A
könyvfesztiválra jelenik meg Huszár Tibor akadémikus Az elittől a
nómenklatúráig című könyve.
(Forrás: Népszabadság)

A könyvfesztiválra jelenik meg Huszár Tibor akadémikus
Az elittől a nómenklatúráig című könyve, amelyben a szerző az 1945 után
intézményesített káderpolitika kialakulásáról több intézet
részvételével folytatott hazai szociológiai vizsgálatsor eredményeit
foglalja össze.

– Mi a
nómenklatúra?

– A nómenklatúra a
pártállam kiváltságos személyeinek köre: a párt- és államapparátus
vezető köztisztviselői. A vezető garnitúrát, a születő demokratikus elit
markáns alakjait a kommunista párt az 1949-es választásokig
kirekesztette a politikai életből: börtönbe zárta, emigrációba
kényszerítette vagy udvaronccá züllesztette. A kinevezés rendje a
rendszer legfontosabb eleme lett. Míg a demokratikus rendszerekben az
elit kiválasztódásában változó erővel, és lobbik által befolyásoltan is a
testületi elv érvényesül, totalitárius államokban ez formálissá és
személyfüggővé válik. Mintegy kétezer emberről van szó, őket viszonylag
zárt rendben mozgatták. A rendszer elismerése érdekében a kultúra és a
tudomány egyes területein megőriztek, különféle díjakkal, címekkel
jutalmaztak általános megbecsülésnek örvendő személyiségeket. Kodály
Zoltán, Illyés Gyula, Somlai Artúr, Fejér Lipót, Szentágothai János más
helyzetben is tagja lett volna az elitnek.

– A kiváltságosok kutatása járt-e valamilyen
meglepetéssel?

– Az empirikus
vizsgálatok eredménye általában sejthető, ám a számokkal való
szembesülés alkalmanként meglepő lehet. Váratlan volt, hogy a
Rákosi-féle alulképzett gárda 1956 után milyen mélységben tudta
megőrizni a befolyását, hogy 1957-63 között a nómenklatúrában a
folytonosság volt a meghatározó. A forradalom után a káderek erősen
kompromittálódott része és az egész Nagy Imre-csoport kimaradt a
vezetésből, a miniszterhelyettesekből lettek miniszterek: ezért
állítható, hogy a Rákosi-féle vezetés belecsúszott a
Kádár-rendszerbe.

– Milyen
kiváltságokat élvezett a nómenklatúra?

– A privilégiumok sora funkcionált kötőanyagként. A
szigorúan titkos napi belügyi információ előbb 20-30, majd 40-50
személynek járt. Ez a nómenklatúra vezérkara. A jelentést futárral
vissza kellett küldeni, hogy megsemmisítsék. Egy 1957-es határozat
szerint a Központi Bizottság tagjai a Kossuth Könyvkiadó kiadványait, az
Intéző Bizottság tagjai pedig minden megjelent könyvet, a lexikonokat
és szótárakat is ingyen kapták. Az előjogok sorába tartoztak a „zárt
terjesztésű” könyvek. A bizalmi lista 250 főről végül 800-ra emelkedett.
A politikai elit egészségének gondozása a polgári társadalmakban is
állami kötelezettség. A népnyelv mégsem véletlenül sorolta a Kútvölgyi
Kórházat a kiváltságokat jelképező „4K” közé – kocsihasználat,
K-telefon, külföldi útra szóló ablak az útlevélben, illetve a
Kútvölgyi-tagság. 1978 végén az utóbbira jogosultak körét
kiterjesztették az egyházi méltóságokra is. A lakásüggyel kapcsolatos
előjogokat még nem is említettük. A kérlelhetetlen puritanizmusáról
elhíresült Pest megyei párttitkárnő akciója révén Szentendre
legexkluzívabb negyedében kaptak telekvásárlási ajánlatot a nómenklatúra
csúcspozíciójú tagjai, no meg a Balaton-parton.

– A végjáték képe hogy alakult?

