A köz-
és felsőoktatás helyzetét jól ismerő szakértők mondják el az elmúlt évek
oktatáspolitikájáról álláspontjukat, és segítenek rávilágítani oktatási
rendszerünk főbb problémáira, amelyekkel mindenképpen szembe kell
néznie a következő kormánynak. (Forrás: Népszabadság)

1.

A funkcionális
analfabéták országa vagyunk: a felnőtt magyar lakosság nyolcvan
százaléka küzd valamilyen fokú olvasási, szövegértési problémával, ezért
nehezen képes új információk befogadására.

Ez az állapot akadályozza egy szerződés megértését vagy
egy űrlap kitöltését.

Az i abb
generációk sem javítják az átlagot: minden negyedik-ötödik fiatalnál ez a
helyzet. Mik a főbb problémák, és merre induljon el az
oktatáspolitika?
2.

Hiányoznak a jó szakmunkások a
munkapiacról?

Van-e baj a
szakképzéssel?

Miért nagy a
lemorzsolódás?
3.

„A világ
legjobb kétszáz egyeteme között nincs magyar.” Sok-e a 77 felsőoktatási
intézmény? Kell-e nekünk Bologna? Bárki bekerülhet a felsőoktatásba,
vagy felvételiztetni kellene?
1.

SETÉNYI JÁNOS OKTATÁSI SZAKÉRTŐ

Pánikra még nincs ok: a magyar közoktatás teljesítménye
a világ legfejlettebb országainak átlagához áll közel, de a nemzeti
teljesítményszint drámai belső különbségeket takar. A 2006-os
PISA-jelentés azt mutatja, hogy gimnazis táink a finn átlagot,
szakközépiskolásaink a német és lengyel nemzeti átlagot hozzák,
szakiskolásaink pedig a teljesen leszakadt balkáni országok átlagához
közelítenek. Nem vagyunk egy ország, tudásban és kultúrában semmiképpen
sem.

A legfontosabb PISA-tanulság
az, hogy fejleszteni szelektíven kell: a közoktatási rendszer „alulról
húzható fel”. Felső tagozaton és a szakiskolákban elért
teljesítményjavulás a teljes nemzeti átlagot is felhúzza. A
kompetenciamérésekből tudható, hogy melyek a legrosszabbul teljesítő
iskolák, az erőforrásokat oda kell csoportosítani.

Meg lehet venni a jó pedagógust, a jó eszközöket. Még
van felhasználható uniós forrás: ezt már csak erre szabadna
fordítani.

A jó színvonalú
közoktatás kulcsa a pedagógus. A politikusok félnek olyan
változtatásokat bevezetni, amely sérti érdekeiket: közel százezer
pedagógus, családtagjaikkal együtt, több százezres szavazótábort jelent.
Akadályozza a teljesítmények ösztönzését a közalkalmazotti bértábla. A
pedagógusok nem a teljesítményük alapján keresnek többet, hanem
önmagában attól, hogy egyre több ideje vannak a pályán. A jövőben
folytatódik a gyerekszámcsökkenés, miközben a pályán lévő pedagógusok
egy része is nyugdíjba megy. Vagyis fel fognak szabadulni források az
oktatásban, amit béremelésre lehetne fordítani.

A szegregációs vitákat tévútnak látom. Nem a roma, nem
roma gyerekek arányának minisztériumi szabályozásától, hanem az egyes
iskola hozzáadott pedagógiai értékétől várom a javulást. A településen a
polgármester tudja eldönteni, képes-e integrált oktatást megvalósítani.
De a minőségből nem engedhet. A cél a minden tanuló által elérhető
minőségi oktatás.

Faluromantika ide
vagy oda: az óvoda és az általános iskola maradhat a kistelepülésen, de a
felső tagozatosoknak jobb, ha iskolabusszal a jó minőségű városi
iskolába utazik.

HALÁSZ GÁBOR
OKTATÁSKUTATÓ

Az a szubjektív érzet
alakult ki, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Pedig nem mindenütt.
PISA-eredményeink például az európai összehasonlítást tekintve javultak:
csökkent a legalacsonyabb szintet elérő tanulók
aránya.

A közoktatás
fenntarthatatlan jelenlegi formájában. Hosszabb távon évente a GDP 4–6
százalékát fordítottuk oktatásra, ami középmezőnynek számít az iparilag
fejlett országok között, de a pedagógusok az egy főre jutó GDP-nek
mindössze 70 százalékát keresik, ami a legalacsonyabbak között van. Ez
azt mutatja, drámai hatékonysági problémák vannak az
oktatásban.

Reformra lenne szükség,
de az emberek többsége stabilitást akar.

Sajnos az iskolai szerkezetváltási reformot nem tudtuk
megvalósítani: elindultunk ugyan a hat évfolyamra épülő, kétciklusú
középfokú oktatás irányába, de ez nem lett befejezve. A sikeres oktatási
rendszert működtető országokban hosszabb ideig tart az alapozó szakasz:
több évig tart az alapkészségek fejlesztése, és csak ezután kezdődik a
szaktárgyak intenzív tanulása. A túl korai szakosodás drágítja a
rendszer működtetését, ugyanakkor nem vezet magasabb tanulói
teljesítményhez.

A 18 éves
tankötelezettség nem indokolt, legalábbis nem abban a formában, ahogyan
nálunk megvalósul: ez nem kellene hogy azt jelentse, mindenki 18 éves
koráig iskolapadban ül.

2400
iskolafenntartó önkormányzat túl sok. Egy kicsi falu kis önkormányzata
nem tudja a fenntartással járó feladatokat rendesen ellátni úgy, hogy az
oktatás minősége ne romoljék. Elég lenne három-négyszáz
iskolafenntartó. Társulniuk kéne a kicsiknek.

Elhangzott Hiller István szakminisztertől és ellenzéki
politikusoktól is, hogy államosítani kellene egyes
iskolákat.

Ez tévút, ebbe az irányba
ma egyetlen modern állam sem halad. Az állam nem képes közvetlenül
iskolafenntartói feladatokat ellátni, nem ez a dolga.

Nemcsak az oktatás irányítói, a magyar társadalom sem
ismerte fel a vezetésben rejlő potenciát. Vannak csapnivaló és
csodálatos iskolák, függetlenül attól, milyen településen működnek A
titok az iskola vezetésében rejlik, az igazgatón sok múlik. Ha az
erőforrásokat a háromezer működő iskola vezetőire koncentrálnánk, akkor
viszonylag olcsó beavatkozással sokat lendíthetnénk az oktatás
színvonalán.

A buktatás nélküli
oktatás korszerűbb pedagógiai módszereket igényel. Visszaküldeni a
gyerekeket alsóbb évfolyamokra, az elavult, rossz hatékonyságú pedagógia
továbbélését támogatja.

Ugyanez a
helyzet a szöveges értékeléssel. Ezek elterjedése szükségszerű, azonban
nálunk túl gyorsan át kellett állniuk a pedagógusoknak. A tanárok
visszakövetelik a jól bevált, bár korszerűtlen módszereiket, mert azokat
úgy vették el tőlük, hogy nem voltak felkészülve a komplikáltabb
technikák alkalmazására. Ezért nem meglepő, ha sokan szoronganak, és
frusztráltak. Azt tartottam volna jónak, ha az átállásra legalább tíz
évet kaptak volna a tanárok.

Olvassa
el a Népszabadság teljes összeállítását
»