A Múlt-kor összeállítása az aradi
szabadságszobor létrehozásának történetét, és a vértanúk kultuszát
mutatja be.

Mindenki
csendben emlékezhetett

Kossuth
Lajos élő tiltakozásul a kiegyezés, az Osztrák-Magyar Monarchia
létrejötte ellen, egészen 1894-ben bekövetkezett haláláig, nem volt
hajlandó hazatérni Magyarországra. Keserűségét növelte, hogy 1889-ben
magyar állampolgárságától is megfosztotta az 1879-es honossági törvény,
amely szerint, aki tíz évnél tovább külföldön tartózkodik és nem kéri
állampolgárságának meghosszabbítását, elveszíti azt. Kossuthról pedig
tudni lehetett, hogy soha nem lesz hajlandó Ferenc Józsefhez
állampolgárságért folyamodni. A közvéleményben óriási tiltakozási hullám
indult meg e rendelkezés ellen, amely közvetve Tisza Kálmán
miniszterelnök bukásához is vezetett.

1867-ben, a kiegyezés évében törhetett felszínre
először hivatalosan a gyász az aradi vértanúk és a szabadságharc hősei
iránt. Az 1867. júniusi koronázást követő örömmámoros hangulatban a
hivatalos Magyarország az alkotmány helyreállítását ünnepelte, és a
kiegyezés megbékélésének szellemében a szabadságharc vértanúinak emléke
nehezen volt beilleszthető az új rendszer keretei közé. 1868. október
6-án a kormány lapja, a Pesti Napló esti kiadásában egyenesen arra
intett, hogy az állandó kesergés helyett végre e gyászos nap tanulságait
kellene megfogalmazni.

Ferenc
József személyes érintettsége – hiszen szerepe nem volt elvitatható az
1849. évi megtorlásokban – megnehezítette a szabadságharc vértanúira és
hőseire való emlékezés hivatalos lehetőségét. A magyar kormány nyíltan
nem képviseltethette magát sem Batthyány Lajos gróf, az első felelős
magyar miniszterelnök újratemetésén 1870-ben, sem Kossuth Lajos temetési
szertartásán 1894-ben, sem a rendszeres március 15-i, vagy október 6-i
megemlékezéseken. Ugyanakkor a dualizmus rendszere megtűrte a 48-as
ünnepeket, magánemberként mindenki oda ment emlékezni, ahová akart. A
függetlenségi ellenzék képviselőin túl a törvényhatóságok tisztviselői
is többnyire megjelentek a helyi ünnepségeken.

Az október 6-i megemlékezések eleinte elsősorban a
családtagok és az 1848-as hagyományokat ápoló honvédegyletek
szervezésében jöttek létre. A fővárosban, rendszerint Damjanich János
özvegyének kezdeményezésére, gyászistentiszteletet tartottak a pesti
ferencesek templomában. A helyszín nyílván nem volt véletlen, hiszen
1849-ben a kivégzést követő éjjelen titokban itt, a ferencesek
kriptájában helyezték el Batthyány Lajos gróf holttestét, és a
kívülállók számára jeltelenül ott nyugodott egészen az 1870-es
újratemetésig. A gyászmisén többnyire megjelentek a vértanúk
családtagjai, leginkább Damjanichné, Batthyányné és Schweidelné,
valamint számos 1848-as honvéd. Rendszerint az emlékmiséhez néhányan az
ellenzéki függetlenségi párti képviselők közül is csatlakoztak, de az
országos honvédegylet nevében kormánypárti képviselők is
felbukkantak.

A kiegyezést követő
években az október 6-i megemlékezések országszerte egyre sokasodtak, de
az emberek leginkább a templomok falai között emlékeztek. Az ünnepségek
helyszínei közül Arad, a 13 vértanú tábornok kivégzésének színtere
emelkedett ki, hiszen a város mindvégig kötelességének érezte e gyászos
emlék ápolását. A megemlékezések rendszerint a helyi minorita templomban
kezdődtek, majd a résztvevők a vesztőhelyre zarándokoltak, később
1890-től az aradi szabadságszobor vált az ünnepség központi
helyszínévé.

1867-ben az első
szabad október 6-án az aradi gyászmisét Sujánszky Euszták, a vértanúk
egyik egykori gyóntatója celebrálta. Ő volt az, aki 1849 októberében a
rendház történetét megörökítő Historia Domusba megrendítő sorokban
jegyezte fel emlékeit a kivégzés reggeléről és az azt megelőző napról.
„Vérző szívvel lépők át reggeli tíz óra után (október 5-én) a vár
küszöbét, s megjelenve a börtönné alakított főőrház falai között,
azonnal átvevénk vigasztalásul – és mennyire lehetett, bátorításul – a
nagylelkű jövendő mártírokat, kezet szorítva teljes bizalommal fogadának
bennünket, s miután mi az őszinte részvét után több órai barátságos
beszélgetés közben őket, a nehéz harcokban annyira megedzett hadfiakat a
reájok nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemlett csapás elviselésére és
az isteni gondviselésbeni megnyugvásra felhívók, ők egész nyugodtan és
egész maguk megadásával bízák sorsukat és életöket arra, kinek kezeiből
minden jő.”

A kivégzés megrendítő
pillanatairól pedig a következőket jegyezte fel: „Mindegyik hős lélekkel
halt meg. Egyik a másikát azzal biztatván, hogy nemsokára ismét együtt
leendenek. Lelki éberségüket eléggé kitünteté az, hogy midőn mi papok
síránk, ők, nevezetesen Nagysándor József a mellette levő Vinkler Brunó
barátunkhoz imigyen szóla: Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír,
jobb – úgymond -, ha imádkozunk.” (…) Damjanich látva, hogy sírok, így
szólt: Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit a kezében tart, az is az
igazságért akasztatott fel.”

Olvassa el a
Múlt-kor teljes összeállítását
»