Ma már a
történelem szakos hallgatókhoz is a kuriozitáson, az érdekes
személyekkel történt érdekes eseményeken keresztül lehet a legkönnyebben
közel vinni az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot.
(Forrás:
Népszabadság)

Ma már a történelem
szakos hallgatókhoz is a kuriozitáson, az érdekes személyekkel történt
érdekes eseményeken keresztül lehet a legkönnyebben közel vinni az
1848-49-es forradalmat és szabadságharcot – mondja a szegedi
bölcsészkaron e korszakot oktató Pelyach István
történész.

Százötven éve
hagyományozzuk nemzedékről nemzedékre 1848-49 örökségét, óvodás
korunktól halljuk évente a Nemzeti dalt és a 12 pontot – ennek ellenére
még a történelem szakos hallgatók körében is nagyfokú ismerethiány
tapasztalható az eseményekről, személyekről, még inkább az
összefüggésekről – osztja meg velünk tapasztalatait Pelyach
István.

– Nem szívesen használom,
mert durván leegyszerűsítő a megfogalmazás, mégis azt mondom: először az
események érdekes epizódjait keresik – fogalmaz Pelyach István. –
Történelmet korábban szinte kizárólag szakmunkák alapján tanítottak,
amelyek komoly emberek történelmi cselekedeteiről szóltak, de közben
eltűntek vagy összekeveredtek az emberi arcok, személyiségek. Petőfi és
Kossuth sokak fejében egyszerre jelent meg héroszként március 15.
kapcsán, holott például Kossuth nem is volt jelen aznap a pest-budai
eseményeken.

Szívesen olvasnak
korabeli forrásokat a hallgatók. Mit írt Petőfi a naplójába, hogyan
emlékeztek vissza a márciusi ifjak? Ennek persze megvan az a veszélye,
hogy utóbb, a kollokviumon is csak a sztorikat mondják vissza – az
összefüggések megértése iránt kisebb a hajlandóság. Pelyach István, akit
sokfelé hívnak beszédet mondani ezekben a napokban, nem szereti
aktualizálni március 15-ét, noha hangsúlyozza: 150 év óta minden
politikai kurzus igyekszik a maga érdekében felhasználni, a maga
arculatához igazítani a forradalom hagyományát. A politika számára ez
természetes törekvés, de a történész – már persze aki nem
kurzustörténészként akar karriert építeni – maradjon a tényanyagnál,
forrásoknál, ne akarjon napi érdekek szerint szelektálni
köztük.

Március 15. az elmúlt száz
évben mindig vonzó, érdekes ünnep volt. Pelyach István szerint ennek az
lehet az oka, hogy Magyarországon sem azelőtt, sem azóta nem volt példa
olyan mértékű társadalmi összefogásra, mint a forradalom és
szabadságharc másfél esztendejében. A jobbágyfelszabadítással a nemzet
részévé vált az a széles réteg, amely azelőtt kiszolgáltatottságban élt.
A Habsburg-ház trónfosztása pedig nemzeti közösséget teremtett, noha a
függetlenség, a nemzet szabadsága akkor csak átmeneti
lehetett.

A hatalmon lévők –
magyarázza a történész – Bethlen Istvántól Rákosin, Kádáron át a
legutóbbi időkig az összefogást, a nemzetnek az éppen uralkodók
vezetésével történő egységét szerették hangsúlyozni. Az ellenzékben
lévők pedig rendre onnan közelítenek, hogy mi minden hiányzik a
mindenkori jelenből. Nemigen volt 1848 óta olyan időszak, amikor egy
ünnepen a 12 pont egyszerű felolvasása is ne keltett volna áthallásokat.
A márciusi forradalom ünnepébe az elmúlt másfél évszázad alatt beépült
egyfajta ellenzéki tartalom. Különösen jól látható ez a Rákosi- majd a
Kádár-éra idején. Egy másik, ma is átélhető – bár az utóbbi két
évtizedben a globalizáció következtében csökkenő jelentőségű – érzés az
egy nemzethez tartozás megélése.

1990 óta annak a szabadságfogalomnak, amely 1848-hoz
kapcsolódik, nincs tényleges tartalma. Ma a szabadság megélhető érzés az
emberek számára – állítja Pelyach István. Természetesen vannak – főleg
anyagi természetű – korlátai. De ezek nem morális vagy a társadalmi
rendszer szerkezetéből következő korlátok. Ez is befolyásolja a mai
fiatalok viszonyát március 15-éhez. Pelyach István ifjúkorában
Budapesten az Eötvös Kollégium közössége az ünnepen minden évben bejárta
ugyanazt az útvonalat, elénekelték a Kossuth-nótákat, ’48-as
dalokat.

– Nem voltunk mi
ellenállók, mégis szükségét éreztük, hogy nyilvánosan megmutassuk: ezen a
napon másként éljük meg az együvé tartozásunkat – tűnődik el
beszélgetésünk végén a történész. – 1990 óta ez eltűnt. A politika ma is
megpróbál kívülről beleavatkozni az ünnep menetébe. Ennek
következményeivel szomorúan szembesülhetünk az oktatásban is. Alapvető
tapasztalatom, hogy a mai hallgatók közül kevesen tűznek kokárdát,
kevesen mennek el a lakóhelyükön rendezett ünnepségre. A többségük
számára március 15. átlagos nappá változott.