A múltnak valóban mélységesen mély a kútja, ahogy azt Thomas Mann állította. Csakhogy úgy tűnik, az idő a felejtés fátylával igyekszik ezt a mélységesen mély kutat eltakarni. S mivel lassan eltávozik közülünk az a nemzedék, amely átélte a II világháború traumáját, a zsidóüldözést, a gonosz tombolását, már senki sem marad, hogy beszéljen erről a szörnyű időről. Előző cikkünkből a ma 88 éves Spieler Marietta történetét ismerhették meg, aki 11 évesen került a 77 éve felszabadult budapesti gettóba. Most arról írunk, mennyire foglalkoztatják a mai fiatalokat az akkor történtek. Ők azt mondják, hamis az a kijelentés, hogy a generációjuk nem törődik ezekkel, legfeljebb csak csitult az érdeklődésük. Azóta sajnos számos tragédia történt a világban, és ezek viszonylag közel voltak hozzájuk. Ezekről azért kell tudni és beszélni, nehogy a jövőben újra megtörténhessenek. – Repárszky Ildikó, a TTE alelnöke is nyilatkozik.

Gál Péter 1946-ban született. A budapesti nagy gettó felszabadulásának emlékére feltett egy fotót a Facebookra. A képen sok-sok koporsó látszik, és az, ahogy halottakat helyeznek beléjük. Feliratként csak annyi szerepel: 77 éve. Ezért kerestem meg. S, hogy őt miért érintette meg mindaz, ami akkor történt? A válasz egyszerű: „azért, mert zsidó vagyok”. A vészkorszakban sokan meghaltak a családjából. A szülei úgy élték túl, hogy az apja munkaszolgálatos volt, az anyja pedig bujkált. Mind a két nagyapját megölték.

Azt mondja, az ő szülei hála istennek nem voltak a gettóban, de a zsidóüldözésről, a gettóról ők is, mások is beszéltek neki róla. A legjobb barátjának a felesége a gettóban született. Gál Péter szerint már nem emlékeznek az emberek a gettóra. Vagy azért, mert akik emlékeznének rá, már meghaltak, vagy azért, mert nem érdekel senkit. „Én meg is értem a fiatalokat – azóta már a harmadik generáció nőtt fel –, mert nem tudják, hogy mi az. Nem kapják meg a megfelelő tájékoztatást. Kevés azt mondani, hogy gettó, ahol csúnya dolgok történtek, meg hogy meghaltak emberek. Azt felesleges elmondani, hogy 77 éve szabadult fel a gettó. Mi alól? Ki szabadította fel, miért szabadította fel? Azt szülője válogatja, hogy mit mond a gyerekének erről. De már látom az unokámnál is, hogy nem nagyon érdekli ez a téma. Hála istennek, annyira távoli és idegen, egyszerűen nem érzi, hogy ez mi.”

Schermann Fruzsina egyetemista, az ADOM Mozgalom (Alternatív Diákközpontú Oktatásért Mozgalom) elnöke szerint az, hogy a mai fiatalok közül kit mennyire foglalkoztat akár a gettó, akár a holokauszt kérdése, nagyon szubjektív dolog. Attól is függ, hogy ki milyen családban nőtt fel, mennyit hallott erről otthon. Önmagában hamisnak tartja azt a kijelentést, hogy egy egész generációt nem foglalkoztatnak már ezek a problémák, úgy véli, legfeljebb csak csitult az érdeklődés. Ma mások a problémák, de valószínűleg őket is megérintik a régmúlt tragédiák.

Fruzsina azt mondja, az ő osztályukban senkinek, de még a történelem tanáruknak sem volt személyes kötődése sem a gettóhoz, sem a holokauszthoz, ennek ellenére, mégis teljes körű volt a tájékoztatás. Úgy véli, amellett, hogy ez a téma benne van a tankönyvi anyagban, az iskolának lehetőséget kell adni, hogy szerződést köthessen civil szervezetekkel, amelyek a témában „sulinapokat” tartanak. Az iskola emellett már nem nagyon tehet többet azért, hogy még jobban átérezzék a vészkorszak tragédiáját a diákok. Amúgy még ott vannak a szülők is, akik el tudják dönteni, hogy ez a téma számukra mennyire fontos, az értékrendjükben milyen helyet foglal el.

