1989-90
táján Margaret Thatcher és Francois Mitterrand egyaránt komoly
aggodalmakat táplált az egységes Németország jövőjére vonatkozóan. A
„Vaslady” elutasító hozzáállása eddig is ismeretes volt, azt azonban
kevesebben gondolták volna, hogy a Kohl kancellár barátságával
büszkélkedő francia elnök is tartott a németek európai befolyásának
túlzott mértékű megnövekedésétől. (Forrás: Múlt-kor)

Nagy-Britanniában nemrégiben látott napvilágot Charles
Powell memoárja. A „Vaslady” egykori tanácsadójának mintegy 20 évvel
ezelőtti jegyzeteiben a 80-as évek két vezető nyugati politikusa,
Margaret Thatcher brit kormányfő, valamint Francois Mitterrand francia
elnök áll a középpontban. Thatcher esetében Powell csupán megerősíti azt
a korábban is többször hangoztatott vélekedést, miszerint a
„Vaslady”-nek jó ideig komoly fenntartásai voltak a berlini fal
lebontását illetően.

A
Mitterrand-nak tulajdonított kijelentések azonban még nagyobb feltűnést
kelthetnek, ugyanis a francia államfő mindig is büszkén emlegette a
nyugatnémet kancellárhoz, Helmut Kohlhoz fűződő, életre szóló
barátságát, akinek a német újraegyesítés érdekében végzett szerepe
mindmáig közismert. Az emlékiratokból viszont nyilvánvalóvá válik, hogy a
francia államfő valójában szíve mélyén Kohl legfőbb törekvését nem
támogatta.

Mitterrand ugyanis 1990
januárjában Thatcher jelenlétében nyíltan kijelentette, hogy már
önmagában az újraegyesítés felcsillanó reménye is újból „gonosz” néppé
tenné a német nemzetet, amilyen az a 30-as, 40-es években volt. Még
ugyanezen hónap közepén az Elysée-palota vendégeként elköltött ebéd
alkalmával pedig mindehhez hozzáfűzte: az egyesítés által Németország
nagyobb befolyásra tenne szert Európában, mint amekkorával annakidején
Hitler rendelkezett. A ma már túlzottnak minősíthető és borúlátó
prognózist az angol kormányfő is osztotta; mindketten attól tartottak,
hogy Németország a berlini fal lebontása után visszatérhet háború előtti
történelméhez.

De hogy lehet az,
hogy az 500 oldalnyi akta ma, mindössze 20 évvel a történtek után már
megtekinthető? A hatályos törvények értelmében ugyanis Nagy-Britanniában
a hivatalos dokumentumok csak 30 év elteltével kerülhetnek
nyilvánosságra. A publikációért felelős történészeknek így mindenképpen
szükségük volt az illetékes kormánytagok támogatására. A külügyi
apparátus korabeli hivatalnokai a történelmi visszatekintésben
mindenesetre sokkal jobb színben tűnhetnek fel ezáltal, mint maga az
elnökasszony. Számukra ugyanis az iratok tanúsága szerint már akkor
világosnak tetszett, hogy a nyugati szövetségesek állandóan hangoztatott
ígéretét, miszerint Németország-politikájuk végcélja az újraegyesítés,
előbb-utóbb mindenképpen valóra kell váltaniuk. Máskülönben a brit és
francia politikusok komolyan veszélyeztették volna a németekkel fennálló
kölcsönös baráti kapcsolatokat, s nem utolsósorban saját
szavahihetőségüket.

Ennek ellenére
Thatcher egészen 1990 februárjáig hitt abban, hogy legalább elodázhatják
az újraegyesítés folyamatát. Egyfajta átmeneti megoldásra törekedett,
amely még öt éven át fenntartotta volna a két különálló német államot.
Ebben a tekintetben nem osztotta Mitterrand optimizmusát, aki úgy vélte,
a németek „megfékezhetők” azáltal, hogy szorosabban bekapcsolják őket
az európai intézményrendszer vérkeringésébe.

A „Vaslady”  végül mégis engedni kényszerült a
kérdésben. Ahogy Douglas Hurd angol külügyminiszter feljegyezte egy
ülés után: „A szokásos tirádák a németek önzéséről, de az újraegyesítés
megakadályozásának vágya már ritkábban merül fel.” Nemsokára Thatcher
számos történészt és politikust meghívott a birtokán megrendezett
eszmecserére, ahol a téma továbbra is az volt: „Mennyire veszélyesek a
németek?” Végül azonban, ahogy Powell írta, a vitatkozó felek a
továbbiakra nézve egyezségre jutottak. Ezek szerint a jövőben követendő
brit magatartás lényege, hogy − egyszerűen szólva −
„kedveseknek kell lennünk a németekhez”.

Amint ismeretes, Gorbacsov nem gördített különösebb
akadályt a két német állam egyesülése elé. 1990. szeptember 12-én
Moszkvában a nagyhatalmak képviselői aláírták a „Németország kérdéséről
szóló befejező szabályozást”, amelynek keretében kijelentették, hogy az
egyesült Németország magában foglalja az NSZK, az NDK, valamint egész
Berlin területét. Ebben azt is leszögezték, hogy Németországnak
„semminemű területi követelése nincs más államokkal szemben, és
ilyeneket a jövőben sem fog támasztani”. Október 3-án pedig hivatalosan
is valóra vált a német nemzet öt évtizedes vágya, újjászületett az
egységes Német Köztársaság.