Szőcs Tibor a Hadtörténelmi Közlemények 2009/1-es
számában a Dugovics-legenda különböző rétegeit vizsgálta meg. (Forrás:
Múlt-kor)

Nándorfehérvár
ostromának forrásait szinte teljes egészében kiadták, ezek
segítségével az ostrom lefolyását már többen, igen részletesen
feldolgozták. Végigtekintve a kútfőket, csak egyetlen helyen található
utalás a hőstettre, Antonio Bonfini A
magyar történelem tizedei című munkájában. A szerző nem
nevezte meg a magyar hőst. „Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó
törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé, a legmagasabb toronyra, hogy
királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot
öntsön a többiekbe […]. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a
nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a
magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a
legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.” Fontos azt
kiemelni, hogy Bonfini forrásként egy szóbeli hagyományt (emlékeznek,
memorant) jelölt meg.

Bonfini egy későbbi esemény
kapcsán is élt az önfeláldozó hős felelevenítésével. Mátyás 1463
karácsonyán visszafoglalta a töröktől a boszniai Jajca várát, a
következő év nyarán II. Mehmed szultán a vár visszavételével
próbálkozott. Az utolsó nagy török roham kapcsán az itáliai történetíró a
következőket vetette papírra: „Megemlékeznek egy magyar ragyogó
hőstettéről, aki észrevette, hogy egy török ki akarja tűzni a császári
jelvényt az egyik toronyra, mire a magasból a támadóval együtt levetette
magát a mélybe, hogy továbbra is Corvinus zászlaját lássa mindenki.”
Bonfini ismét a szóbeli hagyományt jelölte meg az információ
kútfőjeként. A Jajcánál szereplő vitéz azért is izgalmas, mert más
forrás is megemlítette cselekedetét. Egy közeli erősség kapitánya,
Michailovic Konstantin a 15-16. század fordulóján megírta emlékiratait,
délszláv elemekkel kevert középkori lengyel nyelven. Ő összefüggést
látott a török visszavonulása és a hőstett között. A kutatás kimutatta,
hogy talán ő autentikusabb forrásnak tűnik.

A két
forrás közül Bonfinié volt a híresebb. 1543-ban kiadták Bonfini első
három tizedét, amely a nándorfehérvári és a jajcai eseményeket is
magukban foglalták. 1545-ben Bázelban németül adták ki ezt a részt, majd
1568-ban szintén Bázelban Zsámboki János megjelentette az egész művet
latinul. 1581-ben Frankfurtban jelent meg a teljes német fordítás. A
nyomtatott művek Európa –szerte megjelentek, és más történetírók is
felhasználták Bonfini szövegét. Az önfeláldozó hős alakja pedig a 16-17.
században önálló életre kelt.

Johannes Dubravius
cseh krónikás 1552-ben jelentette meg Csehország történetét tárgyaló
munkáját. A szerző eléggé tágan értelmezte országának históriáját, így
sort kerített a nándorfehérvári ostrom bemutatására is. A törököt saját
magával mélybe vető vitéz története nem igazán változott, bár egyrészt
cseh katonának tulajdonította a tettet, másrészt egy párbeszédet is
beszúrt, amelyet Kapisztrán Jánossal folytatott. A cseh „mikor látta,
hogy egy török a török hadijelvénnyel és zászlóval már feljutott a
falra, és hogy ez a katonák közül többeket félelemmel töltött el,
birkózva átkarolván a csúcsra feljutni készülő törököt, megkérdezte a
lentebb álló Kapisztránt. Ha – mondta – a saját akaratomból a falról
ezzel a kutyával levetem magam, ott együtt meghalván, mit gondolsz, mi
lesz a lelkemmel? Ő azt felelte: kétség kívül üdvözülni fog.”
Valószínűleg Bonfinitől vette a történet ötletét, mivel a többi általa
felhasznált szerző nem emlékezett meg erről. Dubravius műve nyomán a
cseh vitéz/zsoldos tette hamar elterjedt. A csehországi illetőségű
szerzők új „nemzeti” hőst hoztak a nagyvilág tudomására.

A kora újkori, újkori magyar történetírók egyáltalán
nem emlékeztek meg a hőstettről. Székely István 1559-ben jelentette meg
krónikáját. Bonfinit elvileg ismerhette, de a cselekmények
elbeszélésekor Thuróczy János opusához nyúlt. Felvázolta ugyan a török
ostromot, de az önfeláldozó hős mozzanatára nem tért ki. Heltai Gáspár
figyelme sem irányult erre a tettre. A szerző alaposan kiaknázta Bonfini
Tizedeit, de csak a szövegkörnyezetet adta vissza Nándorfehérvár és
Jajca esetében. Zrínyi Miklóst sem „hatotta meg” a vitéz hőstette. A
XVII. század kiváló írója Bonfini művét bizonyosan használta. Jajca
ostromának leírásakor egészen biztos, hogy figyelmesen elolvasta a
szerzőt, de amikor Mohamed visszafoglaló kísérletét részletezte, a
névtelen tettét említés nélkül hagyta. A komplett magyar krónikát alkotó
Pethő Gergely is követte elődei hozzáállását, sőt a XVIII. századi, már
tudományosnak tekinthető történetírás is hasonló álláspontra
helyezkedett. Timon Sámuel, Palma Károly Ferenc, Pray György és Katona
István egyre részletesebb Magyarország történetei nem találták
felidézésre méltónak ezt a momentumot.

A Múlt-kor teljes cikke
»