Máig nem
tudni, ki és miért gyilkolta meg Martin Luther Kinget. A fekete
polgárjogi mozgalom vezetője elleni 40 évvel ezelőtti merényletről az
évfordulón is születnek összeesküvés-elméletek. (Forrás:
HVG)

Egy jól öltözött, középkorú
fehér férfi jelentkezett be 1968. április 4-én délután a memphisi Bessie
Brewer panziójába. Este 6 órakor halálos lövés érte a szemközti
Lorraine Motel 306-os szobájának erkélyén álló Martin Luther King
baptista lelkészt. A tettes csupán egyszer tüzelt. Ennyit tudni
bizonyosan a Nobel-békedíjas polgárjogi vezető elleni merényletről –
állítja az eset negyvenedik évfordulójára időzített könyvében John Larry
Ray, a King-gyilkosság elítéltjének, az épp tíz éve elhunyt James Earl
Raynek az öccse. Egy szerzőtárssal – a civilben fodrászoktató Lyndon
Barstennel – közösen jegyzett könyve tulajdonképpen semmi meglepőt nem
tartalmaz: az elmúlt négy évtizedben a legkülönbözőbb
összeesküvés-elméletek láttak napvilágot arról, mely köröknek állhatott
érdekében végleg elhallgattatni az atlantai
tiszteletest.

A legnépszerűbb
elméletekben hol a faji megfontolásból szervezkedő csoportok
valamelyike, hol a maffia, hol a – nemzetvédelmi okok miatt
„beavatkozó” – FBI vagy a CIA vezetése, egyesek szerint pedig egyenesen
Lyndon B. Johnson, az USA akkori elnöke adott utasítást a fekete
polgárjogi mozgalmár félreállítására. Tény: a példaképének a békés
ellenállásszervező Gandhit tartó King működése mindüket zavarhatta, a
szélsőséges fehér fajvédőktől egészen a színesek radikalizálódó
mozgalmaiig (három évvel korábban a muszlim-afroamerikai mozgalmár
Malcolm X-et is saját egykori eszmetársai tették el láb alól, amikor
közeledni látszott a kompromisszumkész fehér
irányzatokhoz).

A minduntalan
szárnyra kapó feltételezések alapját az adta, hogy a King-gyilkosságot
követő, sebtiben kiadott hivatalos magyarázat szerint a magányos,
rasszista merénylő – a 99 éves börtönbüntetéséből harmincat
letöltő, 1998-ban májzsugorban elhunyt – James Earl Ray
segítség nélkül aligha lett volna képes a végzetes lövés után olyan
ügyesen kereket oldani, hogy csak két hónap múlva sikerült nyakon csípni
a londoni Heathrow repülőtéren. Menekülésében bizonyosan segítette
például egy névtelen rádióamatőr, aki a rendőri rádiós hullámhosszra
hangolva közölte a friss nyomot kereső kopókkal, hogy látta a menekülő
Ray Ford Mustangját, amint észak felé elhagyja a várost. Csak később
derült ki, hogy a gyanúsított éppen az ellenkező irányba hajtott. A
nemzetközi segítséggel kézre kerített Ray, hogy elkerülje a tárgyalás
esetén ügyészi javaslatra kilátásba helyezett halálbüntetést, mindent
magára vállalt. Így aztán peren kívül ítélték el, ám ő három nap múlva
új verzióval állt elő, amelyhez aztán élethosszig ragaszkodott, és ami
megalapozta a későbbi elméletgyártásokat is.

Az elítélt szerint, miután 1967-ben megszökött egy
missouri börtönből, a kanadai Montrealban találkozott egy Raulként
bemutatkozó, szőkére festett hajú latin-amerikai férfival, aki jókora
summát ígért neki, ha sofőrként részt vesz „egy bizonyos munka”
elvégzésében. Bár módosított vallomását nem követte perújrafelvétel, az
FBI diszkrét nyomozásba kezdett, ám a titokzatos Raul sosem került elő.
Az ártatlanságát 1992-ben még könyvben (Ki ölte meg Martin Luther
Kinget?) is bizonygató Ray viszont folyamatos per-újrafelvételi
kérelmeivel elérte, hogy ne csak a közvélemény, de a hivatalos szervek
is többször foglalkozzanak az üggyel. A John Fitzgerald Kennedy elnök és
Martin Luther King elleni merényletek hátterét összevontan vizsgáló
kongresszusi bizottság 1979-es állásfoglalásában például elképzelhetőnek
tartotta, hogy Ray megbízásra cselekedett. A gyilkosság kezdeményezője
két, addigra már elhunyt déli üzletember, John Sutherland és John
Kauffman lehetett. De felmerült a most megjelent Igazságot végre! című
könyv szerzőjének, John Larry Raynek az érintettsége is, mivel a
megrendelők állítólag az ő St. Louis-i éttermében kínáltak 50 ezer
dollárt a merénylőnek. Sőt a Ray család egy harmadik tagját, Jerryt (a
középső fivért) is meggyanúsították, hogy kapcsolatban állt a
szélsőjobboldali, rasszista Kauffmanékkal.

