Fotókiállítás
a Budapest Gyűjtemény olvasótermében.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának
vendégkiállításán nemzetközi hírű fotográfusok (mint Balogh Rudolf vagy
Kinszki Imre) és méltatlanul elfeledett mesterek riportfelvételei
villantanak fel jellegzetes pillanatokat a két világháború közötti
Budapest életéből. A Budapest, a Duna gyöngye című válogatás május 31-ig
tekinthető meg a Központi Könyvtár 6. szintjén.

Budapest a 19. század utolsó harmadában hatalmas fejlődésen
ment át. Az 1873-ban három város, Pest, Buda és Óbuda egyesüléséből
létrejött, mintegy 300 ezer lakost számláló település 1910-re már mint
elegáns, milliós metropolisz állt az európai városok sorában. Ez idő
alatt alakult ki az a városszerkezet, épültek meg azok a városképi
jelentőségű középületek, hidak, amelyek a mai napig meghatározzák
Budapest arculatát.

A 19-20. század
fordulójának szinte töretlen fejlődésével, optimista személetével, a
haladásba vetett hitével szemben a két világháború közötti korszak
Budapestjének élete súlyos örökséggel terhes: évekbe telt, míg az első
világháború és a két forradalom ütötte sebeket kiheverte. Ám ezek alatt
az évek alatt bebizonyosodott, hogy a városegyesítést követő időszak
káprázatos fejlődése modern, életerős európai nagyvárost szült, hibáival
együtt is jól használható, építészetileg is értékes terekkel és
városszerkezettel, jól működő infrastruktúrával és a világvárosi
karakter elengedhetetlen vonásával, az élet egyéni, más városéval össze
nem téveszthető ízével. Az 1920-as évek végére a főváros ismét a
virágzás képét mutatta. Fürdőivel, mindig zsúfolt kávéházaival,
éttermeivel, mulatóival, pezsgő kulturális életével, elegáns üzleteivel
és luxusszállodáival a nemzetközi turizmus egyik kedvelt célpontja lett.
„Budapest, a Duna gyöngye”, „Budapest, fürdőváros” – a korszak
idegenforgalmi szlogenjei. Az első világháború után a történelmi
városainak nagy részét elvesztett ország számára a főváros az életerő
szimbóluma lett.

A századfordulón
kialakult, alapvetően historizáló stílusú városkép a két világháború
között lényegesen nem változott. Az internacionális, strukturalista
építészet főként az ekkor kiépülő városrészekben – Újlipótvárosban,
Lágymányoson, a budai villanegyedekben hozott létre maradandó
alkotásokat. A városi utca képét azonban szembetűnően megváltoztatta a
modern közlekedési eszközök – villamosok, autóbuszok, gépkocsik –
tömeges megjelenése, a közterületek elektromos világítása, a
fényreklámok, a kereskedelem és a vendéglátás új formái, az áruházak,
eszpresszók, bárok, gyorséttermek elterjedése.

Az európai nagyvárosok között Budapestnek sajátos
jelleget adott az élesen különböző életformák szoros egymás mellett
létezése: az anakronisztikus feudális pompa árnyékában a perifériákon
élők szélsőséges nyomora; a nagypolgárság kozmopolita eleganciája
mellett a kispolgárság szerény, kedélyes miliője.