Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra.

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján

A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.

A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

 

I.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az oktatási intézmények fenntartói jogának átvételével a kormány célja a központosítás.

 

Az igazság:

Az intézkedés célja az állami felelősség és a hozzá tartozó jogkörök megbillent egyensúlyának helyreállítása. Korábban a szocialisták és a liberálisok az esélyegyenlőség jelszavát hirdetve egy anyagi alapon diszkrimináló rendszert működtettek. Míg a gazdag önkormányzatok területén lévő intézményekben többletszolgáltatásokhoz jutottak a gyerekek, a szegényebb településeken az előírt minimumot sem kapták meg minden esetben. A kiegyenlítő szerepet most már csak az állam tudja betölteni. Lásd a törvényjavaslat 2. § (1)-(3), illetve 3. § (9) bekezdését!”

 

A válaszunk:

Hogy mi a kormány célja, arról úgy lehet tudomást szerezni, hogy e célról nyilatkozik. A kormány valóban nem nyilatkozott úgy, hogy a célja a központosítás lenne. Elképzelhető, hogy születtek olyan vélemények, amelyeket e pontban az államtitkárság cáfolni akar, de a komolyan vehető szakmai kritika sosem a kormány céljairól, szándékairól és elképzeléseiről szól (ezek, ha nem explicitek, nem is érdekelhetnek egy szakértőt). A komolyan vehető kritika arról szól, hogy várhatóan, egy józan előrejelzés alapján mi következik majd be. Márpedig az iskolák fenntartói jogainak egyszeri (a törvénytervezetben szereplő) állami átvétele igenis központosítás, az, hogy a 2000 fő alatti településeknek a későbbiekben sem lesz lehetőségük még köznevelési megállapodás keretében sem átvenni a fenntartói jogokat, igenis központosítás, az is központosítás, hogy egyelőre teljesen meghatározhatatlan, esetleg nagyon nehezen teljesíthető feltételek megléte esetén kaphatja meg a helyi önkormányzat a fenntartói jogokat, központosítás a kötelező tananyag egy részének NAT-ban való rögzítése, központosítás, hogy a tervezetből egyelőre az olvasható ki (törvényszövegben nem elfogadható többértelmű megfogalmazásban), hogy minden iskolatípusra csak egy „választható” kerettanterv lesz, hacsak egy iskola alternatív intézményként nem készít saját kerettantervet, azt nem akkreditáltatja, amely akkreditációnak a szabályai egyelőre ismeretlenek, vagy ha nem egyházi iskola, központosítás, hogy az egész szabályozás eredményeként a helyi tantervnek csak a 10%-a lesz az iskolában meghatározható  az is központosítás, hogy a pedagógiai szolgáltatásokat a kormány csakis bürokratikus rendben működő, állami szervezetekkel kívánja teljes egészében biztosítani, vagyis megszűnésre kárhoztatja az e területen kibontakozó piacot, és központosítás a tankönyvterjesztés egészének állami kézbe vétele is.

Az a megoldás, hogy az óvoda önkormányzati fenntartású lesz, az iskola viszont állami, további veszélyeket jelent. Az önkormányzatnak anyagi érdeke fűződik majd ahhoz, hogy a gyerekek a lehetséges legkorábbi időpontban átkerüljenek az iskolába, s a lehető legszűkebb legyen azon gyerekek köre, akik betöltötték ugyan hatodik életévüket, de iskolaérettség hiányában indokolt lenne, hogy még egy évig óvodában legyenek, és ezt a megoldást a szülők is jónak tartják. Nem állítjuk, hogy minden önkormányzat mindig ezen érdekének és csak annak megfelelően fog cselekedni, de a nehéz anyagi helyzet sok helyhatóságot kényszeríthet erre.

Nem világos, mi biztosítja, hogy a rendelkezésre álló források állami elosztása valóban igazságos lesz, illetve figyelembe fogja venni a különböző területek, intézmények eltérő költségigényeit. Tudni fogja-e a központi fenntartó, hogy a helyi vállalkozók miben s mennyit segítenek? Költségracionális lesz-e a helyismeretet nélkülöző állami fenntartás? Helyismereten itt nem csupán az iskola, hanem a gazdasági környezet ismeretét is kell érteni. Az esélyegyenlőségre törekvő rendszerekben az állam ellensúlyoz, kiegészít, de nem veszi át a finanszírozás egészét. A szubszidiaritás elve nem azonos az egyenlő központi elosztás elvével.

Az állam nyilván az önkormányzati támogatás csökkentésével tudja majd megszerezni azt a forrást, amely az állami fenntartás drasztikusan megnövekedő költségeinek fedezéséhez szükséges (amit eddig az önkormányzatok adtak az iskoláknak, azt valahogyan továbbra is biztosítani kell állami forrásból). Hogy fog ez történni? Milyen elvek alapján? A tanulólétszám arányában? De attól az önkormányzattól, amely eddig sem tudott adni az iskolájának plusz támogatást, vagy csak nagyon keveset, hogyan lehet majd tanulólétszám-arányosan elvonni támogatást? Vagy nem lesz ilyen arányosság? De akkor milyen lesz? Végiggondolta ezt egyáltalán valaki?

Sok önkormányzat épített iskolát, újította fel az épületeket, vásárolt berendezéseket, oktatási eszközöket. Ez a vagyon részben a helyben lakó közösség által termelt javakból jött létre. Ezt most az állam elrekvirálja. Ezek a megoldások – amint az a már az Országgyűlés előtt lévő, a fővárosi és a megyei önkormányzati fenntartású intézmények állami kézbe vételéről szóló törvényjavaslat szövege szerint is világos – egy kb. 60 évvel ezelőtti folyamathoz rendkívül hasonlók. Egy különbség van: az egyházi iskolák és más nem önkormányzati fenntartású intézmények „elvétele”, államosítása egyelőre nem került szóba.

Nyilvánvaló, hogy a magyar iskolarendszer irányítási struktúrája valóban alapos elemzésre, és nagy valószínűséggel tényleg változtatásra szorul. Ezzel kapcsolatban léteznek tudományos igényű közgazdasági, közigazgatási, jogi elemzések, amelyek nagyjából egységesen arra a konklúzióra jutottak, hogy egy tankerületi, elsősorban a kistérségekhez kötött, vagy velük kapcsolatban álló fenntartókra épülő irányítási rendszerre van szükség. A szakirodalomban, elsősorban a Zöld könyvben az ezzel kapcsolatos érvek megtalálhatók. Közülük is kiemelhető, hogy a jelenleginél integráltabb, de az állami központosítástól távol álló iskolairányítási struktúra kialakítása elsősorban az esélyegyenlőtlenséggel kapcsolatos problémák megoldása terén jelentene sokat, s ezért a magyar iskolarendszer fejlődése szempontjából jelentős átalakulás lenne. Nem állítható, hogy ez az egyetlen szakmai álláspont, vannak szakemberek, akik érvelnek az önkormányzati irányítás megtartása mellett is. Olyan szakmai véleményt azonban, amely az állami irányítás visszahozatalát erősítené, nem ismerünk.

Olyan szakmai diskurzusra lenne szükség, amely a szubszidiaritás, valamint a racionális feladatmegosztás elveiből kiindulva szakmai elképzelések közötti döntést eredményezne (nem kizárva további, tudományosan megalapozott koncepciók megszületését, vagy a jelenlegiek átalakulását). Ebben a pillanatban szakmailag nem vehető komolyan az államosítás koncepciója.

Az iskolák finanszírozásában meglévő egyenlőtlenségek valóban súlyos gondot jelentenek a magyar oktatási rendszerben, a kérdésfelvetés tehát nagyon is indokolt. Az egyetlen reális megoldásnak a fenntartói jogok állami kézbe vételét tekinteni azonban erős túlzás. Decentralizált rendszerben is lehetséges a finanszírozásbeli durva egyenlőtlenségek megszüntetése. Például egy tankerületi rendszerben, ahol az iskolák költségvetésének 100%-a az ország költségvetésében rögzített összeg része, ez a probléma megoldható, ehhez nem kell állami kézbe vétel. De sok másféle megoldás is elképzelhető, ahogyan a szakirodalomban ilyenek szerepelnek is. Az sem biztos, hogy az egyenlőtlenségeket 100%-ig ki kell egyenlíteni. Ha azt mondjuk, hogy Magyarországon minden iskola ugyanolyan „szegény”, illetve ugyanolyan „gazdag” legyen, akkor miért nem mondjuk azt, hogy így legyen ez az egész Európai Unióban? Netán az egész világon. Az abszurd, és demagóg felvetés jól mutatja, hogy az egyenlőtlenség nem teljesen ördögtől való. Az állam feladata az lehetne, hogy az esélyek egyenlőségét, vagyis az egyes települések, régiók gazdasági, társadalmi felemelkedéséhez szükséges bizonyos feltételeket biztosítsa. És ez elsősorban nem a működési költségek elosztásának a problémája, hanem az a kérdés, hogy a fejlesztési források miképpen oszlanak el. Ismét arról van szó, hogy a törvénynek szakmai bizonyítékokon kellene alapulnia, és kimunkálását valódi, intenzív szakmai, és arra épülő társadalmi diskurzus keretében kellene végezni.

 

 

II.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az állam elveszi az önkormányzatoktól a fenntartói jogokat.

 

Az igazság:

A törvényjavaslat 2. § (3) bekezdése egyértelműen kijelenti: „Köznevelési intézményt az állam, e törvény keretei között települési önkormányzat, nemzetiségi önkormányzat, Magyarországon nyilvántartásba vett egyházi jogi személy, továbbá más szervezet vagy személy alapíthat és tarthat fenn, ha a tevékenység folytatásának jogát – jogszabályban foglaltak szerint – megszerezte.”

Az óvodai ellátás továbbra is a települési önkormányzatok feladata, az általános iskola, középiskola, alapfokú művészeti iskola és kollégium fenntartását a kétezer főnél nagyobb lakosságszámú települések köznevelési szerződéssel vehetik át az államtól.

Lásd a törvényjavaslat 74-76. §-át!”

 

 

A válaszunk:

 

A települési önkormányzat átvenni azt tudja, ami az államé, az államnál van. Azaz implicit módon az előzetes államosítás ebben az érvben is benne van. Az államtitkárság azt állítja, hogy „Nem igaz, hogy az állam elveszi az önkormányzatoktól a fenntartói jogokat”. De az első állítása (az I. részben olvasható a rá adott kritikánkkal együtt) meg az volt, hogy „Nem igaz, hogy az oktatási intézmények fenntartói jogának átvételével a kormány célja a központosítás”. Ez utóbbi állítás implicit módon feltételezi, hogy az állam átveszi az oktatási intézmények fenntartói jogát. Ezzel az államtitkárság önmagát cáfolja, ellentmondásba keveredik. De természetesen az előző ponttal kapcsolatban általunk leírtak megfelelő, az állítást cáfoló bizonyítékokat jelentenek az államtitkárság érvelésével szemben. Az előbbi pontnál megadott felsorolás első három bekezdése azt bizonyítja, hogy az állam igenis elveszi a fenntartói jogokat az önkormányzatoktól. De ezt az államtitkársági érvelés is explicit módon tartalmazza (pl. a 2000 főnél kisebb települések iskolái esetében).

