Az első világháborúban vesztes országok többsége ma
már alig gyászolja az akkortájt elcsatolt területeket – leginkább azért,
mert nincsenek a határaikon túl sok százezres vagy milliós
nemzetrészek. (Forrás: HVG)

A 90 évvel ezelőtti Párizs környéki békék nemcsak
Magyarország, hanem négy másik állam számára is súlyos békefeltételeket,
a győztesek kénye-kedve szerint elcsatolt területeket jelentettek, és
hatalmas társadalmi kataklizmát okoztak. Ma azonban egyik országban sem
siratják annyira „Trianonjaikat”, mint Magyarországon: a török autókra
nem ragasztják az Oszmán Birodalom térképét, a bolgár tüntetéseken nem
skandálják, hogy vesszen Neuilly!, Ausztriában nem iktatnak be
Saint-Germain-emléknapot, és a német parlamentben sem harsan fel
Elzász-Lotaringia egykori német himnusza, az Elsässisches
Fahnenlied.

Az egyik ok, hogy a
vesztesek közül többen átéltek már a megelőző évtizedekben hasonló
kataklizmát. Bulgáriában az első számú nemzeti katasztrófának az 1913-as
második balkáni háborút tartják, amelynek során az ország elvesztette a
bolgár „Erdélyt”, Macedóniát, illetve Dél-Dobrudzsát (előbbi Szerbiához
és Görögországhoz, utóbbi Romániához került). A Habsburg Birodalom nagy
traumája – mondja Fiziker Róbert történész – az 1866-os königgrätzi
csata volt, amelynek során nyilvánvalóvá vált, hogy Ausztria,
Poroszország mögött, másodrendű szerepre van kárhoztatva. A Balkánról a
19. században folyamatosan visszaszoruló Oszmán Birodalom is elszenvedte
már a maga Mohácsát – magyarázza Dobrovits Mihály, az ELTE közép-ázsiai
kutatócsoportjának munkatársa. A törökök a legnagyobb drámájukként az
oroszokkal 1877–1878-ban vívott – az akkor 1293-at mutató iszlám naptár
alapján egyszerűen csak 93-asként emlegetett – háborúra
emlékeznek.

A magát vadonatúj
államnak tekintő Törökországnak ezzel együtt minden bizonnyal nagy
traumát okozott volna, ha véglegessé válik a sevres-i békediktátum. Ám
Kemal Atatürk vezetésével az 1920-as évek elején visszahódította a
Kaukázussal szomszédos északkeleti területeket, az Anatóliai-félsziget
égei-tengeri partvidékét, Konstantinápolyt és Kelet-Trákiát. S az új
török állam nemcsak az ellene felvonuló francia, olasz, brit, görög és
örmény haderőkkel számolt le, hanem – Ausztriánál is egyértelműbben – a
birodalmi múlttal is. Az addig Európa beteg embereként emlegetett Oszmán
Birodalom romjain létrejött új szekuláris nemzetállam pedig – akárcsak
az új Osztrák Köztársaság – képes volt lemondani a dicső birodalmi
múltat idéző, de etnikai elv szerint hozzá nem tartozó
területekről.

A német társadalom –
amely a hátországban ármánykodó baloldaliak és zsidók „tőrdöfésével” (a
Dolchstoss-szal) próbálta megmagyarázni a katasztrófát – sem elsősorban
a területek elvesztésén kesergett. Bibó István társadalomtudós szerint a
versailles-i békének Berlin számára „öt sárkányfogvetése” volt: a
békeszerződés diktáltsága, amelyet a győzők szadizmusaként értelmeztek; a
háborús bűnösség kimondása az egész német népre; a jóvátétel magas és
előre meghatározatlan összege; az egyoldalú lefegyverzés miatti
kiszolgáltatottság; végezetül pedig a területi rendelkezések. Ám „ezek
közül sem azokkal a területekkel volt baj, amelyeket a békeszerződés
elvett Németországtól, hanem azokkal, amelyeket nem adott
oda”.

Az antanthatalmak ugyanis
megtiltották Németországnak és Ausztriának a mindkét nemzet által
kezdettől igényelt egyesülést. Az osztrákok már 1918-ban sokatmondóan
Republik Deutsch-Österreich, vagyis Német-Ausztria néven hozták létre
utódállamukat – mígnem a győztesek egy évvel később a saint-germaini
szerződésben a név használatát is megtiltották. Azt, hogy Németország
számára mennyire nem az elvesztett területek visszaszerzése számított,
jól jelzi, hogy Berlin – mihelyt tehette – elsőként Ausztriát és a soha
korábban hozzá nem tartozott cseh Szudéta-vidéket kebelezte
be.

