Mit
tehet a pedagógus, ha leköpi a diák? Védi-e jogrendszerünk a tanárokat,
vagy csak a tanulók jogai kapnak nyilvánosságot?
(Forrás:
Népszabadság)

Mit tehet a pedagógus,
ha leköpi a diák? Mit tehet, ha az erősebb gyerek rendszeresen veri a
gyengébbet? Tehet-e valamit, ha elveszi tőle az értékeit, például a
mobiltelefonját? Beavatkozhat-e, ha egy agresszív csoport szabályosan
védelmi pénzt szed a rászoruló gyengébbektől? Védi-e jogrendszerünk a
tanárokat, vagy csak a tanulók jogai kapnak
nyilvánosságot?

A nemrégen alakult
Pedagógus Civil
Fórum (PECIFO) tanácskozásának résztvevői szerint a tanárok
rendkívüli módon ki vannak szolgáltatva. Egyre nő az iskolai agresszió,
amely nem függetleníthető az iskolán kívüli társadalmi folyamatoktól. A
média ontja a sokkoló háborús képeket, szembesít a terrorista
merényletekkel. Az akciófilmekben tucatszám gyilkolják egymást a
szereplők. A gyerekek lassan már nem is tudják elképzelni a természetes
halált. „Ki lőtte le a nagymamát?” – kérdezte egy óvodás kislány a
nagymama temetésén.

A mai kultúra
erőszakközpontú. A családi konfliktusok jelentős része is valamiféle
presszióval oldódik (vagy nem oldódik) meg, s nem hiányoznak az
agresszió különféle formái a munkahelyeken sem.

– Bármennyire is meglepő, az agresszió tulajdonképpen
az élet velejárója – szögezte le meglehetősen provokatív előadásában
Vajda Zsuzsanna pszichológus, a Szegedi Tudományegyetem docense. Minden
élőlény küzd a létfenntartásért, aki nem, súlyosan beteg. Valahol
mindenkiben működik a pozíciószerzési vágy. A gyermekkor egyfajta
dinamikai erőtér, kísérletezés a határokkal: meddig lehet elmenni? A
korlátlan érdekérvényesítésnek jó esetben gátat szab a civilizáció, a
társadalom szabályrendszerének kiépülése.

Az oktatás, a nevelés folyamán a kontroll belsővé
válik, beépül az ember személyiségébe, megtanuljuk, hogy az
érdekérvényesítés nem történhet gátlástalanul, mások rovására. Az iskola
sokáig betöltötte a pozitív szocializációs minta funkcióját, ez volt a
XIX-XX. század egyik legnagyobb vívmánya. Ma mindez megtörni látszik. A
túlzott individualizmus, a gátlástalan önérvényesítés össztársadalmi
jelenséggé vált, s ez az iskolát sem kíméli. A gyerekek között kialakul
egy belső hierarchia, ami az erőn és a hozott előnyökön alapul.

A jog és a kulturális szokásjog
ugyanakkor álszent módon erőszakellenes. A szülői pofont kriminalizálja a
törvény, a pedagógus nem nézhet bele a diákok táskájába, ha lopás
gyanúja forog fenn. Az iskola nem szólhat bele a diák iskolán kívüli
életébe, mert ez sértené a személyiségi jogokat.

A szülők ugyanakkor az iskolát teszik felelőssé
mindenért. A saját mulasztásaikért is: a feszült, szorongó családi
légkör miatt sem idő, sem türelem nem jut a szocializációs nevelésre,
nem is szólva arról, hogy sok helyütt maga a család sem alkalmas
bármiféle pozitív minta közvetítésére.

Az iskola nem képes átvállalni a felelősséget
mindenért. A pedagógusok kezében ma sem eszköz, sem megfelelő
módszertani tudás nincs ahhoz, hogy megoldják ezeket a problémákat.
Érzik a felelősség súlyát, ezért segítséget kérnek. Nyugodtabb iskolát
szeretnének, ahol van idő elbeszélgetni a gyerekekkel, s nincs állandó
harc az idővel a tananyag „leadásáért”. Jó lenne, ha maradna idő és
energia a családokkal való együttműködésre is. Enélkül egyre nőhet és
kezelhetetlenné válhat az iskolai agresszió.