Nem érthető – még az írás szerzőinek logikája szerint sem –, hogy miért kell teljesen lehetetlenné tenni, hogy a 2000 fő alatti lakosságszámú települések iskolái helyi irányítás alatt álljanak. Az ilyen települések között nem kevés lehet, amely képes lenne megfelelő financiális feltételeket biztosítani oktatási intézménye számára. Felmerül a gyanú, hogy ennek oka az, hogy állami irányítás esetén ezek az iskolák, illetve egy részük nagyon könnyen, egy tollvonással megszüntethetők lennének. Ez a „cél”, „szándék” leírva sehol nem szerepel, azonban egyrészt mint lehetőség komolyan felmerül, másrészt az oktatáspolitikai döntések előkészítésének folyamata, illetve az ország jelenlegi súlyos gazdasági helyzete is egész hihetővé tesz egy ilyen megfontolást.

A fenntartói jogok átvétele, majd megállapodás keretében való visszaadása nagyon sok helyen két fölöslegesen elvégzett, a tapasztalatok szerint jelentős költség- és munkaigénnyel járó feladat, az eredmény merő pazarlás. A mi álláspontunk szerint általában nem szükséges a fenntartói jogok állami kézbe vétele. A fenntartó helyzetéből következően, vagy az irányító tevékenység alacsony színvonala miatt nagyon rossz helyzetbe kerülő iskolák esetében esetleg szükségessé válhat a fenntartó váltás, azonban csak akkor, ha más megoldásra (támogatás, biztos kinevezése, stb.) már nincs lehetőség. Az önkormányzati munka ellenőrzésének keretében azonban a problémák feltárhatók, és a szükséges segítség is időben érkezhet. Az állami kézbe vétel durva, sok problémát jelentő, és valószínűleg csak a legvégső esetben alkalmazható kényszermegoldás lehet egyedi esetekben.

 

 

III.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az új munkaidő-számítás fokozza a pedagógusok túlterheltségét.

 

Az igazság:

Az értelmes munka sohasem teher, hanem hivatás, elköteleződés, életforma…

A pedagógusok tervezett újfajta munkaidő-számításával kapcsolatban kétféle tévhit a leggyakoribb: az egyik szerint heti 32-re emelkedik a kötelező óraszám, a másik szerint heti 10 órát a tanáriban kell üldögélni. Mindkét elmélet meglehetősen ijesztő képet fest a jövőről, és egyik sem felel meg a valóságnak.

A kötelező heti munkaidő (40 óra) 80 százaléka az ún. kötött munkaidő, melyet az intézményvezető által meghatározott feladatokkal kell eltölteni. A kötelező munkaidő 55-65%-az ún. nevelő-oktató munkával lekötött munkaidő. Ezek a kifejezetten foglalkozással (tanítási óra, szakkör, sportkör, korrepetálás, egyéni fejlesztés…) kitöltendő órák. Vagyis egyértelműen kiderül, hogy nem igaz az, hogy a 32 órában fognak tanítani a tanárok. A jelenlegi törvény a 22 óra mellé 6 túlórát engedélyez, vagyis 28 órája is lehet egy tanárnak. A tervezet szerint maximum 26!

A kötött munkaidő fennmaradó 25-15 százaléka töltendő az intézményvezető által meghatározott egyéb feladatokkal, melyeknek köre és mennyisége megegyezik a jelenlegi törvényben leírtakkal. Ezek egy része jelenleg is csak az intézményben végezhető el.

Az órák és feladatok egyenletes elosztása az intézményvezető feladata. A túlterheléshez a központi bérfinanszírozás miatt anyagi érdeke nem fűződik se neki, se a fenntartónak.

Lásd a javaslat 62. § (5)-(14) bekezdését!”

 

A válaszunk:

 

Az, hogy „az értelmes munka sohasem teher, hanem hivatás, elköteleződés, életforma” csak egy demagóg szólam, és semmi köze nincs ahhoz, hogy az elvégzett munkáért bért kell fizetni. Már eddig is, és sokan visszaéltek vele, de most olvassuk először, hogy valaki nyíltan meg is fogalmazza: visszaélek a hivatástudatoddal. Tényszerűen: ha egy pedagógusnak napközit kell tartania, helyettesítenie kell ingyen, a saját óráira való készülés vagy dolgozatjavítás helyett, azt hivatástudattal sem fogja értelmes munkának felfogni. Értelmesnek a sikerrel kecsegtető és a képességeihez és képzettségéhez illő munkát szokta érezni az ember.

A tévhitekre való hivatkozás demagóg érvelőkkel szembeni hamis ellenérv. Nem azt mondjuk, hogy az óraszám 32-re emelkedik, ill. nem mondjuk, hogy üldögélés lesz. A helyettesítés és a napköziben végzett tevékenység viszont olyan munka, ami más munka elől veszi el az időt, energiát. A szakkör értelmezhető neveléssel-oktatással kapcsolatos munkának, s ha valakit ingyenes helyettesítésre, szakkörvezetésre vagy napköziben való tevékenységre köteleznek, annak igenis nőni fog a munkaterhelése, és mivel ez a túlórázási lehetőség rovására megy, a jövedelme is csökkenhet.

De még egyszerűbben: 22 óra felett jelenleg túlóradíjat kap a pedagógus, ez megszűnik, ha ezt a törvényt elfogadják. Most majd 32 órát az iskolában kell tartózkodnia, és ebben az időben bármilyen feladatot kaphat a munkáltatójától, akár órák tartását is. Igaz, ez utóbbit úgy, hogy maximum heti 26 órát taníthat a pedagógus, ám a 22 feletti órákért túlóradíj nem jár. Tehát továbbra is 22 óra a kötelező óraszáma, erre kapja a fizetését, de a gyakorlatban akár 26 órára is kötelezhető mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A törvény így lehetővé teszi éppen a központi bérfinanszírozás miatt, hogy a fenntartó, jellemzően majd az állam, akár heti 26 órára számolja ki az iskolánként szükséges pedagóguslétszámot. Márpedig, ha ez bekövetkezik, annak egyenes következménye pedagógusok elbocsájtása lesz.

Az egyenletes terheléssel kapcsolatban: az egész nevelőtestületet is túl lehet terhelni egyenletesen.

Dehogynem fűződik érdeke az intézményvezetőnek és a fenntartónak a túlterheléshez, bérmegtakarítás érhető el a fenntartó (pl. az állam) számára.

 

 

IV.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az új munkaidő-elszámolást már jövőre, a pedagógus életpályamodell elindítása nélkül bevezetik. Mint ahogyan az sem, hogy a kormány fizetésemelés nélkül többletmunkát vár a pedagógusoktól.

 

Az igazság:

Az új munkaidő-szabályozás együtt jár a 2013. szeptemberben bevezetésre kerülő életpályamodellel, amely a jelenleginél már az induláskor legalább 50-70 százalékkal magasabb fizetést garantál a pedagógusoknak. Ez a jogalkotás teljes ideje alatt mindvégig így szerepelt. Minden ezzel ellentétes állítás tévedés vagy az igazság szándékos elferdítése.

Lásd a javaslat 95. § (3) bekezdését a hatályba léptetésről, továbbá a 65. § (2) bekezdését az illetményalapról és a 7-8. számú mellékletet az új bértábláról és a pótlékokról.”

 

A válaszunk:

 

Az életpályamodell nem szerepel kidolgozott formában a tervezetben, tehát nem biztosít semmit. Továbbá felmerül a kérdés, hogy miből lesz 2013-ra 50-70 %-kal magasabb garantált bér a 0,5 %-os GDP-növekedés mellett?

A kritika, amelyet az államtitkárság cáfol, számunkra eddig ismeretlen volt, úgy látjuk, nem szakértői körből érkezett. Az oktatás teljes költségvetési támogatásának, így többek között a pedagógus életpályamodell bevezetése költségeinek kérdése nem a köznevelési, hanem az éves költségvetési törvények tárgyalásakor vetődik fel. Szűken vett szakmai szempontunkból, ha e polémia keretei között kizárólag a köznevelési törvény a téma, a felvetésnek nincs különösebb relevanciája. Ha azonban kilépünk ebből a keretből, és általában vett oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkozunk, s így többek között az oktatásnak a GDP-ből való részesedéséről van szó, akkor magunk egyetértünk azzal a törekvéssel, hogy Magyarországon nőjön az oktatásra fordított GDP-hányad. Ugyanakkor azt is megfogalmazzuk elérendő célként, hogy az oktatásnak alkalmassá kell válnia arra, hogy a megnövekedett forrásokat a társadalom valóban a jövőbe való befektetésként értékelje. Ehhez az oktatás mai és jövőbeli társadalmi igényeknek való megfelelését ígérő, szakmailag megalapozott és hihető oktatáspolitikai koncepcióra van szükség. A jelenleg hatalmon lévő kormány meggyőződésünk szerint ilyennel nem rendelkezik. A törvényjavaslathoz készített koncepció nem tölti be ezt a szerepet, sem funkciójában, sem tartalmában. Vagyis amikor a kritikusok azt a félelmüket fogalmazzák meg, hogy a pedagógus életpályamodellhez szükséges források jövőbeli rendelkezésre állása erősen kétséges, akkor nem pusztán a magyar gazdaság mai állapotának józan értékeléséről van szó, hanem arról is, hogy a kritikusok jó része kétségesnek tartja, hogy mai állapotában az oktatásba a magyar társadalomnak érdemes befektetnie. Nyilván át kell alakítani ezt az oktatást, nyilván szükség van megalapozott oktatáspolitikai koncepcióra, de a kritikusok szerint ennek iránya csakis a megismerttel, a kormány által képviselttel ellentétes lehet.

 

 

V.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy a kormány és az Oktatásért Felelős Államtitkárság százával iskolákat akar bezárni, és pedagógusok ezreit akarja elbocsátani. Nem igaz, hogy az életpályamodell bevezetésének költségeit a kormány pedagógus-elbocsátásokból akarja fedezni.

 

Az igazság:

Míg a balliberális kormányzás 8 éve alatt közel százmilliárd forintot vontak ki az oktatásból, addig a mostani kormány a köznevelési törvénytervezet elfogadásával azt vállalta, hogy százmilliárdos többletforrást von be az ágazatba, mert az oktatást az ország felemelkedésének egyik legfőbb eszközének tartja.

Iskolabezárásokra sem készül a kormány. Ellenkezőleg, ahol igény mutatkozik rá, ott újranyitja azokat az kisiskolákat, amelyeket a szocialisták az elmúlt két ciklusban bezárattak.

Az adatok szerint az elkövetkező 12 évben a pedagógusok harmada nyugdíjas korba lép, így a gyerekszám csökkenése ellenére is szükség lesz annyi tanárra, ahány a rendszerben van. Sőt, egyes területeken azon kell gondolkodni, hogyan tudjuk pótolni a hiányzó pedagógusokat.

Lásd a javaslat 89. § (1)-(3) bekezdését!”

 

A válaszunk:

 

A minisztérium tudtával és valószínűleg közreműködésével készült, közismertté vált háttérelemzés ellentmond ezeknek az állításoknak. Egyszerű a kérdés: a százmilliárdos többletforrás honnan és mikor kerül be az oktatásba?