Azt nem tudná megmondani, hogy milyen eszközökkel lehetne még jobban felhívni rá a figyelmet, ahogy azt sem, mennyire lenne érdemes. Schermann Fruzsina szerint a II.világháború óta sajnos rengeteg tragédia történt a világban, és ezek viszonylag közel voltak hozzánk. Róluk abszolút érdemes tudni, és beszélni, már csak azért is, nehogy a jövőben újra megtörténhessenek.

Repárszky Ildikó gimnáziumi történelemtanár, a Történelemtanárok Egyletének alelnöke szerint az egy dolog, hogy mi van akár a gettó felszabadulásáról, akár a holokausztról a tananyagban, ő annyit beszél ezekről, amennyit fontosnak érez. De mindenképpen érdemes a két dolgot különválasztani. Annak az arányát egyébként, hogy a gettóról mennyi van a tananyagban, senki nem határozza meg. Nincs ennyire lebontva a témakör. Ami kötelező, az a holokauszt. Hogy ebből mennyi jut a gettóra, ezen belül a magyar és a budapesti gettóra, az már teljesen egyéni. Ezen kívül ott vannak a Holokauszt emléknapok, (január 27-ét a Holokauszt nemzetközi emléknapja, április 16-a a Holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja – a szerk.) amelyeket minden iskolában meg kell tartani, és amelyeken nyilván a magyar vonatkozások kerülnek előtérbe. Azoknak is lehet témája a gettóról szóló megemlékezés, de az is teljesen egyéni, hogy ki mit csinál. Erről nincs átfogó kutatás. A gimnáziumban, ahol tanít, a kilencedik évfolyamnak csinálnak külön programot. Hogy az éppen micsoda, elmennek-e a Teleki téri zsinagógába, vagy a Haver Alapítvánnyal csinálnak egy külön sétát Budapesten, abszolút az iskolára van bízva.

S hogy a mai gyerekeket mennyire foglalkoztatja ez a téma? Repárszky Ildikó csak a saját tapasztalataira tud támaszkodni ebben a kérdésben. Azt mondja, náluk nagyon. Azt pedig, hogy jól tanítják-e ma, tanára válogatja. Szerinte azért nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, mert tényleg ég és föld lehet a különbség aközött, hogy ki mit gondol róla, mit tart fontosnak, miből tanít. Ő már rég elő sem veszi a tanmenetet. S hogy a túlélők, sőt, az ő gyerekeik közül is már nagyon sokan elmentek, a mai gyerekeket pedig be sem avatták sokszor ezekbe a történetekbe? Ez így van. De Repárszky Ildikó szerint azért van a Soá Alapítvány és egy sor más alapítvány, vagy épp a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont, ahol akár videós formában is gyűjtik ezeket a személyes visszaemlékezéseket, interjúkat, hogy onnan kapjanak segítséget. Ezeken a videókon a túlélők személyesen mesélik el, hogy mit éltek át. Ezt az „oral history-t”, az elbeszélt történelmet nagyon jól lehet használni az oktatásban. Attól, hogy a közvetlen túlélők már meghaltak, a gyerekek már nem találkoznak túlélővel, vagy a családban nem beszélnek ilyen dolgokról, attól még van több olyan anyag, amelyben valaki a saját sorsáról beszél. Ezekkel nagyon személyessé lehet tenni az oktatást. Vagy ott vannak a holokauszt-filmek. A tanárnő szerint a Schindler listáját például minden gimnazista korú gyereknek meg kellene néznie. Ők az iskolával – mivel ez egy hosszú film – egy szombati tanítási napot szánták erre decemberben. Eszköz van, film van, az viszont megint csak a tanáron múlik, hogy ki mit csinál, mit szeretne ebből kihozni, továbbadni. A Schindler listájának megnézése például az ő ötlete volt.

