Manapság a tót népnév hallatán valamiféle
mögöttes, rendszerint pejoratív tartalomra gondolunk. Pedig korántsem
volt ez mindig így… Szende László szótörténeti körképe a
Múlt-koron.

Manapság a tót népnév hallatán
valamiféle mögöttes, rendszerint pejoratív tartalomra gondolunk. Pedig
korántsem volt ez mindig így: a 20. század elején egyes szlovák
sajtóorgánumok például nehezményezték, ha nem tótnak szólítják a
szlovákságot. Ugyanakkor a magyar köznyelv – irodalmi segítséggel –
megtalálta a módját, hogy őket gunyoros szóösszetételekkel jellemezze.
Kis szótörténeti körkép következik.

A tótoktól a
szlovákokig

A szlovák etnikum és nép megnevezésére
a magyar nyelv két szót ismer: a szlovákot és a tótot. Az értelmezés
szempontjából az előbbi egyáltalán nem problematikus, hiszen a szlovák
átvett szónak számít, a kifejezés a reformkor időszakában, 1828-ban
bukkant fel először: „A Vendek … megértik a’ Slowák’ (Szlowin) beszédjét
is”. A szlovák szó a régebbi a szlávra utaló szlovenin alakból
eredeztethető, és a fogalom a magyar nyelvben egyértelmű jelentéssel
bír. Főnévként a nyugati szláv nyelvet beszélő, főként Szlovákiában élő
nép tagja, melléknévként a szlávokkal kapcsolatos, rájuk vonatkozó,
tőlük származó. Ugyanakkor Heltai Gáspár (1510-1574) Magyar krónika című
művében hasonló alakot használt: „számtalan sok várasok, mezővárasok,
várak, faluk és erősségek vadnak Magyarországban, Tótországban,
Sklovákországban, Horvátországban, Rácországban, Szilágyban,
Maramarosban és egész Erdélyben”.

A Heltainál
felbukkanó sklovák-nak azonban a szlovák népnévvel való kapcsolata nem
tisztázható  egyértelműen. A reformkori és a 16. századi említés
között teljes adathiány figyelhető meg, ráadásul a szövegkörnyezet
alapján Sklovákország földrajzi meghatározása is bizonytalan. A szlovák
szó igazából az első világháború után terjedt el, de csak a második
világháborút követően váltotta fel maradéktalanul a korábbi kifejezést.
Ezt a gyakorlat is elősegítette, ugyanis a tót szót azokban a régebbi
magyar irodalmi szövegekben is átírták, amelyek szerzői a szlovák szót
még nem is ismerhették.

A tót szót a szlovák
nyelvi környezet gyakran pejoratív kifejezésként érzékeli. A kifejezés
születésére és etimológiájára sokfajta magyarázat született. Az egyik
legvitriolosabb Vladimir Mináe (1922-1996), szlovák próza- és esszéíró
tollából származik. „Amikor a magyarok bejöttek Pannóniába, az egyik
magyar megbotlott egy tehénlepényben, ebből egyszeriben kiugrott egy
bocskoros tót, aki így kiáltott: tot’.” A magyarul nehezen visszaadható
szójáték szerint a tot’ (ejtsd: toty) többek között „íme” kifejezéssel
kapcsolható össze. A jelenleg hatályos szlovák-magyar szótárak nem is
foglalkoznak sokat a szóval, a magyar-cseh szótár a szlovákkal
azonosítja, megjegyezve, hogy elavult.

A 2007-ben
napvilágot látott Értelmező szótár magyarázatában némi eufémizmus
figyelhető meg. „Ma a nép és a nyelv hivatalos elnevezése a szlovák, a
köznyelvben is csak ezt használjuk közömbös hangulatú szóként. A régi
magyar tót szó irodalmi, történeti munkákban fordul elő, ezenkívül
szólásokban, valamint a gyakori Tóth családnévben.” Az időben visszafelé
haladva azonban nagy érdekes adalékokkal találkozhatunk. Franti1ek
Brábek 1910-ben megjelent magyar-cseh szótára a következő kifejezéseket
mellékelte. 1. tót (Slovák); 2. drótostót (dráteník); 3. pejoratív
tartalmú melléknévként: slovácký (szlovák, morvaszlovák). Szerepel még
Tótország (Slovácko, Slovensko), és az ugyancsak pejoratívként
értelmezett tótos (azaz szlovákosan, szlovák módra) jelző. Ezek már
rávilágítanak a köznyelvben élő, korántsem pozitív értelmű
kifejezésekre.

A tót szó valójában egy, a népet és
az országot jelentő jövevényszó, közvetlen forrása nem határozható meg.
A genezis első láncszeme az óperzsa tuath, majd a gót fiuda, az ónémet
diot, az óporosz tauto, a germán törzset jelentő latin teuton, a régi
olasz nyelvben a németek megnevezésére alkalmazott todesco s az ólitván
és ólett tauta következik. A német nyelv Deutsch szava is voltaképpen
ehhez a kifejezéshez kötődik. Első adatunk az 1121-ben kiállított almádi
monostor alapítóleveléből való, ahol helynévként (a villa Tout) fordult
elő. 1138-ban a dömösi prépostság összeírásában Ecsér falu kenyeret
szolgáltató lakosai között találunk Totti nevűt (vagy nevűeket). Az
1405-körül szerkesztett Schlägli-szójegyzékben thot a „sclauus” (szláv)
megfeleltetéseként szerepel. Tehát az indoeurópai eredetű szót a
magyarok a szlovákok, szlovének, horvátok és szerbek elődeinek
megnevezésére használták, ugyanakkor az átvétel ideje bizonytalan, a
magyar nyelvbe a honfoglalás előtt is
bekerülhetett.

Olvassa
el a teljes cikket a Múlt-koron
»