Kommunikációs fogásnak bizonyos célok elérése érdekében megfelelő, azonban mélyebb vizsgálatot igényel az a megállapítás, hogy „…a balliberális kormányzás 8 éve alatt közel százmilliárd forintot vontak ki az oktatásból”. Már maga az állítás sem pontosan szól, nem lehet tudni, hogy megfogalmazói összesen ekkora összeget látnak kivonva az említett nyolc év alatt az oktatásból, vagy arra gondolnak, hogy az oktatási költségvetés 2010-re 100 milliárd Ft-tal kisebb lett, mint amekkora volt 2002-ben, és azt sem mondják meg, mi az összehasonlítás módszere, milyen árakon számolnak. Tegyük fel, hogy valamilyen értelemben az állítás igaz. Önmagában azonban egy ilyen adat majdnem semmit nem mond. A nyolc év alatt változott az iskolások és a felsőoktatásban tanulók együttes száma (csökkent), a felsőoktatásban egyre jelentősebb volt a költségtérítés, és még számos tényezőt lehetne említeni, amely az oktatásnak a költségvetésből való részesedésével kapcsolatban meghatározó. A 100 milliárd kivonással szemben a 100 milliárd bevonása jól hangzó, ám meglehetősen demagóg érv, nem elfeledkezve arról sem, hogy a 100 milliárd Ft bevonása egyelőre egy semmilyen garanciával nem rendelkező ígéret, amelynek a beválthatósága erősen kétséges a jelenlegi gazdasági válságjelenségeket figyelve, továbbá figyelembe véve Orbán Viktor miniszterelnök parlamenti bejelentését arról, hogy a köznevelési törvény végrehajtásához szükséges költségekre nincs fedezet.

Az iskolák száma globálisan nem csökkent, mert az általános iskolák számának csökkenésével a középfokú tanintézetek feladatellátási helyei számának jelentős növekedése áll szemben (KSH adatokkal bizonyítható). Az általános iskolákra az állítás azonban igaz. Az általános iskolai feladatellátási helyek száma mintegy 14,3 %-kal csökkent. Ez azonban úgy következett be, hogy közben az ezen az iskolafokon tanulók száma 18,7%-kal csökkent. Vagyis a mondjuk 1000 tanulóra jutó iskolák száma növekedett.

Természetesen a kisiskolák bezárása ettől még problematikus jelenség lehet. Egyrészt indokolt lehet az összevonásuk más iskolákkal az átlagnál lényegesen magasabb fajlagos költségeik miatt, ugyanakkor egy község iskolájának megszüntetése súlyos következményekkel járhat a község életében. E kérdésben nem lehet nagyon alapos vizsgálatok hiányában dönteni. Ismereteink szerint az utolsó alapos vizsgálatokat Horn Dániel végezte e témában, kimutatva, hogy a kisiskolák valóban nagy fajlagos költségekkel működnek, de kimutatva azt is, hogy tömegében nem számottevő ez a költség, ezért racionális megfontolás a kisiskolák megtartása. A kutatás alapjául azonban mintegy 10 évvel ezelőtti adatok szolgáltak. Friss adatokra lenne szükség, és olyan elemzésekre, amelyek felbecsülnék azt a hasznot, és felbecsülnék azokat a károkat, amelyeket az így vagy úgy döntés okozhat. Addig ebben a kérdésben nincs értelme semmilyen lépésnek, amíg nem látunk világosan.

Az iskolabezárásokkal kapcsolatban leírt állítás ismét a kormány akaratát, céljait, szándékait érinti, ezzel nem sokat lehet kezdeni. Ismét az a kérdés, hogy az intézkedések mit vonnak maguk után. Itt az iskolakötelezettség korhatárának 18-ról 16 évre történő leszállítása, a szakiskolai képzés hosszának 4-ről 3 évre való csökkentése, valamint a középfokú iskolázásban résztvevők esetében a szakiskolába járók arányának növelése, és a gimnáziumi létszámok csökkentése a mérvadó. Mindhárom intézkedés csökkenti a középfokú képzésben résztvevők számát. A tervek elnagyoltsága miatt kellő pontosságú számítások nem végezhetők. Valószínűsíthető azonban, hogy a középfokú tanintézetekbe járó tanulók létszámának csökkenése (mondjuk egy hároméves időszak elején és végén véve a két összehasonlítandó adatot) 5 és 15 százalék között lesz. Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen arányú csökkenésnek nem lesz hatása az iskolák számára (és a pedagógusok számára ugyanúgy) nézve.

A nagyarányú iskolabezárásra vonatkozó kritikák még akkor hangzottak el, amikor a tervezet egy előző változata szerint nem lett volna lehetséges működtetni olyan általános iskolát, ahol egy évfolyamon csak egy osztály lett volna. A kritika ezt az intézkedést vette alapul, és ilyen értelemben teljesen jogos volt. Azóta a tervezet átalakult, és már nincs ilyen pont a törvényjavaslatban. Ugyanakkor az iskolák állami kézbe vétele után a kormány egy tollvonással elintézheti, hogy ez a lépés mégis megtörténjék. Az ígéret, ha annak tekinthető, hogy a kormánynak nem célja a nagyarányú iskolabezárás, e kormány eddigi működésének ismerete alapján hiteltelen.

Az élve születések száma 1998 óta kis éves ingadozásokat mutat, lényegesen nem változik. Úgy tűnik, hogy kezdünk beállni egy stabil évfolyam létszámra, ez 95 000 körül van (a 2009-es és 2010-es adatok csökkenő tendenciája azonban némileg aggasztó). Vagyis a gyermeklétszám alakulásával (hacsak nem lesz tartós a két éve tartó csökkenés) nem kell számolni. Annál inkább a középfokon bevezetendő változásokra (ld. fent). A már említett 5-15 százalék közötti tanulólétszám csökkenés a középfokon nagyjából 5-15 százalékos pedagógus létszámcsökkenéssel jár együtt. Ez természetesen megoldható úgy, hogy kevesebb új pedagógus kerül be a rendszerbe, mint ahány azt elhagyja elsősorban nyugdíjazás miatt. Ez azonban azzal jár, hogy a szokásosnál kevesebb fiatal, kezdő tanárt vesz fel a rendszer, ami tovább torzítja a szakma korfáját. És valóban, egyes területeken, a leginkább kirívó módon a természettudományi szakos tanárok esetén, súlyos feszültségekre kell számítani (illetve ezek a feszültségek már ma is hatnak).

A finanszírozásra vonatkozó számításokat egyébként szinte lehetetlenné teszi, hogy nem tudjuk, mennyibe fog kerülni a szakfelügyelet, s a központi fenntartás intézményrendszerének kiépítése és működtetése, valamint az sem kalkulálható, de jelentős kiadást jelent, hogy a működtetők kiképzésére mennyi pénz fordíttatik majd.

 

 

VI.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy a tankötelezettségi kor leszállítása fiatalok ezreit löki ki a rendszerből.

 

Az igazság:

Kevesen tudják, hogy a 2010-es év volt az első olyan esztendő, amikor Magyarországon 18 éves korig volt kötelező iskolába járni. A 2010-ig ugyan a tanköteles korhatár 16 év volt, mégis csaknem az összes 15-19 év közötti fiatal nappali tagozaton tanult, s ez bizonyára a jövőben is így lesz. A tankötelezettségi korhatár csökkentésével a kormány megteremti a tankötelezettség és a szakképzési idő harmóniáját. Lehetőséget ad arra, hogy a tanulás helyett inkább dolgozni kívánó fiatal szakmát tanulva kiléphessen a munka világába. Az általános iskolát végzett, de középfokú iskolába fel nem vett tanulók számára a köznevelési Hídprogramok biztosítanak lehetőséget a tanulás folytatására.

A tanköteles kor leszállítása ellenére, az állam továbbra is biztosítja a térítésmentes továbbtanulás lehetőségét a 16. életévüket betöltött fiatalok számára az érettségi illetve az első szakképesítés megszerzéséig.

Lásd a javaslat 2. § (1) bekezdését az ingyenességről, és a 14. §-t a Hídprogramokról!”

 

A válaszunk:

 

Nem egészen csak megfogalmazásbeli probléma, hogy nem 2010 volt az első olyan év, amelyben a 18 éves kor volt a kötelező iskolába járás korhatára. Ez ugyanis a jogszabályok szerint már 1998-ban, és utána mindmáig érvényes volt, minden évben, és azokra vonatkozott, akik 1998. szeptember 1. után kezdték meg tanulmányaikat. Az igaz, hogy 2010-ben lett 18 éves az a korosztály, amelyikbe tartozókra legelőször volt érvényes ez a rendelkezés. Az 1997-ben tanulmányaikat kezdők voltak az utolsók, akiknek még 16 éves korukig volt kötelező maximum iskolába járniuk, ám a közülük 1997-ben hatévesek 2010-ben 19 évesek voltak. Vagyis a 2010-ben 15-19 éves korosztályba tartozók közül már csak nagyon kevesen lehettek, akik 2010-ben nem tanultak semmilyen formában azért, mert ők 16 éves koruk után már elhagyhatták az iskolát. Az államtitkárság érvelése sántít, nincs bizonyító ereje.

Amikor még a csak 16 éves korukig iskolalátogatásra kötelezettek a közoktatásban tanultak, akkor a szakiskola első két évfolyamán tanulók a NAT szerinti, zömmel általános jellegű képzésben vettek részt. Ez némi reményt jelentett arra, hogy egy szakiskolában tanuló gyermek, fiatal elsajátít olyan általános ismereteket, képességeket, amelyek alkalmassá teszik őt arra, hogy a munkaerőpiacon helytálljon (a legfontosabbként: a későbbiek során legyen képes alkalmazkodni, tanulni). Ez a lehetőség most eltűnik szinte teljesen.

Magyarországon az Eurostat adatai szerint a 18-24 éves korosztályban 2010-ben több mint 10% volt azoknak a fiataloknak az aránya, akiknek nem volt semmilyen középfokú végzettségük, és nem is vettek részt oktatásban. Feltételezhető, hogy közöttük nagy többségben lehetnek azok, akik vagy nem fejezték be az általános iskolát, vagy nem tanultak tovább, vagy kihullottak a szakiskolából. Tudjuk, hogy az általános iskolát el nem végzők, plusz a nem továbbtanulók aránya együtt nem éri el az 5%-ot. Vagyis a szakiskolákban egy korosztály 5%-a morzsolódik le, ami a szakiskolában egy évfolyamon tanulóknak 15-20%-a. Az államtitkárság szövegében szereplő állítás tehát ezért is erősen megkérdőjelezhető. Egyébként pedig, ha de facto 18 éves lenne az iskolázási felső korhatár (ahogy az az államtitkárság érvelésében szerepel), akkor miért kellene de jure leszállítani?

Mi várható a tankötelezettség korhatárának leszállításával? Korán kihullanak olyan tanulók is, (vagy el sem kezdik a középfokú tanulmányaikat, mert már az általános iskolában elérik a 16 éves életkort), akik a régi (jelenleg is érvényesülő) rendszerben bent maradtak volna az iskolába járás kötelezősége miatt. Senkinek nincs semmiféle kutatáson alapuló adata arról, hogy kb. mekkora létszámról lehet szó, és hogy azok, akikről szó van, mennyivel lennének gyengébb képzettségűek, mint a régi, őket az iskolában tartó rendszerben. Hatásvizsgálatok elvégzése nélkül egy ilyen döntést meghozni nem szabadna.

