Mindenkinek van egy története, amit megéri elmesélni. Miklósi László a történelmet úgy oktatja, mint senki más.

Miklósi László a Történelemtanárok Egyletének alapítója és elnöke. Miközben a szervezet vezetőjeként szakmai rendezvényeket szervez, ismeretterjesztéssel foglalkozik és országos – sőt, ma már országhatárokon túl ívelő – hálózatot épít és működtet, a tanítás a szívügye. Évek óta egy különleges módszerrel ébreszti fel általános iskolás diákjaiban a történelem iránti érdeklődést: saját családi történeteiken keresztül vezeti be őket a tantárgy rejtelmeibe.

Házi feladat az egész családnak

„Az egész úgy kezdődik – vázolja fel a koncepciót Miklósi László –, hogy amikor  ötödikben megismerkedünk az osztállyal, legkésőbb a második óránkon rajzoltatok velük egy egyszerű családfát, amin ők, a szülők és a nagyszülők vannak. Ekkor találkoznak az első kihívással: hogy hívják a nagymamát? Persze, »nagyi«, esetleg »Teri mama«, de mi volt a leánykori neve? Nincs más hátra: meg kell kérdezni otthon! Ilyenkor elmondom a gyerekeknek, hogy most kivételesen a szüleik is kapnak házi feladatot. Ettől persze egy ötödikes persze tűzbe jön, de a szülők is örülnek, hogy végre egy olyan feladatot ad az iskola, aminek van értelme.

Ha ez megvan, akkor a következő kérdés az, hogy ki mikor született a családban, és ha valaki már nem él, azt is jelölni kell, mikor halt meg. Ezt lehet bővíteni születési hellyel is, de én ötödikben megelégszem két évszámmal. Természetesen többet csinálni mindig lehet. Hónapot, napot is oda lehet írni, sőt, ha nem magyar (volt) az anyanyelve, az is jelezhető.  Az ábra bármeddig bővíthető, oldalirányba és fölfelé is. A gyerekek tesói  persze rögtön megjelennek, ennek kapcsán tisztázni tudjuk, hogy a családfán általában születési sorrendben jelenítik meg a testvéreket. Jelölhetik az unokatestvéreket, vagy távolabbi felmenőket, akármeddig visszamehetünk az időben, amíg szeretnének és tudnak, ez csak rajtuk múlik.

Fontos, hogy ezt a gyerekek nem tudják egyedül megcsinálni, be kell vonniuk az egész családot a munkába. A határidő rugalmas; a cél, hogy mindenki teljesítse a feladatot.

Az esetenként díszes, kreatív kivitelezésű családfa megrajzolása már önmagában izgalmas feladat, de ez még csak az első lépés. Ha a gyerekek elkészültek vele, máris jön a következő kihívás: hozz egy tárgyat, hozz egy képet, hozz egy történetet! A diákok kincskeresőkké válnak: fel kell kutatniuk a családjukon belül egy-egy olyan, számukra fontos tárgyat, aminek köze lehet a történelemhez. A későbbiekben aztán kiderül: bármelyik tárgy ilyen. Ezek a tárgyak mindig valamilyen fontos családi eseményhez vagy történethez kapcsolódnak.

Fotó: Neményi Márton

Családi kincsek

„Ezek kincsek – hangsúlyozza Miklósi László. – Családi kincsek. Így nevezzük az összes tárgyat, bármi is kerül elő. Apa első matchboxa, anya első babája vagy olvasókönyve ugyanúgy kincs, mint dédmama rézmozsara, vagy ükmama gőzölős vasalója, vagy a sztahanovista oklevél az ükapától, netán a Délvidék visszafoglalásáért kapott érdemrend: egytől egyig kincsek.

Minden tárggyal a megfelelő tisztelettel bánunk, függetlenül attól, van-e piaci értéke. Ami igazán fontossá teszi őket, az a hozzájuk kapcsolódó történet.

Ahhoz, hogy egy diák megtalálja a család régóta őrzött értékeit, meg kell kérdeznie a nála idősebbeket, mik ezek. Ezzel rögtön el is indul egy generációk közötti párbeszéd a családon belül: a szülő vagy nagyszülő elővesz a padlásról, a szekrény vagy fiók mélyéről valamit, és mesélni kezd róla. Ahogy a gyerekek hallgatják, közben keresik a saját helyüket a történetben, és szembesülnek azzal, hogy ők azok, akikben ezek a mesék folytatódnak. Kiderül, hogy a történelem nem csupán tankönyvekben felsorolt évszámokat és neveket jelent, hanem valami nagyon élőt, nagyon személyeset is, amelynek a gyerekek maguk is részei, a saját ügyük.

