A trianoni békeszerződésben a korábban hangoztatott,
igazságos elveket durván felrúgták. Ablonczy Balázs történészt, az ELTE
Művelődéstörténeti Tanszékének adjunktusát az 1920-as trauma
előzményeiről, következményeiről és szindrómáiról kérdezte a
Múlt-kor.

1920.
június 5-én mire ébredt Magyarország lakossága?

Budapesten a lapok már úgy jelentek meg, hogy
tájékoztatták a közvéleményt a békeszerződésről, így egyrészt egy látens
kormányválságra. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Simonyi-Semadam Sándor
kormánya nem maradhat sokáig hatalmon; ha nem is június 5-én, de néhány
nappal utána elkezdődtek a tárgyalások, pártközi egyeztetések.

Másrészt a lakosok fokozódó inflálódásra ébredhettek:
ha a hétköznapokat nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a korona rohamosan
veszített az értékéből. Ez mondjuk nem hasonlítható az 1945 utáni
inflációhoz, de ahhoz képest, hogy a korona 1914 előtt elég stabil
pénznek, jó valutának számított, mindenki azzal szembesült, hogy egyre
kevesebbet ér a fizetése. Ez főként a középosztályt sújtotta a
legerőteljesebben, amelynek 1914-hez képest közel 60-87 százalékkal
esett az életszínvonala.

Harmadrészt az utcaképre hívnám fel a figyelmet.
Budapest egy működő, ugyanakkor erőszakos város képét mutatta.
Június-júliustól egészen novemberig abszolút elképzelhető volt, hogy az
utcán elkapják az embert a különítményesek, vagy paramilitáris
csoportok, és azt mondják az illetőnek, hogy igazolja magát, jóllehet
erre semmiféle jogosítványuk nem volt. Előfordult az is, hogy a zsidós
kinézetűeket megverték. Érzékelhető volt továbbá egy hatalmas méretű
elkeseredettség.

Tehát egy elkeseredett,
gazdasági összeomlásban és külpolitikai válságban lévő, nagyon nehezen
lecsillapuló közélettel rendelkező volt ez a június 5-i
Magyarország.

A
közvélemény hogyan fogadta Trianont, milyen adataink vannak
erről?

A korszakban még nem volt
közvélemény-kutatás, de elég a másnapi lapokat megnéznünk: egyértelműen
elítélték – politikai színezettől függetlenül, legyen szó akár liberális
vagy jobboldali lapokról. Mindenki egy rettenetes tragédiaként élte
meg. Az 1910-es népszámlálás szerint Magyarországnak (Horvátország
nélkül) durván 10 millió magyar ajkú lakója volt, a békeszerződés ebből 3
milliót elcsatolt. Ez a területin túl egy olyan mértékű emberveszteség,
hogy rokonai, vagy barátai szintjén mindenkit érintett.

A Horthy-korszakban azok a politikai erők, amelyek azt
hirdették, hogy nincs szükség revízióra, gyakorlatilag csak a periférián
mozogtak. Meglepő módon éppen a népi mozgalom számít ide, akik nagyon
is szőrmentén kezelték ezt a kérdést. Számukra az akkori Magyarország
szociális viszonyai voltak érdekesek, az ország demokratizálása vagy a
földkérdés. A területi revízió őket nem nagyon foglalkoztatta. A polgári
radikálisok között voltak még néhányan, akik így gondolták: ők más
oldalról közelítették meg a kérdést. Szerintük először az ország
demokratizálására, majd a szomszéd országokkal való megegyezésre van
szükség, aztán esetleg szó lehet a revízióról.

De
ha mondjuk elolvassuk a Jászi Oszkár-féle Huszadik század folytatásának
szánt Századunkban Vámbéry Rusztemnek a Revízió tízparancsolata című
művét, abban ő az etnikai revízió mellett foglalt állást. Vámbéry
egyébiránt rendőri megfigyelés alatt állt, a rendszer abszolút baloldali
ellenzékének számított. Az más kérdés, hogy számára a magyarországi
közállapotok ostorozása mellett sem volt kérdéses, hogy a trianoni
döntés nem maradhat annyiban.

Ezek szerint Trianon meghatározta a magyar
politika irányvonalát?

Ebből lehet
részben megérteni a két világháború közötti magyar kormánypolitikát.
Volt ugyan személyes érintettsége is a politikusoknak, például
Bethlennek és Telekinek, de rájuk a közvélemény hihetetlen nyomása
nehezedett. Nem lehetett elképzelni magyar kormányt, amelyik nemet mond
egy megvalósítható revízióra. Teleki Pál meg is mondta az egyik
kormányülésen, hogy abba 24 óra alatt belebukna a magyar kormány. Az
országban 400-420 ezer menekült volt, jórészt egy középosztálybeli
tömeg, akiknek ez folytonos frusztráltságot, presztízsveszteséget
jelentett. Az emberek személyes sorsuk megzuhanásaként élték meg
Trianont.

Ha végigtekintünk az
előzményeken, milyen okok vezettek Trianonhoz?