További probléma, hogy Magyarország is részese annak a közös, az EU2020 stratégia részét képező európai uniós törekvésnek, hogy a korai iskolaelhagyók aránya az egész EU-t tekintve 10% alá csökkenjen (a megfogalmazott cél elérését szolgáló cselekvésről döntés a Hoffmann Rózsa részvételével lezajlott miniszteri értekezleten született). A tankötelezettség korhatárának leszállítása növelni fogja Magyarországon a korai iskolaelhagyók arányát, ez 10% fölött lesz, tehát mi inkább gátolni fogjuk az európai cél elérését.

De ismét a rossz végén ragadtuk meg a kérdést. A tankötelezettség korhatárának csökkentése melletti érv az, hogy ezzel a kormány „lehetőséget ad arra, hogy a tanulás helyett inkább dolgozni kívánó fiatal szakmát tanulva kiléphessen a munka világába”. Először is, a „szakmát tanulva” kitétel érthetetlen, hiszen arról van szó, hogy a 16 éves fiatal elhagyja az iskolát, vagyis szakmát sem tanul. Másodszor: régóta, sokak által hangoztatott kritika, hogy a 16 éves, semmilyen képzettséggel nem rendelkező fiatal igen kicsi valószínűséggel talál majd magának munkát, és ráadásul nem is rendelkezik majd azokkal a képességekkel, amelyek lehetővé tennék, hogy később e szempontból kedvezőbb helyzetbe kerüljön (nem tud tanulni – egyszerűen fogalmazva). Vajon milyen harmóniáról ír az államtitkárság? Harmóniáról – esetleg – akkor beszélhetnénk, ha a 17. életév lenne a korhatár, és csak azok esetében, akik hat éves korukban kezdik az iskolát, és nem veszítenek közben sem évet. Hogy ezt lássuk, ahhoz csak össze kell adni az iskolakezdés előtt, majd az általános iskolában, valamint a szakiskolában eltöltött évek számát, de akkor nem 16-ot, hanem 17-et kapunk (6 + 8 + 3 = 17).

A kihullók szempontjából az a következmény, hogy gyengén képzett munkaerőt bocsátunk a munka világába. Ez akkor helyes, ha a tudásintenzív ágazatok visszaszorítandók, s ha újra lesznek „örök szakmák” (amelyek esetén több emberöltőn keresztül sem változik a technológia tudásigénye). De nyilván ma nem ez a tendencia, és természetesen nem is ez a kívánatos. „Kiváló” munkanélküliség-növelő eszköz is ez a korhatárcsökkentés.

De a leginkább zavaró az, hogy egy kétségtelenül létező problémát a kormány formális-, és nagyon fontos: esélyegyenlőtlenségeket növelő módon kíván „megoldani”. A valós probléma az, hogy mindenekelőtt a szakiskolákban a tanulók egy része valóban gyenge tanulási motivációkkal rendelkezik (egyébként semmi nem bizonyítja, hogy a szakképzéssel kapcsolatos motivációik erősebbek lennének). Hogy esetleg nagy tömegben vannak ilyen tanulók, az az oktatás kudarca, és fel kell tenni a kérdést, hogy a probléma hogyan lenne megoldható pedagógiai eszközökkel. Itt a sokszoros kudarcokat elszenvedett, számos megaláztatáson átesett tanulókról van szó, akik számára a józan megtérülésszámítás azt mutatja, hogy nekik már nem érdemes befektetniük a saját oktatásukba. Ebbe a helyzetbe nem önhibájából került a legtöbbjük, hanem az oktatási rendszer centrifugáló hatásai következtében, súlyos hátrányokkal küzdőkként, diszkriminációs hatásoknak kitéve, úgy, hogy a nevelés nagy többségük esetén képtelen volt a szükségleteikhez alkalmazkodni. Ez azonban azt jelenti, hogy a probléma megoldható lenne a pedagógiai kultúra átalakításával, e tanulók helyzetbe hozásával. Erről kellene, hogy a diskurzus szóljon, és nem értelmetlen korhatárháborút kellene folytatni.

Ha a kérdést tágabb összefüggésekbe ágyazzuk, és az iskolarendszerből való „kilökést” nem pusztán a tankötelezettség korhatárának leszállítása függvényében vizsgáljuk, akkor elmondható, hogy a törvény mai formájában való elfogadásának a méltányosság sérelmét jelentő, az esélyegyenlőtlenséget fokozó hatásai általában is növelhetik a korai iskolaelhagyás arányát. Az esélyegyenlőtlenség problémáit két későbbi pontban tárgyaljuk.

 

 

VII.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy a köznevelési törvény jó néhány intézkedése szegregációhoz vezet.

 

Az igazság:

A Nemzeti köznevelésről szóló törvény egyik legfontosabb célja az integrált oktatás. Ám ezt nem a feltételek biztosítása nélkül bevezetett, kudarcba fulladt liberális úton kívánja megvalósítani.

A leszakadók kis létszámú csoportban történő nevelésének-oktatásának célja és értelme a személyre szabott felzárkóztatás utáni integrálás. A nevelés-oktatás kezdettől folyhat integrált formában is.

Lásd a javaslat 47. §-át!”

 

 

A válaszunk:

 

Az államtitkárság érvelésében szereplő „liberális út” kifejezésben a „liberális” jelző inkább szitokszó, illetve hívószó azok számára, akik erre „ugranak”. A 2002-től 2010-ig tartó időszakban sokkal inkább egy bizonytalan, sok melléfogást is produkáló, de az alapelvek tekintetében egy elfogadható esélyegyenlőtlenségi politika bontakozott ki. Nem tisztünk azonban az előző kormányoknak sem a védelme, sem a támadása (szakmai érvrendszert állítunk össze, és nem pártpolitikai csatározásokba akarunk bonyolódni).

A „kudarcba fulladás” azonban elemzést igényel. Tény, hogy több mérés (így pl. a PISA vizsgálatok több eredménye is) azt mutatja, hogy Magyarországon az elmúlt kb. 20 évben nőtt az esélyegyenlőtlenség, és ebben a 2002-2010-es időszak sem volt kivétel. Bár a szó értelmezésén lehetne vitatkozni, de az államtitkárság kommunikációs „szokásait” alapul véve kudarcnak akkor tekinthetnénk egy esélyegyenlőtlenséget kezelni kívánó politikát, ha be tudnánk bizonyítani, hogy az a politika hozzájárult ehhez a negatív folyamathoz. Olyan vizsgálat, elemzés, tudományos kutatás azonban, amely egy ilyen állítást alátámasztott volna, nem volt. Sokkal hihetőbb a helyzetnek az a megítélése, hogy az egyes kormányok által megtett intézkedések 2002 és 2010 között fékezték az esélyegyenlőtlenségeket növelő folyamatok hatását, de nem voltak képesek a tendencia megfordítására. Az integrációval kapcsolatos intézkedések, a beiskolázás esélyegyenlőtlenségek csökkentésére alkalmas szabályozása, a fejlesztési folyamatokban az integráció kiemelt szerepének biztosítása igenis pozitív hatásúak voltak, csak kevésnek bizonyultak. Ez fogalmilag egészen más, mint az előző kormányok oktatáspolitikai ténykedéséről mindig egyoldalúan, szélsőségesen fogalmazó államtitkárság által említett kudarc. Aki az általuk használt értelemben kudarcnak minősíti ezt a politikát, pusztán egy érvet akar „begyűjteni” ahhoz, hogy a korábbi, a mi véleményünk szerint jó alapelveken nyugvó esélyegyenlőtlenségi politikának pont az ellenkezőjét valósítsa meg, az amabban érvényesülővel éppen ellentétes „filozófiával”.

Viszont a köznevelési törvény – elfogadása esetén – már nem eshet olyan viszonylag jóindulatú megítélés alá, mint a 2002 és 2010 közötti integráció. A tervezet a következő pontjaiban vetíti előre az esélyegyenlőtlenségek növekedését:

A tankötelezettség korhatárának 16 évre történő leszállításával, mert az így pluszban az oktatásból kiesők legnagyobb része hátrányos helyzetű tanuló lesz.

A szakiskolai képzésben az általánosan képző funkció jelentős visszaszorításával, mert éppen azok a tanulók esnek el a későbbi boldoguláshoz nélkülözhetetlen fejlesztéstől, akiknek erre a legnagyobb szükségük lenne, vagyis a hátrányos helyzetű tanulók a szakiskolákban. A magyar iskolarendszerben az általános iskola elvégzésekor meglévő szelekció még nagyobb különbségek kialakulásához vezet így, a szakiskolába kerülő tanulóknak az átlépés érettségit adó képzésbe a maihoz képest is nehezebbé válik, és ez ismét inkább a hátrányos helyzetű tanulókat sújtja.

A kis létszámú fejlesztő osztályok bevezetésével, mert a kis létszámú osztályok – ezt komoly tapasztalatok és kutatási eredmények igazolják – nem képesek ellátni felzárkóztató funkciójukat, az oda járó hátrányos helyzetű gyerekek esélyeinek még további csökkenéséhez vezet a megszervezésük, továbbá stigmatizáló hatásúak. A korábbi évek tapasztalatai alapján köztudott, hogy a szegregált osztályok konzerválják a magatartásfomákat, és a negatív folyamatokat erősítik a közösségen belül.

A törvénytervezetben a beiskolázás szabályait rögzítő pontok nem tartalmaznak konkrét, számszerűsített előírásokat az azonos fenntartóhoz tartozó iskolákban a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók arányára, az iskolákat jellemző arányszámok kiegyenlítésére vonatkozóan, így itt egy könnyen kijátszható gumiszabályról van szó. Az 50.§ (5) bekezdés csak azt rögzíti, hogy „Ha a településen több általános iskola működik, az egyes általános iskolai körzete[ke]t úgy kell meghatározni, hogy kialakíthatóvá váljon a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek egyenletes aránya a nevelési oktatási intézményekben”. Arról már nem szól a törvénytervezet, hogy ténylegesen így is kell végezni a beiskolázást. A hatályos törvény ennél határozottabban szabályozza ezt a kérdést, ám még annak végrehajtása során is az elkerülés változatos módjai alakultak ki a gyakorlatban. Az új szabályozás várhatóan semmilyen akadályát nem jelenti majd a szegregációnak. Az iskolák állami kézbe kerülése esetén követendő, szegregációt megelőző szabályok pedig nem kerültek be a törvénytervezetbe.

A törvénytervezet egyáltalán nem foglalkozik az évfolyamonként több párhuzamos osztállyal működő iskolák csoportszervezési módszereinek (a tanulók párhuzamos osztályokba történő elosztásának), a szegregáció elkerülését célzó szabályoknak a kialakításával. Ameddig a szegregáció elkerülése nem válik alapvető normává az oktatási rendszerben, az ilyen központi szabályok megfogalmazására szükség van.

Durván sérti az esélyegyenlőtlenségek csökkentésének elvét a tartalmi szabályozás központosítása. Az esélyegyenlőtlenségek csökkentésének kulcsa az érdemi, magas színvonalú pedagógiai differenciálás. Amennyiben az iskolák, a pedagógusok keze meg van kötve, előírják számukra részletesen a tananyagot, a követelményeket, a célokat, úgy az egyes tanulókhoz való alkalmazkodás, a személyre szabott oktatás gyakorlatilag lehetetlenné válik (a módszerek és az eszközök megválaszthatóságára korlátozódik).

