus további építését…
mindent elkövetünk annak érdekében, hogy országunkban a szocializmust…
magyarországi sajátosságok… a magyar hagyományok figyelembevételével
építsük.” (Azért ne feledjük Gerőnek azt a mondatát, amellyel, ha szó
szerint nem is minősíti ellenforradalomnak az aznapi tüntetést, de
egyértelműen érzékelteti, hogy nem ért egyet az eseményekkel. „Pártunk
vezetését a tüntetés nem ingatja meg abban az elhatározásában, hogy
továbbhaladjon a szocialista demokratizmus fejlesztése útján.” Vagyis
azt sugallja, hogy minden aktív résztvevő éppen „megingatni” készült a
pártot egy bizonyos elhatározásában.)

Az
„ellenforradalom” mint kifejezés már október 23-án is megjelent. Ezen a
napon még a „sovinisztával” és a „rákosista restauráció híveivel”
jelentett egyet. Másnapra és utána még további harminckilenc évre
„nemzetünk, népi hatalmunk és a párt sorsáért való aggódást”
kinyilvánító társadalmi csoportok lettek az
ellenforradalmárok.