Február 25-e évek óta a kommunizmus áldozatainak
emléknapja. (Forrás: Rádió.hu)

Délután öt órakor a Terror Háza Múzeum előtt gyertyát
gyújtanak azoknak emlékére, akik a második világháborút követően
hadifogolyként, „malenkij robotra” elhurcolt civilként, vagy politikai
elítéltként kerültek a Szovjetunióba. 

A miniszterelnök a kommunizmus
áldozatainak emléknapján üzenetet intézett az országhoz és virágot
helyezett el a Terror Háza Múzeumnál. Gyurcsány Ferenc azt írta, hogy az
új Magyarország akkor születhet meg, ha szembenézett a régivel.
Hangsúlyozta, hogy szembe kell nézni a holokauszttal és a kommunizmussal
is. Gyurcsány Ferenc szerint áldozat és áldozat között nincs különbség,
mint ahogy bal- vagy jobboldali eszme kisajátításából született
zsarnokság és zsarnokság között sincs.

„Rabszolgasorsra
kényszerítve”

700-800 ezerre teszik az elhurcoltak számát, több
százezren közülük soha nem tértek haza. Az emléknap alkalmából időszaki
kiállítás nyílik a Terror Háza Múzeumban „Rabszolgasorsra kényszerítve”
címmel. A tárlatot Mádl Ferenc köztársasági elnök nyitja
meg.

-A történet, amit fel
szeretnénk idézni, azoknak az embereknek a sorsa, akik a XX. század
közepén, egy nagyon súlyos világháborús veszteség után a legyőzöttek
sorsát voltak kénytelenek osztani, és azért választottuk ezt a címet,
hogy érzékeltessük, hogy milyen szörnyű nemzeti tragédia volt az, hogy
másodszorra is vesztesként kerültünk ki egy világháborúból – mondta
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatója. Nagyon nagy árat
fizettünk, több mint 700 ezer embert elvittek szovjet
kényszermunkatáborokba, akiknek egy része, mintegy 350 ezer ember soha
nem tért vissza. Akik visszatértek is, egész életükben őrzik ennek az
emlékét, őrzik ezeket az iszonyú tapasztalatokat álmaikban,
félelmeikben, zsigereikben.

– Ez a szám biztos? Honnan lehet tudni,
mivel lehet bizonyítani?

– Nézze, 700 és 800 ezer fő között vagyunk, nem
tudunk biztos számot mondani. Ez a szám nagyon nagy szám, ez magában
foglalja azokat, akik hadifogolyként kerültek szovjet lágerrendszerbe,
és azt a nagyon sok civilt, akit elhurcoltak, ezen belül vannak olyanok,
akiket politikai elítéltként vittek el, az ő számukról se tudunk
semmit. Annyi biztos, hogy 30 ezernél többen voltak. A civilek számát
körülbelül 200 ezerre tesszük, és 550 ezer az orosz adatok szerint a
kint lévők száma. Ebbe természetesen a civil elhurcoltak nincsenek
beleszámítva, azok, akik a szörnyű, nehéz körülmények között már a
vagonokban elvesztették az életüket, a gyűjtőtáborokban elvesztették az
életüket, kiszállítás közben meghaltak.

– Csak a szám megállapításánál van
újdonság, vagy van más olyan forrás is, ami bővebben beszél, mesél
arról, hogy mi történt ezekkel az
emberekkel?

– Most már
maguk a túlélők is elkezdtek beszélni. Tulajdonképpen, amikor
visszajöttek a 40-es évek végén, többségük az 50-es évek közepén, azok
hosszú évtizedeken keresztül nem is merték elmondani, hogy min mentek
keresztül. Nem is volt szabad nekik erről beszélni, a társadalom másik
része meg nem merte őket megkérdezni, mert mindenki félt abban az
időszakban. És csak most kezdik el elmondani, csak most merik feltárni
mindazt a szörnyű sorsot, amit elszenvedtek, és hát ezeknek az
embereknek a visszaemlékezései mostanában kerültek el a közfigyelemnek
az előterébe. Ezen kívül persze dokumentumok is előkerültek, hiszen a
szovjet birodalom felbomlása után Oroszország sokkal több hajlandóságot
mutat arra, hogy ezekkel a korszakokkal kapcsolatos iratanyagokat is a
kutatás számára hozzáférhetővé tegye.

– Itt a kiállításon mit tettek önök
láthatóvá ebből?

–
Látni fogunk például egy olyan listát, ahol Magyarország összes
települése szerepel, és ahol tudjuk, ott beírtuk, hogy arról a
településről hány embert vittek el. Ezen kívül megszólalnak a túlélők,
válogattunk az ő visszaemlékezéseikből, a tudomány és a kutatás
jelenlegi állását tükrözően megpróbáltuk összefoglalni mindazt, amit
erről a korszakról tudunk, és vetíteni fogjuk Sára Sándornak a 12 órás
dokumentumfilmjét, aminek az a címe, hogy Nehéz sorsú emberek, és amit
még sehol nem lehetett látni. Ezt a filmet szándékaink szerint
folyamatosan lehet majd látni a fenti kiállító teremben. Mindenesetre a
számokból nyilvánvaló, hogy a második világháború végén a magyar
lakosság nagy része egy új megszállást kellett, hogy átéljen. A Vörös
Hadsereg ebbe az országba úgy érkezett meg, hogy ezt az országot
elfoglalta, és sajnos, itt is maradt, méghozzá majdnem fél
évszázadig.

– De ma még
sokan azt mondják, hogy ez felszabadulás
volt.

– Lehet játszani a
szavakkal, lehet azt mondani, hogy addig felszabadulás volt, amíg
megérkeztek, aztán egy perccel később, amikor már úgy döntöttek, hogy
maradnak, attól kezdve már megszállás volt. Szerintem nem érdemes a
szavakkal játszani. Szerintem Magyarországon a lakosság jelentős része
szörnyű nemzeti tragédiaként élte meg azt, hogy egy új megszálló
érkezett, egy olyan új megszálló, amely válogatás nélkül megerőszakolta
az asszonyokat, össze-vissza rombolt mindent, elrabolt mindent, ami
mozdítható volt, a munkaképes embereket pedig elvitte kényszermunkára.
Én azt gondolom, hogy nagyon-nagyon sok magyar család megszenvedte ezt
az időszakot, és arra kérek mindenkit, hogy ha ő úgy gondolja, hogy ő
nem is osztozott ezeknek az embereknek a sorsában, érezze át a fájdalmát
és egy kicsit több empátiát mutasson ebbe az
irányba.

„Ez a nap
épült be legkevésbé a mai nemzedékek
gondolkodásába”

A
kommunista diktatúra áldozataira emlékezett a Gulag Áldozatainak Emlékét
Megörökítő Alapítvány Budapesten. Az MDF-es Karsai Péter beszédében
kiemelte, hogy ez a nap az, amelyik talán a legkevésbé épült be a mai
nemzedékek gondolkodásába.

A
képviselő félelmetesnek tartotta, hogy az utóbbi hónapokban a nemzeti
jelszavak közé is becsempésződik a kádári nosztalgia, másrészt pedig
alpári vita folyik a második világháborús felszabadulás
értelmezéséről.