A kormány szegregációval kíván küzdeni az esélyegyenlőtlenségek csökkentéséért, ez a kép bontakozik ki a nyilatkozatokból és a leírt szövegekből. A hátrányos helyzetű gyerekek számára nehéz iskolakezdés problémáját elkülönült oktatással, a kis létszámú fejlesztő csoportokkal kívánja megoldani; az általános iskola befejezése utáni, a továbbtanulással Magyarországon szükségszerűen együtt járó szelekció kárvallottjait szintén az elkülönítés logikáján alapuló hídprogramokkal kívánja jobb helyzetbe hozni. Ez szegregáció lesz, mert a szelekció együtt jár majd a diszkriminációval. Ez nem az esélyegyenlőtlenségi probléma pozitív kezelése, hanem éppen, hogy annak elmélyítése.

A szakközépiskolának szakmai vizsga letételére is fel kell készíteni. Ez azt eredményezi majd, hogy a szakközépiskoláknak szóló kerettantervben a jelenleg az ezen iskolatípus intézményeiben alkalmazott helyi tantervekhez képest visszaszorulnak az általános képzési, a felsőoktatásban való továbbtanulásra előkészítő mozzanatok. Így a szakközépiskolákból a felsőoktatásba kerülők aránya ugyan lehet, hogy nem csökken, de a szakközépiskolák kevésbé lesznek képesek megadni a hátrányos helyzetű tanulóknak (mint ahogy minden tanulónak) a továbbtanuláshoz, a felvételhez szükséges „muníciót”, míg a nem hátrányos helyzetű diákok szüleik segítségével ezt inkább tudják majd pótolni. A 9-12. évfolyamon lényegében csak, vagy döntően érettségire való felkészítéssel foglalkozó iskolák eddig a gimnáziumok és a szakközépiskolák voltak, ezután a gimnáziumok lesznek csak ilyen iskolák. Az ott tanulók esélyei a törvény szabályainak alkalmazása következtében lényegesen megnőnek. Tudjuk, hogy a gimnáziumi és a szakközépiskolai diákság szociális összetételében jól kimutatható különbségek vannak, az intézkedés az eddig is inkább előnyöket élvezők számára előnyös, az eddig is inkább hátrányosabb helyzetben lévők számára hátrányos, s ez a különbség társadalmi rétegek közötti különbségként is megjelenik.

A törvény – nyilván az előzőhöz nagyon hasonlóan – lehetővé teszi a hat- és nyolc évfolyamos középiskolai képzést. Az itt leírandó kritika minden eddigi, e formákat tartalmazó szabályozásra érvényes. Mára bebizonyosodott, hogy a hat- és nyolc évfolyamos középiskolai képzés, valamint a középiskolai szelekció, a köznyelvben „elit-iskoláknak” nevezett intézmények kialakulása és tevékenysége rendkívül káros. Valójában a társadalmi elkülönülést szolgálják (nem csak tanulmányi eredmények alapján történő, hanem társadalmi csoportok szerinti szelekcióról is szó van), a különböző társadalmi csoportok közötti együttműködés kialakítása ellen hatnak, sőt melegágyai az előítéletesség létrejöttének, és semmilyen előnyt nem biztosítanak a tehetségnevelésben sem. Az utóbbi állítást alátámasztják egyrészt a nemzetközi vizsgálatok adatai (legjobb tanulóink a „saját kategóriájukban” mélyen alulteljesítenek ahhoz képest, ahogyan nemzetközi összehasonlításban a teljes felmért minta szerepel), másrészt az igen nagy számban lebonyolított, és meglehetősen egyöntetű, a szelekciót negatívan értékelő eredményekkel zárult pedagógiai kutatások. A hat- és nyolc évfolyamos középiskolai képzési forma anakronizmus, a neveléstudományi kutatások és az eredményvizsgálatok erősen cáfolják fenntartásuk értelmét.

Az évismétlés gyakorlata közismerten a hátrányos helyzetű tanulókat sújtja a legjobban. Az évismétlésre utasítás gyakorlatával kapcsolatban a neveléstudomány és a pszichológia már régen bebizonyította, hogy nem alkalmas azon célok elérésére, amely célok érdekében alkalmazzák. Az évismétlésnek el kellene tűnni a pedagógia gyakorlatából. Nem állítjuk, hogy a pedagógusok meggyőzése nélkül az előző ciklusban ezzel kapcsolatban meghozott központi döntés kellő politikai, taktikai megfontolással született, azonban nem elfogadható az sem, hogy úgy teszi újra lehetővé az új törvény az évismétlésre utasítást, hogy ezzel párhuzamosan semmit nem tesz a pedagógia gyakorlatából való eltüntetése érdekében. (A helyzet erősen hasonlít a testi fenyítésnek a pedagógus eszköztárából való kizárásához, azt is jogszabályba foglalták.) A kommunikáció szintjén a mostani jogalkotók egy merev, egyoldalú intézkedésnek egy megengedő intézkedéssel való kicseréléseként kívánják „eladni” az évismétlésre utasítás lehetővé tételét, miközben azt sem rejtik véka alá, hogy a követelménytámasztás ethosza az, ami tollaikat vezeti a törvény megszövegezése során. Csakhogy nem úgy áll a helyzet az esetek egy igen nagy részében, hogy a tanuló egyedül hibáztatható a kudarcért. A minimum követelmények nem teljesítése egy pedagógiai-, pedagógusi kudarc is, ezért a gyermek büntetése – mert az évismétlésre utasítás egyértelműen az – alapvető igazságtalanság egyben.

 

Összefoglalva: Az államtitkárság állítása, miszerint az új törvény elfogadása és bevezetése esetén nem nő a szegregáció, nyilvánvalóan hamis. Igenis nőni fog a szegregáció, ezt számtalan konkrét példával tudtuk alátámasztani. Az általunk kritikaként írt pontokban ennél azonban többről van szó: az várható, hogy általában növekedni fognak az esélyegyenlőtlenségek. Márpedig az esélyegyenlőtlenségek túlságosan magas szintje eddig is a magyar oktatási rendszer legnagyobb-, és egyben az egyik legnehezebben orvosolható problémája volt. A következmények szinte beláthatatlanok.

 

 

VIII.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy a köznevelési törvény a középosztálynak kedvez, mint ahogyan az sem, hogy növeli a hátrányos helyzetben nevelkedő gyermekek leszakadásának kockázatát.

 

Az igazság:

A köznevelési törvény tervezetében számos, a felzárkóztatást, a valódi esélyegyenlőséget szolgáló intézkedés, elv található.

Néhány példa:

27. § (5) A hátrányos helyzetű tanulók felzárkóztatásáról.

50. § (5) Az általános iskolai felvétel elveiről.

51. § (1) A halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek előnyben részesítéséről.

62. § b) A különleges bánásmódot igénylő gyermekekkel-tanulókkal való külön foglalkozás kötelességéről.

72. § (3) A halmozottan hátrányos helyzetű gyermek szülőjének jogairól.

A nehéz körülmények között végzett munkáért magas pótlék jár a pedagógusoknak (8. melléklet).”

 

A válaszunk:

 

A középosztály megerősítését a törvénykoncepció explicit módon tartalmazza, mint célt. Az előző pontban megadott lista mindegyike cáfolja, hogy a törvénytervezet nem növeli a hátrányos helyzetben nevelkedő gyermekek leszakadásának kockázatát. De az államtitkárság által adott felsorolás pontjai esetén is súlyos problémák merülnek fel.

A felzárkóztatás (a tanulási gondokkal küzdő tanulók elkülönült formában, a kötelező tanórákon kívül történő segítése) a neveléstudomány eredményei szerint alkalmatlan a tanulási problémák orvoslására. Ráadásul a törvénytervezet a hátrányos helyzetű tanulók esetén említi a felzárkóztatás megszervezésének szükségességét, miközben a hátrányos helyzet és a tanulási gondok ilyen összekapcsolása teljességgel indokolatlan (a hátrányos helyzetű tanuló nem szükségképpen szorul felzárkóztatásra). Lehet természetesen, hogy a felzárkóztatást, ha arra szükség van, a törvény csak a hátrányos helyzetű tanulók számára kívánja biztosítani, de akkor így kellene fogalmazni, és nem sugallni a pontatlan fogalmazással, hogy a hátrányos helyzetű tanulók mindenképpen felzárkóztatásra szorulnak. Ha a kötelező foglalkozásokon nem sikerült megfelelő fejlesztést elérni, és az iskola a felzárkóztatás keretei között nyújt lehetőséget a hiányosságok pótlására, akkor sok esetben előáll az a helyzet, hogy az iskola, részben a pedagógusok munkájának hiányosságai miatt az átlagosnál több tanórában biztosítja a minimális szint elérését, s ezzel kizárja a tanulót abból, hogy az igényeinek megfelelő, inkább a tehetségét fejlesztő foglalkozásokon vegyen részt. Az eddigi integrációs oktatási gyakorlat is azt bizonyította, hogy a felzárkóztatás „ideológiájának” nevében alkalmazott módszerek és oktatásszervezési formák csak mélyítik a hátrányokat. A törvénynek inkább megszüntetni kellene ezt a gyakorlatot. A részképesség kieséses, vagy fogyatékossággal élő gyermek más típusú oktatást igényel, mint a szociális helyzete miatt lemaradó tanuló. Jelenleg azonban összemosódik a fogyatékosság és a hátrányos helyzet kezelése. Továbbá a feltételek biztosítása is kétséges az államtitkárság által leírt, és a törvénytervezetben is megfogalmazott felzárkóztatási feladatok megoldásához, hiszen az iskolákban általában nincsenek meg a megfelelő szakemberek sem a hátránykompenzáláshoz, felzárkóztatáshoz, sem a speciális képességkiesések kezeléséhez.

Az általános iskolai felvétellel kapcsolatban korábban, a 7. pontban már láttattuk, hogy gumiszabályok vonatkoznak rá, a gyakorlatban nem lesznek alkalmasak a szegregáció megakadályozására.

A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek előnyben részesítésével kapcsolatos minden egyes intézkedés a törvényben olyan, ami szerepel a jelenleg hatályosban is:

 

• a törvénytervezet 45. § (6) bekezdés szinte szóról szóra megegyezik a hatályos törvény 7. § (2) bekezdéssel,
• a tervezet 50.§ (5) bekezdés tartalma teljes egészében megtalálható a hatályos törvény 66. § (2) bekezdésében, sőt, utóbbi sokkal konkrétabb, és erősebb garanciákat ír le a szegregáció elkerülésére,
• a tervezetben az 51. § (1) bekezdés tartalma megvan a hatályos törvény 66. § (5) bekezdésében, illetve utóbbi a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók számára további garanciákat ad,
• a tervezetben a 72. § (3) bekezdésben foglaltak szó szerint szerepelnek a hatályos törvény 13. § (7) bekezdésében,
• a tervezet 62. § (1) b pontjában foglaltak hasonló szövegezésben megtalálhatók a hatályos törvény 19. § (7) b pontjában.

