A nagy
gazdasági világválság idején a magyar belpolitika előbb tagadta, hogy
válság van, majd éppen a válság miatt lett Bethlen István miniszterelnök
az ország leggyűlöltebb embere, tíz év után meg is bukott. Az Index a
világválság belpolitikai következményeiről beszélgetett Romsics Ignác
történésszel.

A mostani
válság elején a kormány arról beszélt, hogy nincs válság, majd egy éles
fordulattal elismerte, hogy a világválságot mi sem ússzuk meg. Lát-e
ebből a szempontból hasonlóságot az 1929-es és a mostani helyzet között?

Ugyanúgy, mint 1929-ben, most is
alapvetően nemzetközi és nem magyarországi vagy közép-európai válságról
van szó. A történelem ismétli önmagát, szokták mondani, és ebben az
esetben is ez történt. Az 1931-ig hatalmon lévő Bethlen-kormány nemcsak
azt a látszatot próbálta kelteni, hogy Magyarország ebből többé vagy
kevésbé kimarad, hanem – és ez a fontosabb – a különböző intézkedések
meghozatalával is késlekedett.

Mikorra vált biztossá, hogy Magyarországot is
érzékenyen érinti ez a válság?

A
mezőgazdaság már 1929-ben piaci problémákkal küzdött, de időbe telt,
amíg teljes mértékben kibontakozott. A különbség az volt, hogy a New
Yorkban kirobbant pénzügyi válság Magyarországon csak 1931-re, közel
kétéves késéssel vált igazán komollyá. Nálunk a pénzügyi és a
túltermelési válság együtt 1931-re egy okozott olyan helyzetet, amely
nagyon súlyos lépésekhez és kormányválsághoz vezetett.

Bethlen bukása
mennyiben függ össze azzal, hogy nem nézett szembe a válsággal?

Rutinos politikus volt, 1921 és
1925 között egyszer már konszolidálta a magyar gazdaságot, amely akkor,
közvetlenül az első világháború után lényegesen súlyosabb helyzetben
volt. Különböző számítások szerint 1929 és 1931 között az egy főre jutó
nemzeti jövedelem 6-7-8, esetleg 10 százalékkal csökkent. Ez még azt az
értéket sem érte el, amit a rendszerváltás után, 1989 és 1994 között élt
át a magyar társadalom, amikor 18-20 százalékkal csökkent az egy főre
jutó nemzeti jövedelem.

Magyarországon az igazi nagy válság a húszas évek első
felében volt, ezt Bethlen drákói intézkedésekkel, adóemeléssel,
elbocsátásokkal, fizetéscsökkentéssel, nemzetközi kölcsönnel kezelte.
Miután ő ezt végigcsinálta, és az ország emelkedő gazdasági pályára állt
egy idő után 1930-tól, arra jutott, hogy a várható népszerűségvesztés
miatt ezt még egyszer nem akarja végigcsinálni. Úgy gondolkodott, hogy
átmenetileg visszavonul a hatalomtól, átengedi a terepet egy olyan
politikusnak, aki megcsinálja az elkerülhetetlenül szükséges restriktív
intézkedéseket, és ő majd szépen visszajön néhány év múlva. A
számításába hiba csúszott, mert nem tudott visszajönni.

Volt-e törekvés a nagy
gazdasági világválság idején a mostani nemzeti csúcshoz hasonló
intézmény bevezetésére?

Nemzeti
csúcs nem volt, de a politikusok érintkeztek egymással. Lényeges
különbség a mai helyzethez képest, hogy a kormánypártnak akkor
kétharmados többsége volt a parlamentben. A jobb- és a baloldali
ellenzék nem képviselt akkora erőt, hogy kormányt tudjon buktatni, vagy
komolyan tudja veszélyeztetni a hatalmat. Az informális egyeztetések –
és voltak ilyenek – a miniszterelnök, a kormányzó, a Nemzeti Bank, a
gazdasági érdekeltségek vezetése között zajlottak.

A parlamentet elnapolták, és létrehoztak egy
harminchármas bizottságot, amely lényegében a parlament helyett tudott
gyors döntéseket hozni, és a kormánypolitikát felügyelte. Gazdasági
válságban egy többpárti parlament nem mindig képes arra, hogy operatív
módon meghozza a szükséges intézkedéseket. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a
kormánypártoknak és az ellenzéki pártoknak be kell látniuk, egy
csónakban eveznek. Erre a parlament akkor se nagyon volt képes, a 33-as
bizottságban viszont a szakemberek meghozták a szükséges döntéseket, és
támogatást nyújtottak a kormánynak.