Azt hiszem, tanár, diák, szülő egyaránt évtizedek óta várta hogy kimozduljon a felvételi az adatok körüli tehetetlen keringés pályájáról. Sok évtized után végre most megtörtént. Lőrinc László írása

Mi úgy vagyunk, hogy százezer éve várjuk, amit meg se látunk hirtelen – hogy a költő elferdített szavaival éljek. Na jó, legalábbis évtizedek óta vártuk a történelem felvételi jellegében azokat a változásokat, melyek most (az érettségi reform keretében) bekövetkeztek. A fanfárokat azonban nem hallottam, csak a fogcsikorgatást. A tétellopás és pontszámítás sötéten gomolygó füstje eltakarja az érettségi tartalmi változásainak lángját.

Nem tudom persze, hogy mi a helyzet a többi tantárggyal, de a történelem érettséginek számos olyan újítása van, mely kedvezően hathat vissza a középiskolákban folyó munkára.

Lássuk ezeket.

1.
Az új érettségi feladatlap, mely az írásbeli felvételi szerepét is játssza, végre elsősorban nem adatszerű ismereteket kérdez, hanem kísérletet tesz arra, hogy az ismeretek alkalmazását, az összefüggések felismerését, illetve a történeti forrásokból levont diák-következtetéseket vizsgálja. Nehéz dolga van, hiszen az adatok ismeretét ezerszer könnyebb mérni, mint ezt. Ami persze meg is látszik a feladatlapokon, melyek mégis, minden hibájukkal együtt még mindig hasonlíthatatlanul közelebb helyezkednek el az ép elme világához, mint a régi felvételi tesztek. Emlékszünk például, mikor azt kellett a kipontozott sorra beírni, hogy mi történt 1769-ben (akkor született Napóleon; milliószámra voltak ehhez hasonlók), emlékszünk arra is, hogy Kosáry professzor egy tanári konferencián kijelentette: ő maga nem lenne képes ilyen értelmetlen feladatlapokat eredményesen kitölteni, de emlékszünk a hatvanas években készült (azóta többször vetített) Szent-Györgyi Albert-interjúra is, a fejbe zsúfolt felesleges „szecskákról”, melyek elveszik a helyet a gondolkodástól. Hányan, hány helyen és hányszor mondták föl a memoritert, hogy a felvételi követelmények korlátoltsága teszi lehetetlenné azt, hogy a középiskolai történelemoktatás megújuljon, hiszen a tanárokat a felvételi eredményekkel mérik, így ők a felvételi követelményeket a differenciálás lehetetlensége miatt minden diákon végigverik. Azt hiszem, tanár, diák, szülő egyaránt évtizedek óta várta hogy kimozduljon a felvételi az adatok körüli tehetetlen keringés pályájáról. Sok évtized után végre most megtörtént.

Ez pedig feltehetően vissza fog hatni az érettségit megelőző évekre: a tanár a forráselemzésre, a szöveges, képi források, ábrák, térképek értelmezésére nagyobb hangsúlyt kell fektessen majd mint eddig, és le kell jöjjön a „cathedráról”, ahonnan eddig mindent készen nyilatkoztatott ki. (Persze nyilván nem mindenki; az itt és alant vázolt kép az átlagos helyzetet kívánja mutatni.)

2.
Évtizedek óta problémát jelentett a válasz, amely azt a jogos kérdést fogadta, hogy hát tulajdonképpen miért is nem kerül sorra a minket annyira érintő és érdeklő közelmúlt? „Ó, kérem, erre már nincs idő, ugye heti két-három óra…” – válaszolta szomorú tekintetét lesütve és a vállát vonogatva a Történelemoktatás. Mindenki tisztában volt persze azzal, hogy ez a „kevés” ez gimnáziumban három és félszáz tanítási órát jelentett a négy év alatt, amit azért el lehet osztani úgy, hogy jusson belőle mondjuk legalább húsz a Kádár-korra, csak éppen nem volt külső kényszerítő erő. A középiskolák a negyedik (12.) év végéig többnyire párhuzamosan tanították a leendő felvételizőket és nem-felvételizőket, ám mikor az idő kifogyott, akkor a két csoport differenciálása „végre” megtörtént: a felvételizők otthon gyorsan megtanulhatták a lemaradt fél évszázadot az előírt, emészthetetlen tankönyvből, a csak érettségizőknek pedig nem került be a pakliba olyan tétel, mely erre a korra vonatkozik. Voltaképpen pont ott nem hatott a felvételi követelmény a nem felvételizőkre, ahol pedig a hatása üdvös lett volna. (Miután hasonló időhiány igen gyakran a 8. osztályban is fellépett, ezért nemzedékek tanulták kétszer mondjuk a középkort, de egyszer sem a 20. századot vagy annak második felét.) Az új érettségi e téren is jó irányt jelöl ki, megszabva a középszintű szóbelin is a 19-20. század arányát, nem is beszélve a megkerülhetetlen központi írásbeli közelmúltra vonatkozó kérdéseiről.

