Fotókiállítás a Budapest Gyűjtemény olvasótermében.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának vendégkiállításán nemzetközi hírű fotográfusok (mint Balogh Rudolf vagy Kinszki Imre) és méltatlanul elfeledett mesterek riportfelvételei villantanak fel jellegzetes pillanatokat a két világháború közötti Budapest életéből. A Budapest, a Duna gyöngye című válogatás május 31-ig tekinthető meg a Központi Könyvtár 6. szintjén.

Budapest a 19. század utolsó harmadában hatalmas fejlődésen ment át. Az 1873-ban három város, Pest, Buda és Óbuda egyesüléséből létrejött, mintegy 300 ezer lakost számláló település 1910-re már mint elegáns, milliós metropolisz állt az európai városok sorában. Ez idő alatt alakult ki az a városszerkezet, épültek meg azok a városképi jelentőségű középületek, hidak, amelyek a mai napig meghatározzák Budapest arculatát.

A 19-20. század fordulójának szinte töretlen fejlődésével, optimista személetével, a haladásba vetett hitével szemben a két világháború közötti korszak Budapestjének élete súlyos örökséggel terhes: évekbe telt, míg az első világháború és a két forradalom ütötte sebeket kiheverte. Ám ezek alatt az évek alatt bebizonyosodott, hogy a városegyesítést követő időszak káprázatos fejlődése modern, életerős európai nagyvárost szült, hibáival együtt is jól használható, építészetileg is értékes terekkel és városszerkezettel, jól működő infrastruktúrával és a világvárosi karakter elengedhetetlen vonásával, az élet egyéni, más városéval össze nem téveszthető ízével. Az 1920-as évek végére a főváros ismét a virágzás képét mutatta. Fürdőivel, mindig zsúfolt kávéházaival, éttermeivel, mulatóival, pezsgő kulturális életével, elegáns üzleteivel és luxusszállodáival a nemzetközi turizmus egyik kedvelt célpontja lett.
„Budapest, a Duna gyöngye”, „Budapest, fürdőváros” – a korszak idegenforgalmi szlogenjei. Az első világháború után a történelmi városainak nagy részét elvesztett ország számára a főváros az életerő szimbóluma lett.

A századfordulón kialakult, alapvetően historizáló stílusú városkép a két világháború között lényegesen nem változott. Az internacionális, strukturalista építészet főként az ekkor kiépülő városrészekben – Újlipótvárosban, Lágymányoson, a budai villanegyedekben hozott létre maradandó alkotásokat. A városi utca képét azonban szembetűnően megváltoztatta a modern közlekedési eszközök – villamosok, autóbuszok, gépkocsik – tömeges megjelenése, a közterületek elektromos világítása, a fényreklámok, a kereskedelem és a vendéglátás új formái, az áruházak, eszpresszók, bárok, gyorséttermek elterjedése.

Az európai nagyvárosok között Budapestnek sajátos jelleget adott az élesen különböző életformák szoros egymás mellett létezése: az anakronisztikus feudális pompa árnyékában a perifériákon élők szélsőséges nyomora; a nagypolgárság kozmopolita eleganciája mellett a kispolgárság szerény, kedélyes miliője.