Az 1985-ös választás a rendszerváltozást megelőző időszak egyik fehér foltja. A húszas, harmincas generáció többsége valószínűleg alig tud valamit arról, hogy évekkel az első szabad választás előtt a diktatúra parlamentjébe független, sőt később ellenzéki képviselőket is sikerült bejuttatni. Remek témához nyúlt tehát szombaton a Történelemtanárok Egylete, amikor választástörténeti konferenciát szentelt az 1985-ös eseményeknek. Bár a meghívott résztvevők többsége lebetegedett, szerencsére az akkori idők két kulcsszereplője, Mécs Imre és Király Zoltán nagyjából minden fontos mozzanatra vissza tudott emlékezni. Sőt mint kiderült, a beszélgetésen nyilvánosan eddig még el nem hangzott információk is előjöttek. Például az, hogy milyen szerepet játszott Pozsgay Imre a rendszert meghekkelni akarók hátráltatásában. (Panyi Szabolcs / index.hu)

Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke bevezetőjében nagyjából elmondta az összes fontos tudnivalót az 1985-ös választásról – ez eredetileg Kukorelli István volt alkotmánybíró előadásának témája lett volna, ő azonban nem tudott eljönni, ahogy Rajk László és Tamás Gáspár Miklós sem.

A Magyar Népköztársaságban, mint a szocialista országokban általában, a papíron rögzített jogok köszönőviszonyban nem voltak azzal, ami belőlük ténylegesen is megvalósult. De papíron mégis léteztek bizonyos jogok. Például a választásokon elviekben élt a többes jelölés lehetősége, 1983-ban ráadásul egy új választójogi törvénnyel a többes jelölést kötelezővé is tették. Ez azt jelentette, hogy a Hazafias Népfront két hivatalos jelöltje mellett mások is indulhattak a parlamenti helyekért. Az új szabályozást először az 1985-ös választáson alkalmazták, amikor is a 387 parlamenti helyért induló 766 képviselőjelöltből 71 önálló, nem a Hazafias Népfront listáján lévő jelölt volt.

Persze már maga a kettős jelölés is csupán színjátéknak kellett:

„Nem egy, hanem két jelölt volt, de mindenki tudta, ki az igazi elvtárs és ki a pótelvtárs „

– mondta Miklósi, a független indulókat ráadásul a pártállam igen tevékenyen akadályozta. 1985-ben azonban a budapesti demokratikus ellenzék, valamint néhány önjáró vidéki MSZMP-tag szembement a hivatalos pártakarattal.

A beszélgetésen az előbbi csoportot az egész fellépés egyik kitalálója, Mécs Imre, utóbbit pedig a népszerű tévésből akkor valóban képviselővé választott Király Zoltán képviselte.

Mécs Imre ’56-os forradalmár, halálraítélt, hat év börtön után szabadult. A demokratikus ellenzék tagja, SZDSZ-alapító, 1990 és 2010 között a párt parlamenti képviselője két megszakítással. Király Zoltán televíziós újságíróból lett politikus, többek között az Ablak című műsort vezette. 1985-1994 között országgyűlési képviselő, a szabad választásokon MDF-támogatással, de függetlenként nyert az első fordulóban. A róla készült portrécikkünk itt található.
Mécs Imre, aki kitervelte

A Charta 77 után beindult egy öntudatosodási folyamat, de a demokratikus ellenzéknek akkor még csak évi egy-egy nagyobb eseményre futotta az erejéből, kezdte a visszaemlékezést Mécs. Ilyen nagyobb esemény volt például a Bibó-emlékkönyv. A stratégájuk az lett, hogy elkezdték számon kérni a rendszeren azt, „amiről mindig papoltak”, vagyis a papíron meglévő jogokat és elveket, így például a demokratizmust. 1980-ban tehát Krassó Györggyel közösen kitalálták, hogy ha már a törvények elméletben lehetővé teszik, az akkori választáson elindítanak egy független jelöltet, egy nőt, Párkányi Máriát. A kísérlet hajszál híján sikerült.

„Rendkívül fekete pasas voltam„

– magyarázta Mécs, akinek az 1980-as kudarc után a szervezkedéshez körültekintőbben kellett nekifognia, ugyanis ’56-os múltja miatt folyamatosan megfigyelték és lehallgatták. Nemcsak a telefonját, még a lakásában is elhelyeztek poloskát. Az 1985-ös választásokon ezért már jóval óvatosabb volt. Donáth Ferenccel, akit a börtönben ismert meg, eltervezték, hogy ezúttal egyenesen nyolc független jelöltet próbálnak bejuttatni a parlamentbe. Hogy a lehallgatásokat valahogy kicselezzék és ne lepleződjön le a forrás, közvetítőnek és szervezőnek bevonták Solt Ottíliát.

Így fordulhatott elő, hogy bár ő volt az ötletgazda, Mécs saját maga csak később találkozott a jelöltjeivel, amikor már elindult a választási eljárás.