3.
Történelemoktatásunk szemlélete is több évtizedes lemaradásban volt (illetve van): az adatszerű felvételi kérdezés következtében főleg adatszerű ismereteket, vagyis politikát, eseménytörténetet bifláztatott, míg a társadalomtörténet, életmódtörténet, az ún. „hosszú időtartam” mellékes volt, vagy még az sem. Emlékszem, hogy amikor kezdő tanárként a 17. századról próbáltam egy tablót felvázolni, az órát megtekintő munkaközösség-vezető utólag, a kávézóban, vállveregetés közben felvilágosított, hogy a háborúk hatásának és a cukor terjedésének tárgyalási aránya helytelen volt, hiszen a háború nagybetűs, a cukor kiselőadásos-kisbetűs. „De hát a harminc éves háború dán szakaszát tetszik kevergeti itt és most, vagy a cukrot?” – kérdeztem én. (Hogy egy egészen kicsit pontosítsak: természetesen nem kérdeztem semmit…)

*
Nyilván el kell indulnia egy szakmai vitának arról, hogy mi volt rossz, mi jó a feladatlapokban, tételsorokban, javítási útmutatókban. Itt most nem tudok ennek a mélyére menni, csak jelezni szeretnék egy „típushibát”, amely a lényeget érinti. Nevezetesen, hogy a forrásokhoz tartozó esszékérdések nem tisztázták, hogy szövegértési vagy forráselemző feladatokról van szó. A trianoni békefeltételekről például a javítókulcs szerint a diáknak fel kellett volna ismernie, hogy elfogadhatatlanok voltak, lévén, hogy az egyik idézett kortárs 1920 júniusa előtt valóban ezt állította. Mármost a felkészült diák tudja 2005-ben, hogy a békefeltételeket Magyarország elfogadta, sőt, valójában nem elfogadhatatlanok, hanem ellenkezőleg, visszautasíthatatlanok voltak. Ha azonban ezt írta volna, egy mereven kulcskövető tanár esetleg lepontozza. Egyáltalán: a forráskritikát a feladatlapok alig-alig várták el.
A korban történő elhelyezés és a nyelvhelyesség pontozása is problémás volt, ahogy esetenként hibás volt a megoldókulcs, mindez azonban már valóban részletkérdés.

Tisztában kell lenni azzal, hogy – ellentétben újságcikkek sokaságának beállításával –, ez az érettségi nem ennek a kormánynak a műve, hosszú évek egyeztetése és kanyargós készülése áll mögötte. Nem tudom, más tantárgyak esetében ez hogy történt, de a történelem érettségi munkálatait ráadásul – tudomásom szerint – a jelen kormány ideje alatt is ugyanaz vezette, aki az előző ciklusban. Nagyon helyes, hogy a kormányzat folyamatosságra törekszik, s a hozzáértést vizsgálja a szakemberek megbízásakor. Annál tarthatatlanabb, ha a különféle irányultságú sajtó az érettségi tartalmi újításait a jelenlegi kormány nemzetrontó/ügyetlenkedő tevékenységeként állítja be.

Évek múlva talán érzékelhető lesz a történelemoktatás jó irányú elmozdulása, az idei harcot pedig – hogy most már pontosabban idézzünk ugyanonnan – „békévé oldja az emlékezés”.

Lőrinc László

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi, és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is van véleménye, vagy valami megjegyzése az olvasottakhoz, azt e-mailben az info@tte.hu címen, vagy a honlapon fórum indításával jelezheti.