 

 

E téren tehát a tervezet semmiféle újdonsággal nem szolgál, sőt, inkább a korábbi szabályozáshoz viszonyított visszalépés jegyei mutatkoznak. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy néhány, a jelenleg hatályos törvényben szereplő, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek iskolai tanulását segíteni, a velük szembeni diszkriminációt megakadályozni szándékozó szabálynak nincs megfelelője az új törvénytervezetben. Ilyenek a hatályos törvény 58. § (1), 65. § (2), 82. § (6), 95C. § (1), 105 § (2),114. § (2) bekezdései. Különösen aggályosak a következők:

A HHH gyermekek kötelező óvodai felvételének kikerülése a törvényből.

A kötelező felvételt biztosító óvoda és általános iskola felvételi eljárásában a HHH gyermekek előnyben részesítéséről szóló rész nem szerepeltetése.

A pályázatok esetében a HHH tanulókat nagyobb arányban nevelő intézmények előnyben részesítésének megszüntetése. A HHH gyerekek integrációja mindenütt nagyobb odafigyelést igényel, nagyobb ráfordított energiával érhető el csupán eredmény. Amennyiben az érintett pedagógusok az ehhez a plusz odafigyeléshez, plusz energia-befektetéshez szükséges forrást, támogatást nem kapják meg, lehetőségektől esnek el, s ez csökkenti a munkájuk hatékonyságát. A pályázatok így óhatatlanul a kisebb befektetéssel is eredményesebb, ám kisebb HHH tanuló aránnyal jellemezhető iskolák számára lesznek inkább elérhetőek. A törvény ezzel iskolákat diszkriminál, másodrendűvé teszi azokat, amelyek esetében magas a HHH arány, ami egyértelmű szelekciót gerjeszt a pedagógusok között is. Mindez végül mind a HHH gyerekek esélyeit rontja.

A halmozottan hátrányos helyzetű tanuló, a testi, érzékszervi, középsúlyos értelmi fogyatékos és az autista tanuló részére az oktatásban való részvétel és a kollégiumi ellátás ingyenességének kikerülése a törvényből, beleértve az első alapfokú művészetoktatásban való részvételt is. A művészetoktatás mind a HHH, mind a fogyatékkal élő gyerekek számára hallatlanul fontos fejlesztő hatással bír, ezt kutatások sora támasztja alá. Ezek a gyerekek a művészetoktatásba támogatás nélkül nem tudnak bekerülni, így az csupán a gazdagabb rétegek kiváltsága marad.

És ide sorolható még, hogy az enyhe értelmi fogyatékos tanuló részére egy alapfokú művészetoktatásban való részvételnek és a második szakképesítés megszerzésének ingyenessége is szerepel a hatályos törvényben, ám kimaradt a tervezetből.

A különleges bánásmódot igénylő gyerekekkel való külön foglalkozás kötelessége vagy olyasmi, ami eddig is megvalósult, vagy ismét az elkülönítő, szegregatív hatású pedagógiai gyakorlat része.

A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek szüleinek jogai tekinttében sincs újdonság.

A nehéz pedagógiai munkáért járó magas külön juttatás pedig akkor lesz hihető, ha nem köznevelési-, hanem költségvetési törvényekben jelenik meg. Egyébként egy létező gyakorlat folytatásáról van szó ebben az esetben is.

 

Összefoglalva: természetesen a törvénytervezet szövegezője nem kerülhette ki, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek nevelésével kapcsolatos néhány, a pedagógiai tevékenységbe szervesült szabályt, előírást a tervezetben is megfogalmazzon. Ugyanakkor már e pontokban is találunk visszalépéseket a korábbi helyzettől. Súlyos probléma, hogy néhány fontos szabály kikerül a törvényből. Jellemző, hogy a törvénytervezet készítői semmilyen új, pedagógiailag indokolt megoldásra nem tettek javaslatot. Kimondható, hogy az esélyegyenlőtlenségek csökkentése terén az új törvény a hatályoshoz képest jelentős visszalépést fog eredményezni. A feladatot nem kezeli kiemelt szempontként, így növeli az országon belüli gazdasági különbségeket, konzerválja a jelenlegi viszonyokat, és ennek következményei beláthatatlanok.

 

 

X.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy a Nemzeti alaptanterv, kiszorítja a kompetencia alapú oktatást.

 

Az igazság:

A Nemzeti alaptantervben megőrizzük a kompetenciák fejlesztésének elveit, ugyanakkor a tartalmi szabályozással meghatározzuk azt a tudás- és műveltségi minimumot, ami minden magyar gyereknek alanyi jogon jár. Így a Nemzeti alaptanterv megteremti az ismeretek és a kompetenciák harmóniáját.”

 

 

A válaszunk:

 

Az ismeretek és a kompetenciák harmóniájának megteremtésére természetesen semmi szükség, hiszen a pedagógiában a legszélesebb körben elfogadott definíciók szerint az ismeretek részei a kompetenciáknak. Az ismereteket és a kompetenciákat egymással szembe állító gondolkodásmód olyasmi, ami – s most finom lesz a megfogalmazás – az egyetemi pedagógia alapkurzusok elemi követelményeinek sem felel meg.

Régi szakmai ellentét feszül a különböző nézeteket vallók között a tananyagnak a különböző szintű tantervekben való szerepeltetésével kapcsolatban. A hazai szakmai fejlődés nagy ellentmondása, hogy „kivitatására” semmilyen oktatáspolitikai irányítás alatt nem volt esély, úgy tűnik, most sincs. Számtalan leírása létezik annak az érvelésnek, amely a tananyag központi, részletes meghatározását káros gyakorlatként mutatja be. E helyen most csak a lényeget idézve: (1) az oktatott tartalom központi előírása gátolja az innovációs folyamatokat, (2) rendkívüli mértékben szűkíti az érdemi pedagógiai differenciálás, a személyre szóló nevelés lehetőségeit, (3) feltételezi, hogy kialakítható konszenzus a tanítandó tananyagot, vagy/és annak minimumát illetően, pedig nagy valószínűséggel még csak többségi vélemény sem lehet majd egy-egy tantárgy központi kerettanterve mögött, (4) mélységesen sérti a pedagógusokat, mert feltételezi róluk, vagy közülük sokakról, hogy nem tanítanak majd olyasmit, ami egyébként minden józan belátás szerint tanítandó lenne, (5) az olyan fogalmak, mint tantervi minimum, nemzeti műveltség elvileg értelmezhetetlenek.

A törvénytervezet egyáltalán nem szól a kompetenciafejlesztés szükségességéről. Elképzelhető, hogy ez nem is feladata egy törvénynek, és sokkal inkább a Nemzeti alaptanterv, majd a kerettantervek megjelenése után kell e kérdést megvitatni. Az mindenesetre rendkívül figyelmeztető jel – bár szintén nem érinti a törvénytervezettel kapcsolatos vitát, miközben rávilágít a kormány kompetenciafejlesztéssel kapcsolatos várható politikájára –, hogy mint ismertté vált, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (nyilván nem a kormány intencióitól függetlenül) 47 milliárd Ft-ot von ki a TÁMOP programokból, alapvetően megnyirbálva az oktatásfejlesztési EU-s forrásokat. Ez a kompetenciafejlesztés pedagógiai kultúrájának elterjesztéséhez kapcsolódó programok végét jelenti, illetve megszakad az oktatási programcsomagok fejlesztésének folyamata, s a már kész programcsomagok implementációja sem folytatódhat. Ez valószínűleg halálos csapás a hazai oktatásfejlesztési folyamatokra.

 

 

XI.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy a Nat-hoz kidolgozott kötelező kerettantervek megszüntetik a pedagógusok szakmai önállóságát, hogy csökken a pedagógusok szakmai önállósága.

 

Az igazság:

A jelenlegi szabályozás teljes szabadságot ad a helyi tanterv megalkotásában. Mivel azonban a tanterv megszerkesztésére egy átlagos nevelőtestületnek sem ideje, sem megfelelő szakmai képzettsége nincs, az iskolák rendszerint előre megírt kerettanterveket használnak. A jelenlegi korlátlan szabadság tehát valójában nem működik, nem létezik.

A kerettantervek többféle helyi tanterv összeállítására adnak lehetőséget, a tananyag 10 százalékának meghatározása pedig teljes egészében a nevelőtestület joga. Ez olyan szabadság, amellyel valóban élni tudnak a pedagógusok.

A javaslat önálló kerettanterv akkreditációjára is megteremti a lehetőséget.

A pedagógusok szakmai önállóságának további erősödését szolgálja, hogy a jövőben az intézmény alapdokumentumainak elfogadásához nem lesz szükség a fenntartó jóváhagyására.”

 

 

A válaszunk:

 

Nem felel meg a valóságnak, hogy az éppen elhagyni szándékozott szabályozás teljes szabadságot ad a helyi tanterv készítésére. Az oktatásra vonatkozó minden jogszabály, a NAT teljes tartalma – elsősorban a kulcskompetenciákkal és a fejlesztési feladatokkal – olyan keretet jelentenek, amely lehetővé teszi, hogy kibontakozzék a pedagógusi szabadság, miközben az egységességnek egy indokolt szintje is érvényesül.

Fontos részigazság, hogy „…a tanterv megszerkesztésére egy átlagos nevelőtestületnek sem ideje, sem megfelelő szakmai képzettsége nincs”. Zavaros fogalmazás viszont az, hogy „A jelenlegi korlátlan szabadság tehát valójában nem működik, nem létezik”. Hiszen valójában senki nem akart, és senki sem épített ki korlátlan szabadságot, vagyis az valóban nem létezik, ebből következően nem is működhet. Nyilván azt akarta írni az államtitkárság, hogy az iskolák nem tudtak élni a törvényben adott korlátlan szabadsággal, de egyrészt nem igaz, hogy a törvény korlátlan szabadságot adott, másrészt az iskolák egy nem elhanyagolható hányada igenis tudott élni azzal a szabadsággal, amit a törvény biztosított.

Az iskolák egy részében (becslések szerint mintegy 20%-ában) a helyi tanterv kialakítása igenis valódi alkotó tevékenység volt. Ezekben az esetekben az iskola a helyi igényeknek megfelelő, illetve a nevelőtestület innovációs készségét tükröző helyi tantervet készített. Számos, ma fontosnak tartott, igazi innovációt jelentő, más iskolákban is terjesztett tanterv jött létre az elmúlt időszakban. A jelenlegi, még érvényes szabályozás megengedi, sőt, ösztönzi az innovációt. De nem teszi kötelezővé. A párhuzamos kerettantervek lehetőséget adnak rá, hogy a nevelőtestület minimális energiabefektetéssel alakítsa ki saját helyi tantervét. Vagyis a jelenlegi szabályozás azoknak is jó, akik nem kívánnak tantervi innovációba kezdeni. A jelenlegi szabályozás tehát mindenkinek jó, a készülő szabályozás viszont senkinek. Annak triviálisan nem, aki kész a tantervi innovációra, és ehhez rendelkezik is megfelelő felkészültséggel. Annak pedig, aki nem akar innovációt, nem akar teljes mértékben önálló tantervet készíteni, ezután egyetlen kerettantervből kell „választania”. Valójában nagy szükség lenne a következetesebben végigvitt, központilag segített és koordinált programfejlesztésre, amely most elveszni látszik.

Meg kell jegyeznünk, hogy a tantervfejlesztési tudás egyre erősebbé vált az utóbbi időben a magyar pedagógusok körében: ma már egyetemi szak is van, amely erre felkészít, nem beszélve az innováció közbeni tanulási folyamatokról, és a számos pedagógus-továbbképzési programról.

