Katona József küzdelme, hogy a Bánk bán elfoglalja méltó helyét a színházak műsorán, életében sikertelen maradt. Forrás: (Galasi Zsuzsanna, Magyar Országos Levéltár)

A mű 1815-ben írt első változata nem keltett figyelmet. A szerző ugyan 1819-ben átdolgozta a darabot, amikor a székesfehérvári színészek pesti játékukra készültek, és reménykedhetett, hogy előadják a színművet, ám a cenzúra nem engedélyezte a színielőadást, ellenben a mű kinyomtatását igen. Katona egy cikkében ekként vitatta az elutasítás jogosságát: „Királyné gyilkolás végett? Vagy, hogy hellyel-hellyel az érzőember keserűen felszólal! Nem! Csak azért, mivel Bánk bán nagysága meghomályosítja a királyi házét.”

A cenzor pedig pontosan a 18. század vége óta érvényben lévő alapelvek szerint járt el. Az irányelveket az ausztriai színházak cenzora állította össze, majd azokat latinra fordították a Magyar Kancellárián, és Budára küldték a Helytartótanácshoz.

A Bánk bán sokszorosan is az előírásokba ütközött. Csak néhányat kiemelve ezek közül: tilos a királyi család tagjának meggyilkolását, az uralkodó család elleni lázadást színre vinni vagy királyi személyt alacsonyabb színben feltüntetni. Az alapelvek szerint a színdarabokat szigorúbban kell megítélni, mert nagyobb a hatásuk, és szélesebb rétegekhez jutnak el. Ez ad magyarázatot arra, hogy a cenzor miért is engedélyezte a nyomtatást, amelyet egyébként Bécsben a megjelenés után kötelességszegésnek minősítettek. Katona József ilyenformán nem kapta meg azt az elismerést, amire vágyott. Visszatért Kecskemétre, és életének utolsó 10 évében ügyészként dolgozott.

A mű színházi utóéletét vizsgálva azt biztosan tudjuk, hogy a szerző halála után három évvel, 1833-ban Kassán előadták a darabot. Az ottani cenzor nyilvánvalóan tévedett, ez nem volt akkoriban ritkaság: vagy nem ismerték a rendeleteket, vagy nem tudták, hogy a színházra szigorúbb szabályok vonatkoznak. Még elő nem adott darabot a helyi cenzor nem is engedélyezhetett. Fel kellett volna ugyanis terjesztenie az előadás tervét a budai Helytartótanácshoz, ahol végül a színügyi előadó döntött. Ez alól egyedül az jelenthetett kivételt, ha a darabot korábban már legalább kétszer előadták.

1845-ben több, Bécset megbotránkoztató eset után szigorították az eljárást. A nádor utasítására a színdarabok cenzúrázása a Könyvbíráló Hivatal feladata lett, mivel az „képes, nem annyira a szavak értelmét, mint inkább az ezek alatt lappangó és gyakran fortélyosan elrejtett szellemet […] megítélni, s meg ítélni egyszersmind azon hatást is, mellyel a színház az előadásra szánt egy vagy más darab a közönségre gyakorolhat.”

Ugyanebben az évben a Nemzeti Színház ismét műsorára akarta tűzni a Bánk bánt, amelyet 1839-ben egyetlen előadás erejéig már bemutatott. A Könyvbíráló Hivatal felismerte, hogy a korábbi előadásokat sem lett volna szabad engedélyezni. Mivel a korábbi bemutatókkal már megvolt a szükséges kétszeri előadás ténye, így az 1845-ös tervet már nem kellett volna felterjeszteni a nádorhoz és a Helytartótanácshoz, a Hivatal dolgozói mégis felsőbb szintű döntést kértek az ügyben: „miután ezen színdarab, […] nem csak a külföldiek elleni gyűlöletet felette ébreszti, de az asszonyi uralkodás alatti engedetlenek kitörésével, sőt féktelen pártütési elvekkel, annyira telve van, hogy azt, mellőzve a Királynénak abban rajzolt megöletését – már csak célját tekintve is, ezen engedelmes könyvbíráló főhivatal színpadi előadhatásra alkalmasnak nem tartja, s ennél fogva minden kétkedés nélkül elmozdította volna, ha csak előbbi időkben és pedig több ízben mind a budai, mind pesti színpadon elő nem adatott volna.”

Az 1848. március 15-i előadás színlapja

A nádor elnökletével összeült Helytartótanács nem kívánt feltűnést kelteni: „Jelen színműnek a közben törlöttek kihagyása s tett módosítások melletti előadhatása megengedtetik.” A lap másik oldalán az utasítást nyomatékosításul alá is húzták: „nyomban”. Hosszú és rögös út után 1848-ra a Bánk bán sikerdarabbá vált. Március 15-én küldöttség kérte a Nemzeti Színház igazgatóját, hogy ezt a darabot adják elő.

A szabadságharc leverése után 1858-ig a mű egyáltalán nem kerülhetett színre, és azután is csak kurtított formában. A kor írói és színészei minden lehetőt megtettek a cenzúra kijátszására. (Bizonyos esetekben a jól megválasztott trükkök erősen növelték a darabok népszerűségét is.) A formai elemeket vizsgáló, kukacoskodó cenzúra jellegzetes példáját mutatja az 1860-as előadás engedélyezésének ügyirata. A dokumentum utal az 1859-ben kiadott engedélyre, és ahhoz képest további „változtatásokat” rendelt el. Kihúzták a műből az idegengyűlöletet keltő, papi személyekre sértő stb. szavakat, mondatokat. A csúcspont kétségtelenül a királyné megölésének jelenete volt:

Csók István illusztrációja a Bánk bán 1899-es díszkiadásához

„Teljes mértékben tilos, hogy a királynő meggyilkolása nyílt színen történjen, és ennek megfelelően Gertrudis szavai után 4. felvonás 113. oldal: »Hitvány, ne bántsd a Hazámat« a következőknek kell történnie:

Bánk: Ah vért – vért -vért nekem! (a királynő kezéből a tőrt kicsavarja).

Királyné: rémülten az oldalszobába fut.

Bánk: (utána rohan – szünet, bent a Királyné sikoltása hallik, Bánk vissza jön). Vége – volt – nincs.”

Tanulság: Nyílt színen nem, de egyébként – ha nem látják – nyugodtan leszúrhatjuk királynénkat. A Nemzeti Színház végül a kiegyezés után, 1868-ban már cenzúrázatlanul adta elő a Bánk bánt.

Felhasznált irodalom:

Waldapfel József: A Bánk bán történetéhez. Irodalomtörténeti Közlemények 1931. 41. évf. 4. füzet. Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. Magyar Történelmi Társulat, 1. köt. 1940, 2. köt. 1938.

Fotó: Czikkelyné Nagy Erika