Jelenleg
is a G-20-as csúcstól hangos a média… Arról azonban kevés szó esik,
hogy hasonló gazdasági helyzetben egyszer már összegyűltek a világ
vezetői Londonban, ám az akkori tanácskozás kudarcára senki sem szeretne
emlékezni. (Forrás: Múlt-kor)

1933.
június 12-én a világ vezető gazdasági- és kormányzati tisztviselői
közül több mint ezren siettek a londoni Földrajzi Múzeumba, hogy ott
meghallgassák V. György köszöntőjét (amelynek élő rádiós közvetítése
akkor az események fényét is emelte), aki beszédében örömmel üdvözölte a
világot a pénzügyi válságtól megmentő szakértőket.

A
Világgazdasági
Konferencia azonban alig hat héttel később teljes kudarcba
fulladt: a résztvevők egy komolyabb megegyezések nélküli, kölcsönös
vádakkal, és mások hibáztatásával teli tanácskozást tudhattak maguk
mögött. Mindez talán egyfajta rémítő előkép is lehet a
ma összeülő G-20-as tanácskozásnak is, amely az egykori
Földrajzi Múzeumtól alig pár kilométerre, a Természettudományi Múzeum
konferenciaközpontjában kapott helyet.

Persze vannak éles különbségek: sem a Szovjetunió, sem a
náci Németország nem létezik már, és az akkori, főként első
világháborús békeszerződések hajtotta sérelmek többségét mára sikerült
rendezni, és azok csupán a történelemkönyvekben léteznek. A gazdasági
szakértők ezen felül ma már tisztában vannak az akkori világválság
okaival, és azzal is, hogy a korabeli pénzügyi szemlélet miként rontott a
gazdasági helyzeten.

Patricia Clavin, az Oxfordi
Egyetem történésze szerint sokat tanulhatunk az akkor történtekből, és
abból, hogy miként romolhat el, és járhat katasztrofális
következményekkel egy jónak induló találkozó. Az összekülönbözések
ugyanis nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államok, Anglia és
Franciaország különböző megoldási utakat keresett, és ahhoz is, hogy
Németország és Japán fegyverkezésbe kezdett ellenük. Szerinte persze a
németek már a tanácskozás során sikeresen kijátszották az angol és
amerikai felet egymás ellen, amiből a nagyközönség nem sokat tudott,
hiszen a megbeszélések a nyilvánosság kizárásával
folytak.

Az igazi probléma azonban abban rejlett,
hogy az egyes országok megjelent képviselői a szónoklatokkal szemben nem
voltak hajlandóak feladni saját országuk gazdasági elképzeléseit, és
közös utat keresni. Az angolok például leértékelték a  fontot,
míg a franciák nem voltak hajlandóak eltávolodni az aranyalapú
franktól.

Mindez előre vetítette a tanácskozás
kudarcát is, hiszen a kezdeti lelkesedés után Roosevelt igencsak hamar
elvesztette a türelmét, mert szerinte az európaiak nem voltak képesek
nagyobb távlatokban gondolkodni. Nyaralásáról küldött táviratában a
szerinte elhibázott valuta-megállapodást az „úgynevezett nemzetközi
bankárok régi fétisének” bélyegezte, és ezzel pedig mintegy vége is lett
a válság nemzetközi megoldási kísérletének.

A
résztvevő államok többsége felháborodva fogadta a táviratot, és
szerintük az tehetett a kudarcról. A brit kincstár feje, a későbbi
miniszterelnök, Neville Chamberlain is ezt tette felelősség a bukásért.
Az országok így visszatértek protekcionista gazdaságpolitikájukhoz, és
mindenki a maga módján próbált reagálni a krízisre, és végül ez vezetett
a második világháborúhoz is.

A történészek ma
egyetértenek abban, hogy a konferencia talán segíthetett volna
újraindítani a világkereskedelmet, ennek kudarcáért azonban egyáltalán
nem Roosevelt a hibás. A megbeszélés hatásai azonban később is érezhetők
voltak: a tanácskozás fiatal résztvevői később 1944-ben, Bretton
Woods-ban már tapasztalt gazdasági szakemberekként elsőként a nemzetközi
együttműködés fontosságában állapodtak meg, és készítették elő a
Világbank és az IMF szerepét. Gyakorlatilag az 1933-ban kidolgozott
elméletet ültették át a gyakorlatba – állítja a
történész.