Nem világos, hogy miért adnak lehetőséget a kerettantervek többféle helyi tanterv összeállítására! A csak 10%-nyi többféleség édeskevés. A 10% (ha tanórákban számoljuk) nagyjából a választható óraszámot jelenti. Ennél még az 1978-as központi tanterv is sokkal több lehetőséget adott a differenciálásra a kiegészítő tananyag rendszerrel.

Az igaz, hogy a javaslat önálló kerettanterv akkreditáltatására is megadja a lehetőséget. Csakhogy eddig egy iskolának elég volt elkészítenie saját helyi tantervét, az e feladatra vonatkozó szabályok keretei között, és nem kellett kerettantervet akkreditáltatnia. Nem is ismerjük még, hogy erre milyen szabályok vonatkoznak majd, e szabályok akár kirívóan szigorúak is lehetnek (a központosító törekvés részleteit látva ez nem irreális feltételezés), és akkor az alternatív pedagógiai műhelyek fennmaradásának, és újak kialakításának a lehetőségei valójában beszűkülnek.

A helyi tantervre vonatkozó döntés iskolai nevelőtestületek kezébe adása csak a látszatát kelti az önálló döntésnek, hiszen ez csak a tanterv 10%-áról szól, ami – mint már jeleztük – nagyjából kimerül a nem kötelező tanórák programjának kialakításában. E 10% pedagógiai tartalmának meghatározásához valóban nincs szükség „komoly fenntartói döntéshozatalra”, viszont el lehet adni az intézkedést demokráciára való törekvésként.

 

 

XII.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az Oktatásért Felelős Államtitkárság nem egyeztetett a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel.

 

Az igazság:

Az államtitkárság az egész jogalkotás alatt a törvényi kötelezettségeit messze meghaladóan számos alkalommal egyeztetett, tárgyalt a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel. Társadalmi konzultációt folytatott, országjáráson eddig közel tízezer pedagógussal ismertette meg a tervezett változásokat és válaszolt kérdéseikre. A beérkezett vélemények és észrevételek közül beépült a javaslat szövegébe minden olyan jobbító szándékú észrevétel, amely nincs szöges ellentétben a javaslat által képviselt elvekkel.”

 

 

A válaszunk:

 

A törvénykoncepció, a tervezet egyeztetésével kapcsolatos folyamatról szívesen látnánk reális értékelést, beszámolót. A társadalmi vita nem helyettesíti a mély, szakmai jellegű, vitákon, párbeszéden keresztül zajló előkészítést. Egyáltalán nem tudunk olyan fórumról, egyeztetésről, megbeszélésről, ahol a törvénytervezettel kapcsolatban felvetett súlyos szakmai kérdések közül egy is párbeszéd tárgya lett volna. Monológok, előadások, előre megírt kérdésekre adott válaszok, tanácsadó testületekben zajló, bevezető előadás utáni hozzászólásokat és egy államtitkári reagálást jelentő „viták”, továbbá írásban elküldött „hozzászólások” voltak, azonban ezeknek a formáknak semmi közük sincs a szakmai párbeszédhez. A „távolsági véleményeztetés”, a javaslatok begyűjtése sem egyeztetés. Számos komoly, a szakmai szervezetek között jelentősként számon tartott szervezetről tudjuk, hogy velük semmilyen érdemi egyeztetés nem történt, többek között a Hálózat a Tanszabadságért mindegyik szervezeti tagja is ilyen.

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy az elmúlt másfél évben a készülő NAT-tal kapcsolatban sem történt semmiféle szakmai egyeztetés. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy eddig a kidolgozó munka zajlott, s még nem jött el az ideje annak, hogy a javaslat megfogalmazói megismertessék az eredményt a szélesebb szakmai közvéleménnyel. Félünk azonban, hogy a NAT-tal kapcsolatos „egyeztetés” sem lesz érdemi, ismét lesz két hét rá, hogy a szervezetek és egyének megfogalmazzák véleményüket és javaslataikat, amely eljárás ismét messze áll majd a valódi szakmai diskurzustól.

A törvénykoncepció társadalmi vitájára is kb. két hét állt rendelkezésre, a normaszöveg esetén is ez volt a helyzet. Tehát, miközben az ilyen „véleményezősdinek” semmi köze az alapos, széles körű szakmai előkészítéshez és diskurzushoz, még ezen elégtelen „egyeztetési” módra sem biztosított az államtitkárság megfelelő időkeretet. Az meg már a bohózat műfajához tartozik, hogy a törvénytervezet véleményezésére megadott határidő napján már délelőtt döntött a kormány a tervezet véglegesítéséről. Ez a mozzanat világosan jelezte a kormánynak az egyeztetési folyamathoz való viszonyát.

A társadalmi vita erősen korlátozott szerepét világosan mutatja az államtitkárság fogalmazása. Csakis a jobbító szándékú észrevételeket vették figyelembe, ami teljesen természetes, ha ilyen az előkészítés. De azt is tudomásul kell venni, hogy az ilyen előkészítés kizárja az érdemi vitát. Ezt a kétharmados parlamenti fölény birtokában talán meg lehet tenni (a bizonytalan fogalmazás annak szól, hogy még a kétharmadon belül sem egységesek az álláspontok). Itt azonban nem kiérlelt, szakmailag jól alátámasztott, világosan artikulált döntési alternatívák között kell választania a parlamenti kétharmadnak, hanem egyetlen monolit álláspont van felkínálva, és ennek a javaslatnak az amúgy sem magas szintű koherenciáját csökkenthetik majd legfeljebb a módosító javaslatok, persze csak elfogadás esetén.

 

 

XIII.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy a pedagógusok többsége elutasítja az új törvényben megfogalmazott változásokat.

 

Az igazság:

A szakmai szervezetek nagy többsége támogatja a törvényjavaslatot, egyetért a változtatásokkal. Az Országos Köznevelési Tanács tagjai közül tizenegyen szavaztak a tervezet mellett, hárman ellene és ketten tartózkodtak, az Országos Kisebbségi Bizottság tagjai közül egy tartózkodás mellett nyolcan a tervezet mellett tették le voksukat.

Az államtitkársághoz érkezett levelekben és az országjárás során személyesen pedagógusok százai adnak hangot egyetértésüknek. Az aggodalmak és elutasítások rendszerint politikai nézetkülönbségeken, félreértéseken és hiányos vagy szándékosan torzított információkon alapulnak.”

 

 

A válaszunk:

 

Szívesen látnánk kimutatást arról, hogy a „szakmai szervezetek nagy többsége támogatja a törvényjavaslatot, egyetért a változtatásokkal”. Egyébként „a nép hangja” érvelés demagógia. Az államtitkársághoz érkező, pozitív tartalmú levelek százai mellé tudjuk tenni a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium által nagyon rövid idő alatt összegyűjtött 2700 tiltakozást kifejező aláírást, a Hálózat a Tanszabadságért ezres tagságát, ami esetében a tagság egyben a Hálózat céljaival való egyetértést fejezi ki. Nem tudhatjuk, sem az államtitkárság, sem mi, hogy kivel ért egyet a pedagógusok többsége. Éppen ezért magunk soha nem is állítottuk, hiszen erre semmi alapunk nem volt, hogy a pedagógusok többsége ellenzi a törvényjavaslatot. Vagyis az államtitkárság árnyékbokszol, és felmerül a gyanú, hogy ezzel a finom kommunikációs trükkel azt kívánja sugallni, hogy a pedagógusok többsége igenis egyetért a tervezettel.

De még ha el is hangzott volna az a kritika, hogy a pedagógusok többsége nem ért egyet a törvénytervezettel! Amit e szövegben az államtitkárság ez ellen cáfolatként említ, az formál logikai szempontból értéktelen. Az Országos Köznevelési Tanács (OKNT) és a Közoktatás-politikai Tanács (KT), valamint az Országos Kisebbségi Bizottság (OKB) szavazatai személyek szavazatai. Még akkor is, ha szervezetet képviselnek, hiszen nem volt módjuk megkérdezni tagságukat, hogyan vélekednek a tervezetről. Jellemző, hogy az OKNT ülésén több tag is úgy vett részt (még a jegyzőkönyvben is olvasható lenne, ha az államtitkárság nem szüntette volna meg a szó szerinti jegyzőkönyvek közzétételének régi demokratikus gyakorlatát), hogy úgy tudta, a koncepciót fogják vitatni, és el sem olvasta a törvényt. A levelek százainak természetesen semmi közük annak az állításnak a cáfolatához, hogy a pedagógusok többsége nem ért egyet a törvénytervezettel.

Az érdekképviseleti feladatokat is ellátó, tanácsadó jellegű szervezetek közül a KT döntése külön is szót érdemel. Nem véletlen, hogy az államtitkárság nem említi kritikájában ennek a testületnek az állásfoglalását, pedig az OKNT és a OKB mellett a KT ugyanolyan jelentős szakmai, tanácsadó testület. A tény az, hogy e tanács köznevelési törvényt tárgyaló ülésén már nem volt olyan egyöntetű a kép, mint azt az államtitkárság szövege a másik két tanács esetében leírja. A nyolc oldal közül a tanács szakszervezeti- és diákoldala egyértelmű nemmel voksolt. A nem önkormányzati iskolafenntartók és a szakmai oldal megosztott volt, vagyis nem volt egységes a véleményük, szótöbbséggel alakult ki az igen, két különvélemény is született. A szülői- és az önkormányzati iskolafenntartók oldalán pedig (mindkét esetben) szavazategyenlőség alakult ki. A kisebbségi oldal egyértelmű igennel szavazott, illetve a kormányzati oldalt is nyilván ide kell számolni. Vagyis két egyértelmű igen, két megosztott igen, két patthelyzet és két határozott nem volt a KT ülésén.

A politikai nézetkülönbségek emlegetése inszinuáló minősítés. Bizonyítani kellene, hogy a bírálatok nem szakmai tartalmúak voltak. Különösen a tavaly decemberben véleményeztetett törvénykoncepció esetében, amikor, bár igen rövid volt a határidő, valóban kaptak nem az oktatási kormányzathoz közelálló szakmai szervezetek is felkérést a véleményalkotásra, és közülük számos szervezet alakított ki szakmailag átgondolt, politikai argumentációkat egyáltalán nem tartalmazó, elutasító véleményt a koncepcióról. Igaz, a felkérés akkor is jelezte, hogy csak részletekben kér véleményt, javaslatot, a koncepció egészének bírálhatatlanságát maga a felkérő megfogalmazás is világossá tette.

Az államtitkárság által képviselt szakmai alapelvekkel valóban nem azonosuló szervezetek és egyének kritikája politikai alapokon állónak tekintése felháborító. Könnyen igazolható, hogy ezek a szervezetek, és személyek számos esetben voltak élesen kritikusak az előző kormányok intézkedéseivel kapcsolatban is, mert a kérdéseket szakmaiságukban igyekeztek megragadni. Ez esetben is elterelő hatású kommunikációs műveletről van pusztán szó.

 

 

XIV.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az új köznevelési törvénytervezet sérti világnézeti szabadságot.

 

Az igazság:

Az értéksemlegesnek hirdetett – döntően liberális – szellemiség helyett értékelvű iskolarendszert vezet be a javaslat. Továbbra is kimondja a világnézeti semlegességet, amely azonban nem értéksemlegességet jelent.