John Ray természetesen tagadja, hogy köze volt a
„megrendelőkhöz”, Jerryről viszont – akit egyébként sokan a
fantom Raullal azonosítanak –, úgy tűnik, nem lehet ezt a vádat lemosni.
A magyarázkodó John Ray mindenesetre könyvében még azt is
elképzelhetőnek tartja, hogy valóban elítélt testvére volt a tettes, ám
csupán azért, mivel a második világháború után is szolgálatot teljesítő
Jamest a hadsereg módszeres agymosással programozható gyilkossá
butította. Akárhogyan is, James bizonyosan értett a meggyőzéshez. Halála
előtt egy évvel ugyanis a börtönből sikerrel befolyásolta a néhai
Martin Luther King családját, akik hivatalos közleményben tudatták, hogy
meggyőződésük szerint Ray ártatlan, és a merénylet mögött a kormány
áll.

Ezt a vonalat erősítette Ray
ügyvédjének, William Peppernek 1995-ben napvilágot látott, Megbízások
gyilkosságra című könyve, amelyben azt állította: az FBI, a CIA, a
memphisi maffia és a hadsereg egyaránt érdekelt volt a merénylet
kivitelezésében. Az ok: a vietnami háborúra tett „dehonesztáló”
megjegyzéseivel, de főleg a polgárjogi mozgalom vezetőjeként King
„kommunista veszélyt” jelentett a kormányzat számára. A grandiózus
összeesküvési teória alátámasztására aztán Pepper 1999-ben –
James Ray halála után, már a King család ügyvédjeként – a
vádlottak padjára citálta Loyd Jowers memphisi étterem-tulajdonost, aki
állítólag 100 ezer dollárt kapott a maffián keresztül a kormánytól, hogy
szervezze meg a merényletet. Az esküdtek elmarasztaló ítéletet hoztak,
de a maffia és a kormányzati szervek közötti kapcsolatot, illetve
szerepüket a merényletben nem sikerült bizonyítani.

Az már majd’ három évtizede tudható, hogy az 1960-as
évek elején az FBI akkori vezetője, J. Edgar Hoover kommunista veszélyre
hivatkozva figyeltette King tiszteletest, ám a megfigyeléssel
kapcsolatos, 2027-ig titkosított FBI-aktákból eddig semmi sem került
nyilvánosságra. A lehallgatásokra és a kémkedésre utaló egyetlen
értékelhető bizonyíték egy 1965-ben kelt levél, amelyet hangfelvételek
és fotók kíséretében a szövetségiek küldtek Kingnek, akinek – a
polgárjogi kampányai alkalmával létesített házasságon kívüli
kalandjaival zsarolva – azt üzenték, hogy „neked véged, tudod,
mit kell tenned”. A kép így sem lett tisztább, King családja pedig az
utóbbi években megjelent újabb verziók ellenére is kitart álláspontja
mellett. Hat évvel ezelőtt például egy floridai lelkész állította, hogy
valójában az ő apja volt a merénylő, az addigra már elhunyt Henry Clay
Wilson, akit – és ez áttételesen Pepper elméletét támaszthatja
alá – aggasztottak a polgárjogi vezető „kommunista
kapcsolatai”.

Az efféle megdöbbentő,
de bizonyítékok híján értékelhetetlen gyónások inkább csak a figyelem
felkeltését szolgálják, ahogyan – így több amerikai
recenzens – a Ray-Barsten szerzőpáros 50 ezer példányban piacra
dobott mostani kötete is. Egyébként James Earl Rayből nem először
próbál „hasznot húzni” a családja. 1998-as halála után idősebbik öccse,
Jerry 400 ezer dollárért kínálgatta fivére törvényszéki boncolásának
videofelvételeit.