Számtalan dolgot kell megemlíteni. Nekem meggyőződésem,
és nem is találtam ellenkező értelmű feldolgozást, hogy a háború nem
úgy indult 1914-ben, hogy az antant fel akarta volna osztani, vagy meg
akarta volna szüntetni az Osztrák-Magyar Monarchiát. Persze minden
országban, tehát Nagy-Britanniában, Franciaországban és Oroszországban
voltak olyan körök – pénzügyiek, világnézetiek, szlavofilek,
szabadkőművesek – akiknek nem volt rokonszenves az Osztrák-Magyar
Monarchia annak  klerikális, reakciós és németbarát volta
miatt. Ők úgy gondolták, hogy fel kell számolni. 1918 tavasza-nyara
volt az az időpont, amikor ezekből valós politikai szándék lett, és az
egyes országok külügyminisztériumai, vezérkari főnökségei elfogadták
mindezt. Többféle út vezetett idáig, kezdve a a IV. Károly-féle
különbéke kísérlettől a spa-i egyezményig. A háború kezdetén a
legkomolyabb felosztó, területkiharapási szándékai egyébként
Oroszországnak voltak: az orosz tervek között például az is szerepelt,
hogy a Monarchia szlávlakta területeit ki kell vonni Bécs, illetve
Budapest fennhatósága alól. Oroszország azonban 1917-ben kiszállt a
háborúból.

A meghatározó okok között
szokás emlegetni a magyarországi nemzetiségek kérdését is.

Igen, ez a másik lényeges ok. Mi hajlamosak
vagyunk ezt elbagatellizálni, a szomszéd országok történészei meg
rendszerint azt mondják, hogy ez egy jogos kompenzáció volt a
rettenetes, szenvedésekkel teli nemzeti múltért. Szerintük az ezeréves
magyar elnyomás végét, és a nemzeti üdvtörténetek a betetőzését az
jelentette volna, ha minden nemzet önálló állami szuverenitáshoz jut a
térségben. Ugyanakkor ezek a nemzetiségi mozgalmak, még a legerősebbek
sem értek volna semmit, ha nincs mögöttük nagyhatalmi támogatás. Ha
mondjuk Franciaország vagy Nagy-Britannia nincs elkötelezve 1918
közepétől a Monarchia felosztása felé, hogy egy ún. pufferzónát hozzanak
létre, megakadályozva Németország keleti irányú, illetve a bolsevik
Oroszország nyugati irányú előretörését, nem hiszem, hogy olyan sokat el
tudott volna érni, mondjuk a szlovák nemzeti mozgalom.

Az elvesztett területek nagyjából 1919.
március-áprilisára, vagy Felső-Magyarország esetében január elejére
idegen megszállás alá kerültek. Olyan területekről nem volt nehéz
vitatkozni, amelyek már megszállás alatt vannak. Az utódállamoknak is az
volt a törekvése, hogy kész helyzetet teremtsenek. Nyugat-Magyarország,
a mai Burgenland magyar katonai és polgári közigazgatás alatt maradt,
bár nagyrészt ugyan elkerült Magyarországtól, de éppen az
1921-es soproni népszavazás mutatja, hogy ott volt egy bizonyos
játéktér. Egy viszonylag ügyes magyar diplomácia, és a nem teljesen
tiszta katonai és politikai eszközök vezetésével egy részét
Magyarországon lehetett tartani. Ez a helyzet azonban nem állt fönt a
többi elveszített terület esetében.

A
magyar politika nem tiltakozott?

Nagyon fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy a
békekonferencián, 1919 januárja, tehát amikor megnyílt, és 1920 januárja
között, amikor a magyar békedelegáció kiérkezett, nincsen magyar
képviselet. Senki nem lobbizott Magyarországért, igaz, néhány kalandor
így vagy úgy utat talált Párizsba, de őket senki nem vette komolyan,
vagy kiutasították őket. De nem volt hivatalos magyar képviselet, mert
az antant egyetlen magyar kormányt sem ismert el; legyen szó Károlyi
Mihályról, Garbaiékról, Friedrich Istvánról vagy másokról.

1920 januárjában, amikor a magyar békedelegáció
kiérkezett, gyakorlatilag minden le volt játszva. Az Amerikai Egyesült
Államok elhagyta a békekonferenciát, mert nem értett egyet a
békealkotási tervekkel, már aláírták a német, az osztrák és a bolgár
békeszerződéseket, tehát gyakorlatilag minden lap le volt osztva. A
szakértői bizottságokban meghúzták a határokat, ezeket a politikusok
elfogadták. Mivel Magyarország akkor már túl kis falat volt, ezért
nagyon kevés lehetőség volt arra, hogy a kedvéért felborogassanak bármit
is.

Továbbá nem szabadna megfeledkezni arról
sem, amiről pedig hajlamosak vagyunk: az Osztrák-Magyar Monarchia és
benne Magyarország elvesztett egy háborút. Igaz, a Monarchia
tulajdonképpen jól tartotta magát a háború végéig, senki nem számított
erre, de végül elvesztette a háborút, és a vesztesekkel sajnos nem
szoktak könyörületesen bánni. Az más kérdés, hogy a hangoztatott elvek
mások voltak, mivel a békekonferencia vezetői állandóan azt
hangsúlyozták, hogy létrehozzák a teljesen igazságos békét, kiemelve a
népek önrendelkezési jogát. Ehhez képest a saját elveiket nagyon
felrúgták.

Olvassa el a Múlt-kor
teljes interjúját »