Az említett alapítványok egyike a Zachor Alapítvány, amely évek óta szervez programokat tanároknak és diákoknak egyaránt. A tanárok számára tananyagot fejlesztenek, ingyenes továbbképzéseket tartanak. A hosszabb programok az Oktatási Hivatal által akkreditáltak is. Képzéseik között az egyórás webináriumtól az egyéves tananyagfejlesztő képzésig nagyon sokféle program megtalálható. A pandémia kezdetén elindítottak egy online kurzust is. Fejlesztett tananyagaik többnyire személyes történetekre, elsősorban videóinterjúkra épülnek. A Dél-kaliforniai Egyetem (USC) Soá Alapítványának 55.000 videóinterjút (köztük 1350 magyar nyelvű életinterjút) tartalmazó archívumát és digitális oktatási platformjait használják. Aktív tanulásra építő, a kerettantervhez kapcsolódó, interdiszciplináris tananyagokat fejlesztenek, mert meggyőződésük, hogy a holokauszt témájával nem csak a történelem tantárgy keretein belül kell foglalkozni. Minden tanárnak, dolga van ezzel.

A diákoknak speciális programokat kínálnak. Ilyen a művészeti pályázatuk, amelyben rövid videóklipek alapján készítenek műalkotásokat (rajz, festmény, kollázs, fotó, vers, novella, zenemű, stb.) a diákok. Ezt a programot nyolcadik éve rendezik meg, és minden évben több száz pályamunkát kapnak. A beérkezett anyagból válogatva, interaktív vándorkiállítást hoztak létre, amely hosszú évek óta járja az országot, sok ezer diákhoz jutott el.

Évek óta rendszeresen szerveznek digitális pályázatokat is, évente hirdetik meg Junior Intern Programjukat, amelyben az ország különböző pontjairól érkező, elkötelezett középiskolások vesznek részt és egy tanéven keresztül foglalkoznak személyes történetekre, videóinterjúkra épülő anyagokkal. Különösen népszerűek helytörténeti programjaik.

Évente több száz tanárt és több ezer diákot érnek el. Minden programjuk iránt jelentős az érdeklődés, és még nagyobb lenne, ha a kollégák könnyebben hozzáférhetnének a programjaikról szóló információkhoz. Nagyon fontosnak gondolják, hogy rendre új kollégákat kapcsoljanak be programjaikba. Ezért is kezdtek intenzív együttműködésbe tanárképző intézményekkel. Fontosnak tartanák, hogy a téma hangsúlyosan bekerüljön a tanárképzésbe.

Szőnyi Andreától, a Zachor Alapítvány igazgatójától is megkérdeztük, hogyan látja, mennyire foglalkoztatja, érdekli a holocaust téma ma a felnőtteket és a diákokat?

„Úgy gondolom, hogy általánosságban van a holokauszt témájával kapcsolatban fáradtság, amelynek oka a felületes megjelenítés, a közhelyesítés, gyakori trivializálás. A világos tanulási célokra építő tananyagok, a személyes megközelítés, a kritikai gondolkodás fejlesztésére épülő, a diákokat bevonó feladatok azonban beszippantják a tanárokat és a diákokat is. A holokauszt témáját saját módszertani elemekkel kell tanítani. Érdemes időt szánni rá és mélyebbre ásni, mert a holokausztról való tanítás és tanulás a történelmi ismeretek elsajátításán túl számos más eredménnyel – döntéshelyzetek tanulmányozásával, kritikai gondolkodás és empátiás készség fejlődésével, attitűdváltás lehetőségével – járhat.”

(Az 1. részt „Mi a felszabadulást vártuk, és nem azon problémáztunk, hogy bombáznak vagy lőnek-e”  itt olvashatják.)

Forrás