„Ötödikben az életkori sajátosságok miatt a gyerekek még nagyon szorosan kötődnek a családjukhoz – mutat rá Miklósi László. – Ez még a kamaszlázadások időszaka előtti kor. Később a gyerekek nagyobb energiát fektetnek abba, hogy kialakítsák a saját világukat, saját karakterüket, sokszor éppen a családtagokkal szemben határozzák meg magukat.

Így ez szerencsés időszak abból a szempontból is, hogy fogékonyak lehetnek a szüleik, nagyszüleik történeteire.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nagyobb gyerekekkel ne lehetne családi kincsek után kutatni, csak figyelembe kell venni az életkori sajátosságokat. Középiskolában már történelmi összefüggéseket is fel lehet tárni és meg lehet érteni egy-egy tárgy történetén keresztül. A lényeg, hogy a diákunk érdeklődéséből, és az általa hozott történetből induljunk ki.”

Fotó: Neményi Márton

Filléres emlékeink és valódi ritkaságok

Vannak tipikus tárgyak, amelyek a legtöbb családban megtalálhatók: faszenes vasaló, nyaraláskor a helyi bazárban vett ajándéktárgyak, esetleg olyan holmik, amelyek a személyességük miatt lesznek értékesek. Miklósi László felidéz egy esetet, amikor valaki három babacipőt hozott családi kincsként. Aztán a hozzájuk tartozó történetből kiderült, hogy ebben a családban szokás megőrizni minden gyerek első kiscipőjét. A három cipőcske három különböző generációhoz tartozott: az eső a nagymamáé volt, a második az édesanyáé, a harmadik pedig a kislányé, aki házi feladatként behozta.

„Időnként konkrétan szembejön a történelem – folytatja a történetek sorát Miklósi László. – Rengeteg kitüntetés és oklevél kerül elő, a legkülönfélébb korszakokból. Szinte évente megesik, hogy a család címerét hozza be egy-egy gyerek. Egyszer valaki egy eredeti nemesi adománylevelet hozott, igaz, az kakukktojás volt, mert egy lomtalanításkor találták a kuka mellett, csak felismerték, hogy érték, és hazavitték megőrizni.

És a pénzek! Az én korosztályomnak magától értetődik, hogy minden családban lehetnek pengők. Na de hány mai tanárnak és diáknak volt a kezében a Vörös Hadsereg által kibocsátott ideiglenes fizetőeszköz? Nekünk volt, mert egy diák behozta. Egy másik órán Magyarországon elsőként kiadott pengőt is foghattam, sőt, egyszer egy 1848-as Kossuth-bankó is volt a kezünkben.

Egyszer azt mondja az egyik diákom, hogy az a baj, hogy én nem tudom behozni a kincset, mert otthon van a széfben. Mondom, hűha, azt sajnáljuk… és mi az? Hát egy 1848-as zászló egyik fele – felelte. Kiderült, hogy az egyik őse honvéd volt a szabadságharc idején, a féltve őrzött zászló másik fele pedig a Hadtörténeti Múzeumban van, egy vitrinben.

Fotó: Neményi Márton

Megtalált történetek

Akadnak néha egészen különleges pillanatok: olyan tárgyak is előkerülhetnek, amelyek akár egy több éven át tartó közös ügyet indíthatnak el családon belül, vagy tanár és diák között.

„Sok évvel ezelőtt az egyik diákom ötödikes korában behozott egy picike macit, fából, és azt mondta, hogy ezt az egyik őse faragta, amikor hadifogságban volt az első világháború alatt – meséli Miklósi László. – Kérdezgettem, hogy hívták az illetőt, és hol volt fogságban, de sem ő, sem a családja nem tudta, csak őrizgették a macit. Akkor ennyiben maradtunk. Amikor nyolcadikban tananyagban eljutottunk az első világháborúhoz, a diákomhoz fordultam: »Tudod, mi a kérdésem, ugye?«, »Tudom, a maci!« – felelte. A család nyomozni kezdett. Eddig évtizedeken át nem foglalkoztak ezzel, de a feladatot teljesíteni akarták.

Három hét után jött a hír, hogy sikerrel jártak. Meglett a felmenő neve és az is, hogy hol volt fogságban. A család a gyereknek köszönhetően visszakapott egy darabot a saját elveszett történetéből.