– 1980-tól kezdve elfáradt a rendszer, a garnitúra
Kádárral együtt öregedett. Különösen a nyolcvanas évek második felének
egyre sűrűsödő hibáit elsősorban nem Kádár egészségének megromlása,
hanem a sokasodó és mindinkább válságba torkolló működési zavarok
magyarázzák. A szakértői bázis, az iskolai tőke, a nyelvtudás egyre
nélkülözhetetlenebbé vált. Ez az igény néhány kivételtől eltekintve nem a
KB-t és a PB-t rendezte át, Kádár körül megmerevedett minden, az
elmozdulás mégis jelentős. Az 1983 és 1988 között először pozícióba
kerülők mindegyike felsőfokú végzettségű; valamennyi kinevezett között
pedig 76 százalékos a diplomások aránya. Ahogy puhult a Kádár-rendszer,
úgy növekedett a nómenklatúra tagjainak a képzettsége, a szakmai, azaz
az átváltható tőkéje. Ám az értelmiség a már süllyedő hajót szállta meg,
akkor jutott a hatalom közelébe, amikor a rendszer válságából már csak a
rendszerváltás jelentett kiutat. A kapkodás miatt sokszorosan megkésve,
1986-ban intézkedtek, hogy a választott és kinevezett párt-, állami,
tömegszervezeti vezetők bizonyos köre csak két ciklusban tölthesse be
ugyanazt a tisztséget. Volt olyan megye, ahol az első titkár több mint
két évtizeden át regnált, és ha az 1985-ös képviselői választáson nem
bukik ki, bizonyos, hogy a rendszerváltásig a helyén
marad.

– Kádár háttérbe szorításával
volt még idő a fiatalításra?

–
Ellentétben a feltételezéssel a kádári kemény mag 1988-as kibuktatását
nem a rég megérett fiatalítás követte, a nómenklatúra átlagéletkora
1988-ban 52 év volt, 1989-ben pedig 53 év. Vagyis a pártelit
konzervativizmusa a változást követelő válságjelenségek ellenére sem
módosult. Árnyalja a képet, hogy a származási feltételek – különösen a
gazdasági vezetők kinevezése esetében – megszűntek. Ám a legfelső
vezetői kör ragaszkodott a munkás-paraszt származáshoz. Az 1983 és 1989
között kinevezett káderek 70 százaléka vallotta magát munkás- vagy
parasztszármazásúnak.

– Sejthető
valami abból, hogy az 1990-es rendszerváltáskor a nómenklatúra hogyan
alakult vissza elitté? Mennyire igaz, hogy minden országnak csak egy
elitje van?

– Az 1956. októberi
Rajk-temetés ellehetetlenítette a Rákosi-diktatúrát, és hasonló hatása
volt az 1989-es Nagy Imre-temetésnek. Akik a legkisebb mértékben is
részesei voltak Nagy Imre és társai perének, akárcsak jóváhagyták is a
per indítását, háttérbe szorultak, húzódtak. 1990-ben egy autokrata
társadalom alakult át többpárti demokráciává, a szerkezeti különbség
jelentős. Ha most lefolytathatnánk egy hasonló vizsgálatot, feltehetően
azt mutatná, hogy bizonyos megszigorításokkal igaz a megállapítás, hogy
egy elitünk van. A politikai elitben természetesen lényeges változás
történt, ám nincs két gazdasági elit. A nyolcvanas évek közepén
felbukkanó, nagyjából negyvenéves vezető közgazdász és műszaki gárda jó
része ma is potens. Ne feledjük, hogy a multik már a nyolcvanas évek
végén megjelentek Magyarországon, és a bankvilág átalakulása is
megkezdődött. Az Országos Tervhivatalból, a Nemzeti Bankból és a
Pénzügyminisztériumból sokan kerültek át a magánszféra vezetői
posztjaira; zömmel párttagok, első generációs értelmiségiek. A KISZ
titkárai, vezetői közül, akikben erős volt a változás iránti
érzékenység, többen is gazdasági tőkére váltották a politikai tőkéjüket,
ügyesen vettek részt a privatizáció első körében, ami képzettségük
miatt is természetesnek tartható.