A jó
iskoláknak több, a rossz iskoláknak kevesebb szabadságot adna a Bölcsek
Tanácsa. A Sólyom László által felkért testület újjáépítené az egész
oktatást, amelynek kulcsszereplői a kiváló és megbecsült tanárok
lennének… A Figyelőnet interjúja Csermely Péterrel.

A köztársasági elnök két éve kérte fel a Bölcsek
Tanácsát, hogy dolgozzon ki egy helyzetértékelést, és írjon le egy
javaslatcsomagot az oktatás megújítására és a korrupció felszámolására. A
javaslat a Köztársasági Elnök Hivatalának oldaláról letölthető. Az
elnök úgy vélte, hogy az oktatás a jövőbe vezető út egy kritikus eleme
(„szárny”), a korrupció pedig egy olyan teher az országban, amely ha így
marad, meggátol minden fejlődést. A Szárny és teher címmel pénteken
megjelent dokumentum oktatási részét jegyző Csermely Pétert kérdeztük a
magyar oktatási rendszer újjáépítésére tett
javaslataikról.

Azt hangsúlyozza a
dokumentum, hogy már nem elég újabb reformokat elindítani az oktatásban,
újjá kell építeni azt. Miért tartották fontosnak kiemelni ezt a
kifejezést, mit takar az újjáépítés?

Úgy éreztük, hogy annyira összekuszálódtak az oktatás
viszonyai, az egész irányítási, finanszírozási rendszere, az egymásra
rakódó döntések egymást sokszor kioltó hatásai, hogy már nem elég egyes
részterületeken – akár jó irányban – toldozgatni-foldozgatni, hanem az
egész rendszeren, szinte minden területen egyszerre kell változtatásokat
kezdeni. E mellett fel kell vázolni egy hosszú távú, 10-20 éves,
kiszámítható utat. Ez nem azt jelenti, hogy ki kell dobni mindent:
számos, a mai oktatásban jól működő elemet meg kell tartani. Ide
tartoznak azok az értékek, amit a kiváló pedagógusaink létrehoztak.
Kiállunk a jelenlegi színes iskolaszerkezet (8+4, 6+6, 4+8 osztályos
iskolák) mellett. A Térségi Integrált Szakképző Központok (TISZK-ek)
létrehozását – még ha sok esetben elsietett is volt – jónak tartjuk. És
még sok megőrzendő értéket felsoroltunk a kötetben.

Önök is hangsúlyozzák, hogy egy ilyen újjáépítésnek
politikai, szakmai, sőt nemzeti konszenzus lenne az alapja. Lát erre
esélyt?

Az elmúlt 20 évben, de
különösen az utóbbi évtizedben, az oktatáspolitika sokszor rendeleti
úton próbált meg változtatásokat bevezetni. Ha rájött, hogy ezzel nem
oldotta meg az adott problémát, akkor a finanszírozási rendszerbe
beépített egy újabb elemet, hátha úgy megoldódik. Így alakult ki ez a
gigantikus, barokkos intézmény, amivé lassan az oktatás irányítása és
finanszírozása vált. Ha az aktuális döntéshozónak támadt valamilyen
ötlete, akkor nem ütköztette a széles közvéleménnyel, de az oktatásban
résztvevő szakemberekkel, a pedagógusokkal sem. Amíg a pedagógusokat nem
tudjuk meggyőzni arról, hogy az adott változás az ő érdekükben
történik, addig az nem fog megvalósulni.

A pedagógusok a saját szakmájukról is nagyon eltérő
elképzeléseket vallanak. Hogy lehetne minden egyes pedagógus
egyetértését megszerezni a reformokhoz?

Nem parttalan demokráciáról beszélek. A magyar
pedagógusi gárda valóban nagyon differenciált. Nem lenne jó, ha azoknak a
véleménye győzne egy ilyen alapvető újjáépítésben, akik minél kevesebb
erőfeszítést szeretnének tenni az iskoláért, mert esetleg már
belefásultak az állandó reformokba vagy általában motiválatlanok. A
minőségigényt és az értékeket nem szabad feladni a „minden áron való
konszenzus mindenkivel” elv alapján. De a saját tapasztalatomból is
tudom, hogy ha megadjuk a lehetőséget és teret az igazán minőségi munkát
végző, innovatív pedagógusoknak, akkor ők tudnak hatni a többiekre is.
Ezt nagyon kevéssé használták ki az utóbbi időben.

Eddig azt láttuk, hogy az egyik politikai erő kitalál
és bevezet valamilyen oktatási reformot, majd jön a másik, és szétveri
azt, még mielőtt kifutása lenne. Majd emez is kitalál valamit, aminek
ugyanez lesz a sorsa. Politikai értelemben lát esélyt a konszenzusra egy
ilyen újjáépítéshez?

Fontos volna,
hogy a politikai erők legalább alapdolgokban egyetértsenek. Azért is
mentünk bele a részletekbe a javaslatok kidolgozásánál, hogy mindenki
találhasson valamit, amely alapja lehet az egyetértésnek. Ha csak sarkos
véleményeket fogalmazunk meg, akkor hitvitává válhatna a dolog. Az
oktatással kapcsolatos diskurzusban az utóbbi időben már a
szóhasználaton is sok múlik. Van, hogy a felek egyetértenek valamiben,
csak az egyik így, a másik úgy fogalmazza meg ugyanazt, de ezen elbukik a
konszenzus. Ha kimondjuk például, hogy integráció, szegregáció vagy
fejlesztés, akkor az ország pedagógusainak egyik része kiváló dologra
gondol, a többiek pedig borzasztóra. Ezt ilyen értelemben is fel kellene
sürgősen oldani. A konszenzust egyébként szerintem ma sokszor bután,
egyfajta szavazásként értelmezzük. Azt gondoljuk, hogy mindenki
megtartja a saját álláspontját, azokat összeadjuk, és megnézzük, mi az
eredmény. Elfelejtjük, hogy ha értelmes vita alakulhat ki, akkor az
emberek meg tudják győzni egymást.