A nyolc jelölt között két „nagyon kemény” is szerepelt, akikről tudták, semmiképpen nem lesznek elfogadhatóak: Rajk László és Tamás Gáspár Miklós, aki

„kitűnő személy arra, hogy ne válasszák meg.”

A jelöltek felsorolása közben Mécsnek nem jutott eszébe „városvédő barátja” neve, a közönség segítette neki: természetesen Ráday Mihályról volt szó. A volt ’56-os megindítóan szabadkozott:

„Elnézést kérek, most múltam nyolcvan éves!”

Mécs előadásában aktuálpolitikai utalások fel sem bukkantak, egyedül ekkor jegyezte meg, hogy 1985-ben még zavarosabb volt az ajánlási rendszer, mint most. A jelöltállításra ugyanis gyűléseken került sor, két fordulóban: a válhatott képviselőjelöltté, akit a jelöltállító gyűlésen a résztvevők legalább harmada ajánlott. A trükk nem túl bonyolult: bár a jelölés ilyen értelemben szabad volt, a párt szervezetten kivezényelte a párttagokat a gyűlésre, hogy az előre kiválasztott indulókat ajánlják. Az első fordulóban ennek ellenére még Tamás Gáspár Miklós is megkapta a szükséges egyharmados támogatást.

Az első forduló után egy Béki Gabriella által szervezett rendezvényen Mécs találkozott Pozsgay Imrével, a Hazafias Népfront vezetőjével, aki gyakorlatilag az egész választás lebonyolításáért felelt. Pozsgay ezen a rendezvényen

„mondott egy beszédet, amivel elkábított minket. Azt mondta, hogy nagyon fontos a demokratizmusnak a…”

Kiszélesítése! – vágott itt közbe gúnyosan Király Zoltán, mire Mécs:

Nem, ő őszinte volt! Azt mondta, ha most nem tudjuk a demokratizmust megvalósítani, akkor a szocializmus az egyszerűen meghal. És ígéretet tett, hogy mindent, amit módjában áll – volt neki valami zárójeles mondata – meg fog tenni a jelölési rendszer tisztaságáért. Hát mi elkábultunk, hittünk az arányszájú barátunknak. Folytattuk a tevékenységünket, és ezután a második fordulóban még keményebb ellenállásba ütköztünk.

– mesélt tovább Mécs. A második forduló jelölőgyűlésére ugyanis már

„alig tudtunk a Rádayval bejutni, annyira tömve volt vattával!”

Mécséket lesöpörték, nem sikerült megszerezni az induláshoz szükséges egyharmadnyi támogatást. Pozsgay nem tartotta be az ígéretét, sőt. Mécs szerint azonban annyit mégis sikerült elérniük, hogy akciójukkal Budapesten legalább lekötötték a rendszer erőit, közben pedig tőlük függetlenül vidéken több önjáró jelölt, például Király Zoltán is sikerrel tudott járni.
Úgy konspiráltak, mint az illegális kommunisták

Mielőtt azonban Király következett volna, Miklósi László pár adattal, illetve tanulsággal egészítette ki Mécs történetét. A demokratikus ellenzék 1985-ös kísérletének dokumentumaiból Választási Almanach 1985 címen annak idején egy könyvet is összeállítottak, mely szamizdatként jelent meg, de nincs újrakiadása és a könyvtárakban sem elérhető – Miklósi szerint itt lenne az ideje ezen a helyzeten változtatni. A Mécs által elmondottakban pedig szerinte két új elem is felbukkant: az egyik a konspiráció jellege, a másik pedig Pozsgay Imre szerepe.

Az előbbiről azt mondta, a szocializmusban gyakorlatilag az iskolában tanították a konspirálást, hiszen a Horthy-rendszer alatti illegális kommunista mozgalom tevékenysége bekerült a tananyagba. Márpedig Miklósi szerint az illegális kommunistáktól leshették el Mécsék azt a módszert, hogy a konspirációban résztvevők csak a felső kapcsolatot és az általuk beszervezett egyént ismerték, a hálózat többi tagját nem. Lebukás esetén így a többiek nem is kerülhettek veszélybe.
Király Zoltán, aki megcsinálta

A hetvenes-nyolcvanas években Szegeden élő Király Zoltán rögtön azzal kezdte, hogy Mécsékről és a demokratikus ellenzék szervezkedéséről, és hát egyáltalán arról, hogy vannak ellenzékiek, annak idején vidéken alig lehetett tudni. A szamizdatoknak a híre sem jutott le hozzájuk, a vidéki nyilvánosságot a helyi pártlapok mellett legfeljebb az országosak határozták meg, semmi más.

De a saját szerepét is teljesen máshogy látta Király:

„Én a Kádár-rendszerben szocializálódtam, Mécs Imre viszont a Kádár-rendszer ellen szocializálódott.”

Ezt később még olyan megjegyzésekkel is kiegészítette, miszerint ő nem volt a Kádár-rendszer ellensége, nem ezzel a céllal lépett fel, és bizonyos értelemben mégiscsak a másik oldalon állt, mint Mécsék.