Bulgária egyébként –
Németországhoz hasonlóan – a Párizs környéki békék alapján elcsatolt
területeit maradéktalanul vissza tudta szerezni a második világháború
során, sőt annál többet is: nemcsak Macedóniát szállta meg, de
Görögországhoz került egykori égei-tengeri partvidékét jócskán
megnövelve foglalta vissza, Romániától pedig a második bécsi döntés
eredményeként 1940-ben megkapta Dél-Dobrudzsát (Magyarország ekkor
vonulhatott be Észak-Erdélybe). Mi több, utóbbit a világháború után is
megtarthatta. „Sztálin nem bánta, ha megerősíthet egy Oroszországgal
mindig jó kapcsolatot ápoló szláv államot, amely ráadásul – bár a
vesztes oldalon harcolt – maga sosem üzent hadat a Szovjetuniónak” – ad
erre magyarázatot Palotás Emil, az ELTE Kelet-Európa-történeti
tanszékének tanára.

A feketeleves
Németország számára viszont éppen a második világháború után jött el. A
békeszerződés alapján elvesztette Kelet-Poroszországot, Sziléziát,
Kelet-Pomerániát, miközben a vasfüggöny keleti oldaláról kiebrudaltak
14,6 millió németet. Az új konstellációt a létrejövő nyugatnémet állam
évtizedeken át nem fogadta el. Az NSZK-ban a hitleri expanzió előtti,
1937-es állapotot tekintették legitimnek: az NDK-ról mint Moszkva által
megszállt zónáról beszéltek, és nem ismerték el Lengyelország erősen
nyugatra tolt új határát, az Odera–Neisse-vonalat sem. „Breslau, Oppeln,
Gleiwitz, Hirschberg, Glogau, Grünberg: ezek nemcsak nevek, hanem élő
emlékek, amelyek generációk lelkében gyökereznek, és szüntelenül a
lelkiismeretünkben lüktetnek. A kapituláció árulás lenne” – jelentette
ki 1963-ban még a szociáldemokrata Willy Brandt is, aki végül – az
európai megbékélésre hivatkozva, a nyugatnémetek többségét maga mögé
állítva – mégis elfogadta az új határokat, amikor az új keleti politika
jegyében az 1970-es évek elején, már kancellárként, a Szovjetunióval,
Lengyelországgal és Csehszlovákiával alapszerződéseket
kötött.

Érdekes módon az újabb
területet nem vesztő Ausztriában is éppen a második világháború után
tört igazán felszínre a Dél-Tirol-kérdés, amit Hitler már az 1924-ben
kiadott Mein Kampfban is igyekezett a szőnyeg alá seperni – jellemzően
úgy, hogy azt a német–olasz szövetséget meghiúsítani kívánó
Habsburg–zsidó összeesküvésként állította be. Miután Hitler 1939-ben egy
Mussolinivel kötött szerződés részeként a helyi németeket az
áttelepülés vagy asszimiláció dilemmája elé állította, 1946-ban Ausztria
és Olaszország megállapodott a Dél-Tirolt is magában foglaló
Trentino-Alto Adige / Tiroler Etschland kétnyelvű régió létrehozásáról.
Mivel azonban a kibővített térség olasz többségű volt, a német ajkú
dél-tiroliak úgy érezték, át vannak verve: bár a német nyelvű oktatás
lehetősége újra megadatott, az önkormányzatiság mértékével elégedetlenek
voltak. Emiatt, illetve az olasz betelepülés ellen tiltakozva az
1950-es évek közepén megalakult a Befreiungsausschuss Südtirol
(Dél-Tirol Felszabadítási Bizottság), amely kezdetben olasz fasiszta
emlékműveket robbantgatott, később tucatnyi olasz rendőr és katona
halálát okozó terrorcselekményeket hajtott végre. Végül 1969-ben
megegyezett az olasz és az osztrák kormány az autonómia kibővítéséről és
határainak szűkítéséről, így a kedélyek lassan
lecsillapodtak.

Egyébként azzal,
hogy a második világháború után keletről távozásra kényszerítették a
német kisebbséget, továbbá hogy Kemal Atatürk sikerrel védte meg
Kis-Ázsia törökök lakta területeit, illetve az azt követő, brutális
módszerekkel kivitelezett görög–török lakosságcserével olyan helyzet
állt elő, hogy az első világháborús vesztesek közül egyedül
Magyarországnak kellett sok százezres, sőt milliós határon túlra került
nemzetrészekkel számolnia. A Közép-európai Egyetem bolgár származású
történelemtanára, Roumen Daskalov részben ezzel magyarázza, hogy
hazájában a fontosabb pártoktól, illetve a lakosság túlnyomó többségétől
távol állnak a revizionista gondolatok. Németh István történész,
egyetemi tanár szerint hasonló a helyzet Németországban is: „Elenyésző
azon németek száma, akik a birodalmi határok visszaállításáról
álmodoznak. Ennél racionálisabbak, és tanultak a történelmi leckéből.”
Ugyanez az osztrákokról is elmondható, bár Innsbruck környékén ma is
láthatók Dél-Tirol elvesztésére figyelmeztető emléktáblák, illetve
emlékművek. A Magyarországra vagy a Balkán-félsziget országaiba látogató
török turisták – így Dobrovits – mind a mai napig el-elrévednek a 600
évig a birodalmuk határán folyt Duna látványán, s maguk közt szívesen
éneklik az Estergon kalesiről (Esztergomi várról) szóló, egykor oszmán
indulóként játszott édes-bús nótát.

Schweitzer
András cikke a HVG 2010/21. számában jelent meg
»