Hatvan
évvel ezelőtt, 1949. október 1-én kiáltották ki a Kínai
Népköztársaságot, amelynek alapjait egy ádáz polgárháborúban találta ki a
Szovjetunió segítette Mao. Nagy ugrás, kulturális forradalom és a
tervgazdálkodás világa, avagy a kínai kommunizmus hat évtizede. (Forrás:
Múlt-kor)

Mao Ce-tung 1949. október
1-én, a pekingi Mennyei Béke kapujánál, kihirdette a Kínai
Népköztársaság megalakulását. Csang Kaj-sek, korábbi kínai államelnök és
a Nemzeti Párt (Kuomintang) vezetője hadserege maradványával Tajvan
szigetére menekül. Ezzel a Mao Ce-tung vezette kommunisták teljes
győzelmével véget ér az 1946 júliusa óta a kommunisták és a nemzeti erők
(Kuomintang) között dúló harc.

A
konfliktus kezdetei a századfordulóra nyúlnak vissza: 1911-ben Szun
Jat-szen (Sun Zhongshang) vezetésével győzött a mandzsu uralom
megdöntésére szervezett forradalom, s 1912-ben kikiáltották a Kínai
Köztársaságot. A Szovjetunió támogatásával az 1920-as években
bontakozott ki Kínában a kommunista mozgalom, amelyet a Kuomintang
kezdettől nem nézett jó szemmel.

A
két párt már 1927 óta tartó összeütközése – ebben az évben Csang Kaj-sek
tábornok kommunisták ezreit gyilkoltatta meg, és Nankingban Kuomintang
kormányzatot hozott létre – csak az 1937. évi japán megszállás idején
szakadtak meg, mikor a szemben álló felek kényszerszövetséget kötöttek.
Ugyanakkor mindkét párt külön szövetkezve és más frontokon harcolt a
japánok ellen.

A kommunistáknak
emellett 1945-ig sikerült Vörös Hadseregük létszámát állandóan növelni,
emberanyagát kicserélni, újjászervezni, amihez megnyerték az elnyomott
paraszti népesség nagy részét. Mikor 1945-ben a japánok kiűzése után a
Kuomintanggal kötött kényszerszövetség ingataggá vált, a kommunisták
további területre akarták kiterjeszteni hatalmukat. 1946 óta a
kommunistákat a Szovjetunió támogatta. Csang Kaj-sek kormánya ezzel
szemben Nagy-Britanniától és az Egyesült Államoktól kapott
segítséget.

1947 nyarán azonban
Mandzsúriából a kommunisták támadásokat hajtottak végre és később
gerillataktikájukkal állandóan új területeket foglaltak el. 1947 végén
Washingtonban előre látták a Kuomintang-kormány bukását, mivel Csang
Kaj-sek nem akarta korrupt és diktatórikus kormányát megreformálni,
illetve nem hajlott arra, hogy a kommunistákkal együttműködve próbálja
az országot a gazdasági válságból kivezetni.

Miután Csang Kaj-sek elitegységeit nyílt ütközetben
legyőzték, a Vörös Hadsereg 1948 óta tovább nyomult előre. A kommunista
csapatok két hónap alatt meghódították Kína északkeleti részét, és a
Nemzeti Hadsereg több százezer katonája fogságba esett. Az 1948
novemberétől 1949 januárjáig tartó huajhaji csata azután teljes sikert
hozott. A nemzeti Hadsereg több mint félmillió katonáját veszítette el.
Ezzel megnyílt az út a kommunisták előtt Nanking – az akkori főváros –
és Sanghaj felé. A Föld legnépesebb országa a Szovjetunióhoz
kapcsolódott – eleinte -, és kialakította a Kreml falai között „a
béketábor legyőzhetetlen” illuzórikus felfogását.