Annyira megfogott a dolog, hogy gondoltam, utánanézek, hogy mit lehet tudni arról a táborról. A neten egyetlenegy nyomot találtam, azt, hogy az adott területen Sztálin idejében munkatábor volt. Na, nekem ennél több információm volt, mert tudtam, hogy ez már az első világháború idején is voltak itt rabok.

galéria

Ebből a diákok is tanultak valamit: mindenkinek meggyőződése volt, hogy ami nincs a neten, az nincs. És íme, kiderült, hogy bár ez nincs a neten, mégiscsak van! Én pedig azt tanultam meg, hogy az első világháború után magyar hadifoglyok Oroszország legkeletibb sarkában is voltak, hiszen a felmenő ott raboskodott. Magyarán: ki tanult ebből a történetből? A gyerek, a családja, a diákjaim és én, azaz valamennyi szereplő. Ebben a játékban mindenki kap valamit, mindenki épül, és közben mindenki jól szórakozik.”

Ami fontos, arra időt kell találni

Ezek után kézenfekvő a kérdés: ha ez a módszer ilyen jól működik, a gyerekek élvezik, a családjuk is kap közben valamit, és még a történelmet, mint tantárgyat is közelebb lehet így hozni a diákokhoz, akkor miért nem kezdődik minden ötödikes osztályban így a történelem oktatása? A válasz pedig az, hogy a tanterv szerint nincs rá idő.

„Minden osztályban legalább négy-öt órát ezzel foglalkozom, de gyakran még többet – mondja Miklósi László. – Ez legalább két-három hétnyi  történelemórát jelent.

A jelenlegi nemzeti alaptanterv, bár említi a családi fotók és történetek szerepét és a családfát, erre egy vagy legfeljebb két órát szán. Így minden osztállyal, amit tanítok, már rögtön a felső tagozat legelején garantált a lemaradásom a központi előíráshoz képest.

Annak érdekében, hogy ezt a módszert alapozásként, a történelemmel való ismerkedésként szélesebb körben alkalmazni lehessen, ahhoz, hogy élményszerű legyen a tanítás, egy sokkal szellősebb tantárgyi követelményrendszer lenne szükséges.”

A tapasztalat azt mutatja, hogy a családi kincsek felfedezésével töltött órák bőven megtérülnek a későbbiekben. Amellett, hogy a gyerekeket érdekelni kezdi a történelem, sok olyan fogalmat is megtanulnak, amelyeket később előhívhatnak, amikor szükségük lesz rá a tanulmányaik során. És ezekre egészen biztosan emlékeznek, mert nem bemagolták, hanem élményeken keresztül sajátították el, mi mit jelent. Közben megtanulnak egyfajta történelmi gondolkodásmódot is: ha történik valami, ami nagyobb léptékben is fontosnak tűnik, képesek arra gondolni, hogy ez bekerülhet a jövőbeli történelemkönyvekbe, megfordulhat a fejükben, hogy ezt ők hogyan fogják majd elmesélni a saját utódaiknak, hogyan folytatják a családi történeteket.

Fotó: Neményi Márton

Miklósi László az utóbbi időben közösségi oldalán is közzéteszi a legérdekesebb tárgyakat és történeteket, természetesen a gyerekek és szüleik tudtával és beleegyezésével.

„A tanárnak nagyon óvatosnak kell lennie, hiszen nem tudhatom, hogy egy-egy történet mögött milyen család helyzetek vannak – mondja. –  Előfordul, hogy valaki nem hoz semmit, és tudom, hogy jobb, ha ezt elfogadom, és nem firtatom, hogy miért.

A tárgyakat csak akkor fotózom le, ha erre engedélyt kapok, mert megeshet, hogy olyasmi kerül elő, amit a család nem szívesen mutat meg a nyilvánosságnak.

Az ilyen esetekben különösen nagy dolog, hogy nekem, illetve nekünk, akik épp akkor az osztályteremben vagyunk, lehetőségünk van rá, hogy megnézzük, és ezzel belekukkanthassunk a család történetébe. A huszadik század magyar történelme nagyon rögös: amire egy adott korszakban valaki büszke volt, azt az utódai nem biztos, hogy később szívesen mutogatják vagy mesélik másoknak. De nekünk az órán nem dolgunk ítélkezni, ott és akkor minden családi kincs egyformán értékes és fontos.”

Forrás