A volt képviselő ezután elmesélte, hogyan indult újságírói karrierje, miként lett KISZ- és MSZMP-tag, és hogy ő abban hitt, a rendszert belülről lehet csak megváltoztatni.

„Kívülről ordibálhatsz, a kutyát nem érdekli „

– ezzel győzködték Királyt barátai, hogy be kell szállnia a pártállam keretein belül a politikába, aki szerint abban az időben a demokratikus ellenzéknek egyszerűen nem volt hatása. Király egyébként 1974-től 1988-ig volt MSZMP-tag, amikor is kizárták a „Négyek Bandája” tagjaként. Az 1988-as kizárást egy megfélemlítő akciónak tartja, ahol szerinte a pártvezetés nem véletlenül választotta ki azt a négy figurát, akiknek a megrendszabályozásával a teljes értelmiségnek üzenni tudott. Király szerint Bíró Zoltán jelképezte az irodalmárokat, Bihari Mihály a jogászokat, Lengyel László a közgazdászokat, ő maga pedig a nyilvánosságot, az újságíró-társadalmat. Történetüket Kizárt a párt címmel írták meg könyvben.

„Ugyanolyan mamelukok, mint mi voltunk„

– kicsit később így hangzott a beszélgetés egyetlen igazi aktuálpolitikai kiszólása, Király az 1985 után felállt parlamentet és a jelenlegi kétharmados fideszes többséget hasonlította össze. Az országgyűlés csak dísznek volt, valódi parlamentként az MSZMP Központi Bizottsága működött. Az akkori és mostani idők hasonlóságairól Király korábban az Indexnek is mesélt:

A pályája elején még televíziós újságíróként dolgozó egykori politikus először tévésekből álló szűk baráti társaságának vetette fel, hogy jelölteti akarja magát képviselőnek, az ötletből pedig hamar elhatározás lett. Az első jelölőgyűlésre a Pick szegedi szalámigyárának étkezőjében került sor. A hivatalos jelölt Komócsin Mihály Csongrád megyei első titkár, nem mellesleg az ’56-os megtorlás idején keményvonalas Komócsin Zoltán testvére volt, mellette pedig a „pótlék-jelölt” egy helyi tsz-elnök lett. A jelölőgyűlés végén Király egyik barátja javasolta harmadikként az ő jelölését is, végül mindhárman szinte az összes jelenlévő támogatását megkapták.

„Ez igen!„

– szólt oda a történetmesélés ezen pontján a jelöltjeivel 1985-ben az egyharmadnyi szavazatról is lecsúszó Mécs Imre Királynak, a közönség derültségét kiváltva.

A második jelöltgyűlés viszont már Szegeden sem ment ilyen simán, az állampárt jobban rákészült. Egy gyermekotthonban került rá sor, ahol Király a beszédét rögtön egy személyes szállal kezdte, azzal, hogy nem idegen tőle ez a helyszín, hiszen ő maga is járt internátusba – szerinte ezzel a megjegyzéssel a közönség hölgytagjainak szimpátiáját azonnal megnyerte. Azonban Király is meg tudta erősíteni Mécs tapasztalatát, a pártvezetés az ő esetében is odavezényelte a lojális tagokat a jelölőgyűlésre, hogy így befolyásolják az eredményt. Emlékei szerint olyan városrészekből is éreztek, ahonnan a törvény szerint nem jöhettek volna szavazni, vagyis jogszabályellenes volt a mozgósítás.

Ráadásul a végeredményt is manipulálták. Bár Király 47% körüli eredménnyel győzött Komócsin harmincvalahány százalékával szemben, 50% alatt nem volt érvényes a választás. Király biztos benne, hogy a valóságban nagyon is megszerezte azt az 50%-ot. A pánikot az is mutatta, hogy a procedúra késő éjjelig elhúzódott:

„Nem merték hajnalig megmondani Komócsin elvtársnak, hogy nem ő nyert.„

Végül Komócsin és a pótjelölt, Árendás József visszaléptek, Király pedig 80% fölötti eredménnyel ütötte ki a helyükre érkező új indulót, ráadásul a Hazafias Népfront jelöltjeként került fel a szavazólapra. De nem csak neki sikerült a bravúr a pártállam erői ellenében, meséli Király, hanem például Czoma Lászlónak is. Ellene Zalában még durvábban léptek fel adminisztratív eszközökkel, amikor nem tudták a győzelmét megakadályozni, és végül majdnem egy év telt el, mire a megismételt választás után átvehette mandátumát.

Mi lett velük?

Czoma László 1984 és 2011 között, 27 éven keresztül vezette a keszthelyi kastélymúzeumot. Az intézmény megteremtőjét indoklás nélkül rúgták ki.

Király Zoltán 2000-től egy évtizeden át az APEH-nél dolgozott köztisztviselőként. A kormányváltás után elfogadott, a köztisztviselők indoklás nélküli kirúgását lehetővé tevő törvény miatt önként felmondott. Jelenleg vagyonőrként dolgozik.

Akit az 1985-ös választás és Mécs Imréék története mélyebben is érdekel, annak pedig ajánljuk, olvassa el Kőszeg Ferenc írását.