Az
aktuálpolitikai villongások közepette akár az is feltűnhet, hogy a
szlovák és a magyar történetírás együttműködésének a hiánya már-már
közhelyszerű. Nem tudatosan, valamiféle nemzeti rosszindulatból
kifolyólag nem foglalkozik a magyar történetírás az 1920 előtti
Magyarország szlovákságának a történetével, sokkal inkább egy öröklött
problémáról van szó. (Demmel József írása a Múlt-koron)

A történész
vegyesbizottság szerepét és törekvéseit mindenképpen ki kell
emelni, ám érdemes végiggondolni, emellett milyen formában lehetne
közelíteni a ma még oly számos ponton egymásnak homlokegyenest
ellentmondó nemzeti narratívákat. Elsőként a problémákkal kell számot
vetni, amelyek közt az ismerethiány a legjelentősebb.

A szlovákság ignorálásának hagyománya a 19. századi magyar
közbeszédből öröklődött. Yudovít ©túr az 1840-es években követői élén
létrehozott egy olyan nemzeti diskurzust, amelyhez tömegek voltak
képesek csatlakozni és kialakította az imaginárius szlovák nemzet
legfontosabb alkotóelemeit. Ezáltal azonban létrehozott egy párhuzamos
narratívát Magyarországon, egy olyan beszédmódot, amely kilépett az
egyetlen érvényesnek tekintett diskurzusból, s részben megkérdőjelezte
azt. A magyar elit azonban, amely meghatározta az országban uralkodó
beszédmódot, nyilvánvalóan nem fogadta el érvényesnek a ©túr által
kialakított alternatívát, és egyáltalán bármit, ami megkérdőjelezte
volna az egyetlen (magyar) diskurzust.

A magyar
elit nem tartotta nemzetnek a szlovákságot, mert az ország nemzetiségei
közül egyedüliként teljes egészében Magyarország határain belül élt, és
nem támaszkodhatott semmilyen szomszédos állam általi legitimációra
(mint pl. a románok vagy a szerbek). Az 1896-os millenniumi tízkötetes
Magyarország-történetében azt olvashatjuk, hogy: „Magyarországnak vannak
tót nyelven beszélő lakosai, de tót nemzetisége nincs: a negyvenes évek
pánszláv mozgalmai sem írhatók a tót »nemzetiség«, hanem csupán egyes
izgatók számlájára. A tót paraszt meg sem érti azokat az ábrándokat,
melyeket az orosz propaganda megbízottai hirdetnek neki…” Az önmagát
szlovákként reprezentáló, szlovák anyanyelvű elit-társadalom létezéséről
tehát a 19. századi magyar közbeszéd nem vett tudomást.

Ez a mellőzés (amely napjaink történészei részéről már
legkevésbé sem tudatos) eredményezi, hogy nem csak egy alapos,
összefoglaló történeti monográfia nincs a 19. századi magyarországi
szlovákokról, nem csak a legfontosabb szereplőkről szóló életrajzi
monográfiák vagy szövegkiadások hiányoznak, de még az alapvető
tájékozódást lehetővé tevő, vagy akár az alapkutatások elindítását
segítő modern lexikon szócikkek sem állnak rendelkezésünkre magyar
nyelven. A 19. századi magyar bibliográfusok, mint Petrik vagy Szinnyei
még támaszkodhattak szlovák kollégájukra, Yudovít Vladimír Riznerre, aki
kérésükre megküldte a szlovák írók fontosabb életrajzi adatait.

A legújabb magyar életrajzi lexikon 20 ezer szócikke
közül azonban már teljes mértékben kihagyták a 19. századi Magyarország
szlovák személyiségeit. Még az olyan közép-európai, sőt, európai
jelentőségű, életüket teljes egészében vagy döntő részben Magyarországon
(szülőhazájukban) leélő személyiségek, mint Yudovít ©túr vagy a mai
Deák téren harminc éven keresztül lelkészkedő Ján Kollár is kimaradtak a
legújabb, hatkötetes lexikonból, nem beszélve kortársaikról.

Alap kiindulópontként el kellene fogadnunk, hogy a
szlovák nemzeti értelmiségi elit legalább annyira része a 19. században
Magyarország történelmének, mint Kazinczy, Kölcsey vagy éppen Kossuth.
Hasonló célok, törekvések, ideák, eszmék,
társadalomátalakítási-törekvések jellemezték őket és a társadalom,
amelyre elképzeléseik vonatkoztak, szintén azonos volt. Az általuk
alapított szervezetek, intézmények mélyen a magyarországi
politikai-társadalmi-gazdasági-nyelvi környezetben gyökereztek. Ha pedig
az olyan alapvető filológiai kiindulópontok is hiányoznak, mint egy
modern lexikon-szócikk, aligha várhatunk változást a magyar történetírás
szlovákképében, hiszen a 19. századi szlovák szereplők ismerete híján
bármilyen közeledési kísérlet kontextus nélkül marad.

Az ismerethiányt tehát a legcélszerűbben – és minimális, ezért
leginkább elérhető célként kitűzve – egy életrajzi lexikonnal lehetne
kiküszöbölni. Egy ilyen életrajzi lexikon szerkesztése aligha végezhető
el azonban a szlovák partner részvétele nélkül. Szlovákiában több
életrajz-kutató csoport is létezik, ezek közül azonban kétségtelenül a
turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Könyvtár Életrajzi Intézete
rendelkezik a legkomolyabb tudományos apparátussal, a legkiterjedtebb
forrásanyaggal és a legjelentősebb kulturális hagyományokkal. Itt
készült az 1986 és 1994 között kiadott hatkötetes, 12 600 személyt
bemutató Slovenský biografický slovník, és 2002 óta az újabb, az
elődjénél is bővebb Biografický lexikon Slovenska, amelyek lapjain talán
az ezret is meghaladó számú olyan szlovák értelmiségi szerepel, akik
annak ellenére, hogy Magyarország politikailag, társadalmilag vagy
művészetileg kifejezetten aktív polgáraiként élték le életüket a 19.
század folyamán, gyakorlatilag ismeretlenek a magyar történészek
számára.

Persze egy ilyen életrajzi lexikon nem
lehet pusztán fordítása egy szlovák lexikonnak, speciális szempontokat
is érvényesíteni kell, hiszen a magyar történetírás szlovák múltra
vonatkozó ismerethiánya is speciális. Az eddigi legnagyobb, teljes
szlovák életrajzi lexikon 12 600 nevet tartalmaz, közülük 18. század
utolsó harmadáig élő személyek többségükben ismertek a magyar életrajzi
lexikonokból is, hiszen az általános magyarországi kultúra, politika
képviselői voltak, elegendő itt Bél Mátyásra vagy Kollár Ádám Ferencre
gondolni. A 19. századra azonban ez a közös ismerethalmaz teljesen
eltűnt.

Korábbiak:
Nem is létezett soha
a Felvidék »
Kapcsolódó
fórum »

Figyelem: A szemlézett
cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE
álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával
jelezheti.