Az új
lengyel átvilágítási törvény vitájában mindkét fél azzal vádolja a
másikat, hogy az egykori kommunista titkosszolgálatok örökségét viszi
tovább. A szolgálatok szelleme tovább kísért.
(Forrás:
Metazin)

„A lengyel püspöki kar
lelkiismeretvizsgálatra szólított fel azzal kapcsolatban, hogy kit
milyen indítékok vezetnek az átvilágítás ügyében. Vajon az igazságot
kívánják megismerni, éspedig az engesztelés, a megbocsátás, az egyesülés
céljával, vagy meg akarják szégyeníteni ellenfeleiket, és politikai
számláikat szeretnék kiegyenlíteni?” – olvassuk Alexandra Viatteau
francia polonista cikkében a Dipoweb internetes geopolitikai magazin
honlapján.

A márciusban hatályba lépett
lusztrációs törvény értelmében a közszféra, valamint a nyilvánosság 1972
előtt született szereplőinek nyilatkozniuk kell arról, kapcsolatban
álltak-e a kommunista rendszer titkosszolgálataival. Ha erre nem
hajlandók, vagy letagadják az igazságot, tíz évre eltiltják őket a
közszférától, illetve a nyilvánosságtól. Politikusokat, újságírókat,
ügyvédeket. Korábban hasonló törvény érintette a parlamenti
képviselőket, és sokan vitatták az eredményt. Az Emberi Jogok Európai
Bírósága április 24-én hozta meg első ítéletét lengyelországi
lusztrációs ügyben: elmarasztalta a lengyel államot. A törvényben előírt
eljárás ugyanis nem adott elég lehetőséget egy volt képviselőnek igaza
bizonyítására.

Az egykori antikommunista
demokratikus ellenzék legnevesebb képviselői nem vetik alá magukat a
törvénynek, és emiatt foglalkozási tilalmat kockáztatnak. A baloldali
sajtó hőst lát bennük, a mai jobboldali kormányban pedig az egykori
üldözők jogutódját. Viatteau e régi demokrata harcosok ellenfeleinek
módjára emlékeztet rá, hogy közülük sokan kommunista elitcsaládok
gyermekei. Ők tárgyalták végig a békés átmenetet a kommunista
hatalommal, és ők egyeztek meg abban, hogy a múltra fátyolt kell
borítani. Eközbenolyan kapcsolatokat építettek ki, amelyek a kilencvenes
években hozzásegítették a volt kommunistákat a választási
győzelemhez.

Ez bizony célzás arra, hogy dossziék
ezen a térfélen is lehetnek, de Viatteau ezt nem tekinti önmagában
elítélendőnek, mert úgy véli, minden egyes esetben az együttműködés
tartalmát kell vizsgálni, mielőtt
ítélkezhetnénk.

A szerző hét kategóriába sorolja
az együttműködőket. Tudomása szerint Lengyelországban az is megesett,
hogy az ellenállás épített be embereket a titkosszolgálatba. Mások
megpróbáltak túljárni a hatóság eszén, megint mások nem is tudtak róla,
hogy dossziét fektettek fel róluk, például egyes papok afféle
eltévelyedett báránynak tekintett rendőrtisztekkel folytattak jó
szándékú beszélgetést. Ilyenkor többnyire mindkét fél úgy gondolta, hogy
ő irányítja az eseményeket.

Arról nem is szólva,
hogy kifejezetten hamis listák is készültek, a valódi anyagokat pedig
tömegével semmisítették meg. Viatteau a hajdani szolgálatok módszereire
vél ráismerni az irányított leleplezések sorozatában. Úgy látja, hogy
egyesek azt szeretnék, ha lehetőleg az egyházi férfiakról készült
dossziék maradnának reflektorfényben, a baloldalhoz tartozók szerepét
viszont elkerülné a fénycsóva. Ennek természetesen éppen az ellenkezőjét
célozza az új törvény, nem kevésbé politikai
céllal.

Viatteau szerint nem az átvilágítással van
baj, hanem a szándékkal. Ezért a küzdő feleknek mindenek előtt önnön
szándékaikat kellene átvilágítaniuk.