Az új köznevelési törvény olyan értékeket jelenít meg, amelyek köré az európai kultúrkörbe tartozó országok társadalmai szerveződnek: a szorgalmas, tisztességes munka, a becsület, a család, a hazaszeretet, az egymás mellett élést segítő, a valódi szabadságot teremtő rend.

A világnézetileg elkötelezett egyházi és magánintézményeknek számos, a világnézeti elkötelezettségből eredő jogot biztosít, és előírja az állami, önkormányzati intézményekben folytatható fakultatív hitoktatás lehetővé tételét is.

Lásd a javaslat 3. § (3) bekezdését, illetve a 31-35. §-t!

 

 

A válaszunk:

 

Sokadszorra halljuk, olvassuk az államtitkárság véleményét, hogy a megelőző kormányok oktatáspolitikája értéksemleges volt. Ez az állítás triviálisan hamis, és itt elég lenne egy egyszerű felsorolás arról, hogy már a jogszabályokban is mely helyeken, milyen értékek jelentek meg. De még ezt sem tesszük meg, mert annyira nyilvánvaló, hogy a közoktatási törvény, a Nemzeti alaptanterv, az oktatásért felelős miniszter által kiadott kerettantervek, és számos további jogszabály világos és határozott módon fogalmazott meg értékeket. Az államtitkárság által e pontban felsorolt értékek explicit formában nem szerepelnek a törvénytervezetben, nyilván implicit módon képviseli a normaszöveg szellemisége ezen értékeket, de azok ilyen „formában” a jelenleg hatályos törvényben is benne vannak.

Nem ártana világosan megfogalmazni, mit jelent az „értékelvű iskolarendszer” bevezetése. A fogalom oly tág, hogy abba belefér a bizonyos értéktartományokra és egyes értékekre kiterjedő értékpluralizmus, amelyet az előző kormányok képviseltek, és a szigorú indoktrináció is. Annak az állításnak az igazságtartalma, hogy a világnézeti semlegesség nem jelent értéksemlegességet, csak a világnézet fogalmának értelmezésétől függ. De akár azt is mondhatjuk, hogy értéksemlegesség valójában nem létezik, ezért kijelenteni, hogy valami nem jelent értéksemlegességet, nem nagy kockázat.

A 3. § (3) bekezdése elvben kimondja a világnézeti semlegességet, ugyanakkor még csak utalást sem tartalmaz annak garanciájára. (Mi történik, ha „állami és települési önkormányzati nevelési-oktatási intézmény” mégis kinyilvánít valamilyen „vallási vagy világnézeti elkötelezettséget”?) Feltűnő, hogy a vallásos oktatás állami intézményben való biztosításáról viszont rendelkezik.

Véleményünk szerint a törvénytervezet világnézeti semlegessége megkérdőjelezhető. Az egyházi iskolák anyagi előnyökhöz jutnak, privilégiumokat kapnak, és számukra sok megkötés alóli felmentés lehetőségét deklarálja a törvénytervezet. A nyilvánvaló strukturális preferenciák ellentmondanak a világnézeti szabadságnak. Súlyosan sérti ugyanakkor a világnézeti semlegesség elvét, hogy továbbra is lehetséges olyan helyzetek kialakulása, amikor is egy településen csak egyházi fenntartású általános iskola működik. Ez már az előző kormány ideje alatt is így volt, és a HAT alapító tagjai már akkor sem értettek egyet azzal, hogy a törvény nem teszi kötelezővé az ilyen helyzetek elkerülését. Ismereteink szerint a kormány csökkenteni kívánja a gimnáziumokba járó tanulók arányát. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy központosított irányítás esetén ez automatikusan jelentse egyben az egyházi iskolák tanulólétszámának arányos csökkentését. Az előre látható folyamatok eredménye a gimnáziumi egyházi oktatás olyan mértékű kiszélesedése lesz, ami már jelentős mértékben nem fog megfelelni az ilyen oktatást igénylők valós arányának. A 74.§ (3) bekezdése lenne hivatott arra, hogy ez a helyzet elkerülhető legyen, azonban a bekezdésben megfogalmazott feltételek értelmezési lehetőségei túl tágak, itt is valójában egy gumiszabályról van szó.

A 31. § (1) bekezdése szó szerint így fogalmaz: „Az egyházi és magánintézmények az e törvényben foglalt, az általánostól eltérő szabályok szerint működhetnek és szervezhetik tevékenységüket”. Definiálni kell(ene), hogy ez pontosan mit jelent, melyek azok a szabályok, amelyek az egyházi intézményekre nem vonatkoznak/vonatkozhatnak. Ebben a formában a megfogalmazás túlzottan általános, az egyházi intézmények könnyen úgy értelmezhetik, hogy mást (többet) megtehetnek, mint az állami intézmények. A törvényszöveg már megfogalmazása, szemlélete miatt is diszkriminatív: az oktatás egységes követelményeinek rendszeréből kellene kiindulnia, amelyben szereplő elvárások egyházi intézményekre ugyanolyan szigorúsággal vonatkoznak, mint az államiakra.

A (2) bekezdés b) pontja csak a maximális osztálylétszámot írja elő az egyházi iskoláknál, a minimálisat nem. (Vagyis elvben jóval kisebb gyereklétszámmal is indíthatók egyházi iskolákban osztályok, mint államiakban – ez ismét diszkrimináció. Ráadásul ezt a kivételezettséget a (4) bekezdés még egyszer kimondja.) A d) pont szerint a fenntartó (vagyis elsősorban valamely egyház) pályáztatás és további eljárás nélkül is adhat intézményvezetői megbízatást. Az itt megjelölt törvényhelyek vonatkozásában egységes szabályozás szükséges az állami és nem állami intézmények számára.

A (3) bekezdés a pedagógiai szakszolgálatok vonatkozásában megengedő formulát használ („köthet”), ezt kötelességként kellett volna rögzíteni.

A (7) bekezdés kimondja a területileg illetékes kormányhivatal véleményének kikérését, azt azonban nem, hogy azt milyen mértékben kell figyelembe venni.

A 32. § (1) bekezdés h) pontja lehetővé teszi, hogy hitélettel kapcsolatos felsőfokú végzettséggel rendelkező, vagyis pedagógiai végzettséget nem feltétlenül szerzett személy oktassa az iskola helyi tantervében szereplő hittan tantárgyat. Nem lehet egyetérteni azzal, hogy tantervben szereplő tantárgyat pedagógiai végzettséggel nem rendelkező (képesítés nélküli) személy tanítson, ahogyan ezt már évtizedek óta igyekszik megakadályozni az oktatásirányítás. Az e szabálynak nem megfelelő gyakorlat mindig csak kényszerhelyzet esetén alakult ki, itt viszont a törvény akarja azt teljes mértékben legálissá tenni.

A hivatkozott 2011. évi C. sz. törvény diszkriminatív egyház-fogalmat érvényesít, a köznevelési törvénytervezet csak a törvényben szereplő, hivatalosan is egyházzá minősített közösségek oktatásának lehetőségét teremti meg. Így értékes, és családok igényeit kielégítő oktatási formák, vallási közösségek iskolái szűnhetnek meg.

 

 

XV.

 

Az államtitkárság írásából

 

„Záró gondolatok:

Magyarország sikere múlik azon, hogy milyen alapokat adunk gyermekeinknek. Az oktatás, a nevelés ügye elválaszthatatlan kötelékkel fonódik össze a magyar nemzet sikerességének sorskérdéseivel. Magyarország megújítása nem lehet teljes az oktatási rendszer – legyen szó köz- vagy felsőoktatásról – gyökeres újjászervezése nélkül.

A Kormány eltökélt, hogy a köznevelési rendszert olyan irányban építsük újjá, hogy az minden egyes magyar gyermek számára megadja a valódi lehetőséget az igényes oktatáshoz.

A Kormány célja, hogy a köznevelési rendszert az állam ismét kitüntetett feladataként kezelje, és gondoskodjon a színvonalas működéséről.

A törvénytervezet kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a magyar társadalom hosszú távú fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtése.”

 

Véleményünk a záró gondolatokról

 

Már a törvénytervezet kormány által elfogadott koncepciója is végletesen fogalmazott a magyar oktatás helyzetéről, és a szóbeli kommunikációban is rendszerint az oktatási rendszer előző kormányok általi tönkretételéről, végső leromlásról, leépülésről és az újjáépítés szükségességéről van szó.

A magyar oktatás azonban egyáltalán nincs katasztrofális helyzetben. A nemzetközi mérésekben az OECD országok átlagán teljesítünk, ez az eredményünk gazdaságunk teljesítőképességéhez viszonyítva még ennél is jobb helyre sorol bennünket. Az oktatás rendszere lényegében olajozottan működik, nem beszélhetünk a működést illetően válságjelenségekről. A tanulók elsajátított tudásával kapcsolatos, e tudást romlónak bélyegző kijelentések pedig a folklór körébe tartoznak. Például a felsőoktatás oktatóitól hallható sirámok esetén nem árt észbe vennünk, hogy ma háromszor, négyszer több fiatal tanul a felsőoktatásban, mint mondjuk két évtizeddel ezelőtt. Óhatatlan, hogy akár viszonylag nagy számban jelennek meg olyanok is az egyetemeken, főiskolákon, akiknek alacsonyabb szintű tudásuk van, így az ott tanulók „átlagos tudása” törvényszerűen alacsonyabb színvonalú, anélkül, hogy általában a fiatalok tudásszintje csökkent volna.

A magyar oktatási rendszerben olyan változási folyamatok indultak be az elmúlt 26 évben, és gyorsultak fel nagyjából egy fél évtizede, amelyek az egész világon jellemzik a pedagógiai innovációt. Az egész életen át tartó tanulásra felkészítő, a kompetenciák fejlesztését előtérbe állító, a korszerű módszertan elemeit megvalósító tanítás, a kooperatív technikák előtérbe kerülése, a tanulói aktivitásra építés olyan változások, amelyek biztató fejlődési irányt jelentettek a hazai pedagógiában. Szélesebb körű terjedésüket, a pedagógiai kultúra átalakulását éppen a mostani köznevelési törvény szándékozik megakasztani. Elkezdődött, még ha ellentmondásosan is, az esélyegyenlőtlenségek csökkentésével kapcsolatos pedagógiai tevékenység reformja, ez is a világtendenciákat követi. Mint igyekeztünk megmutatni korábbi pontokban, az új törvénytervezet pontosan ellene megy e folyamatoknak.

Amit az államtitkárság arról ír, hogy a kormány célja, hogy minden gyermeknek megadja a lehetőséget az igényes oktatáshoz, és hogy a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozására törekszik, nem felel meg a valóságnak, ezt is bemutattuk a részletes kritika során.

Meg kell fogalmaznunk: ez a törvénytervezet egy merénylet a magyar oktatásügy ellen, az iskolák ellen, a szülők ellen, a pedagógusok ellen, és legfőképpen a gyerekek, a fiatalok, a tanulók ellen. Itt nincs másról szó, mint az egyébként is sérülékeny, a világ fejlett oktatási rendszereihez éppen felzárkózni készülő magyar nevelésügy szétveréséről. Talán nem ez a szándék, de ez lesz az eredmény.