Máig rejtély, hogyan hangozhattak el részletek négy évtizede a Budapesti Thália színpadán olyan, 1956-tal kapcsolatos tanúvallomásokból, amelyeket az ENSZ hétpecsétes titokként őrzött. (Forrás: HVG)

„A dokumentumok közlése ferdítés nélküli, a fordítás csonkítás nélküli, az idézés torzítás nélküli” – dicsekedett 1970 januárjában az Esti Hírlap című szocialista bulvárlapban a színdarabíróként és színészként is debütáló ismert újságíró, Pálfy József. A Kazimir Károly rendezővel közösen jegyzett A magyar kérdés című, 1956-tal foglalkozó, több mint háromórás dokumentumdráma nem kis részben éppen az ő „hitelességére”, „tényszerűségére” és „népszerűségére” épített. Pálfy ugyanis nem sokkal korábban azzal emelkedett a legfelkapottabb Kádár-kori sztárok közé, hogy az egyetlen tévécsatorna Híradójának lett „széles látókörű” műsorvezetője. (Másodállásban, a fél évtizeddel korábban az ő főszerkesztésével elindult Magyarország című hetilap mellett.)

A februári premieren azonban az előadással együtt ő is megbukott. A visszaemlékezések szerint az első felvonás elejére szerkesztett nyolcperces monológjában csupán a kádári történetírás 1956-os leckéjét mondta fel – a háborús uszító amerikai elnökről, a lázító Szabad Európa Rádióról, és a háttérből elősettenkedő, Nyugatról utasított ellenséges, horthysta, fasiszta elemekről. Miközben az előadás kulcsszava a tényszerűség volt, a szerzőpáros olykor a tendenciózus idézésen is túlment. Például amikor Mindszenty József 1956. november 3-ai rádiószózatának szövegét átigazította, és a „Ha azt a magyar nép természetesnek találja” fordulatot – elhagyva a „ha” szócskát – az ellentettjére fordította. Másutt pedig a hercegprímás jelzőjét kevesellve a bukott rendszer „sajátossága” megfogalmazást „csalárdsággá” súlyosbították.

A hatalom istápolta előadással a korabeli kritika elnézően bánt, mondván az „új, korszerű színházi törekvéseknek” kijár a türelem, különösen, ha a választott téma – noha „a történelemnek szinte lezárt fejezete” – „rendkívül érzékeny”. Egyelőre megfejtetlen, miért kellett egy színházi bemutatóval megemlékeznie a magyar hivatalosságnak az ENSZ megalakulásának negyedszázados évfordulójáról. Ennél is nagyobb talány azonban, hogy az 1970-es évek kezdetén – amikor a forradalomhoz való viszonyulás legildomosabb és legajánlatosabb formája már évek óta az (agyon)hallgatás volt – miért boncolgatták nyilvánosan a világszervezet 1956-tal foglalkozó különbizottságának szövevényes históriáját (lásd Jelentések New Yorkból című írásunkat).

Október 22-én a budapesti OSA Archívum honlapjára mindenesetre kikerül a nemzetközi testület tevékenységének dokumentációja, a Héderváry-gyűjtemény. Ezt a névadó Héderváry Klára, a bizottság mellé beosztott mindenes munkatárs egykoron a megsemmisítés elől mentette ki az ENSZ irattárából, s évtizeddel ezelőtt a Széchényi Könyvtárnak adományozta.

A szóban forgó honlapra már kikerült az a rövid, valószínűleg egyetlen mozgóképtekercs, amely az előadásról készült, s amelyben a Thália Színház igazgatója (az egyik kulcsfigurát, a magyar ENSZ-delegátust és önmagát mint direktort is alakító), Keres Emil a nézők előtt osztja ki a szerepeket. A CIA ügynökeként beállított (majd állítólag éppen e szervezet által láb alól eltett) dán diplomatát, az ötösbizottság másodtitkárát, Povl Bang-Jensent Mécs Károly, a megveszekedett ellenforradalmár Király Bélát Inke László, a magyargyűlölettel eltelt, arisztokrata Héderváry Klárát Esztergályos Cecília, a szociáldemokrata Kéthly Annát pedig Komlós Juci alakította. Utóbbinak a darabban elhangzó vallomására – „Én ismertem Kéthly Annát, nekem nagyon rokonszenves volt” – Keres direktor a közönség felé fordulva egy „mit lehet itt tenni” mozdulattal tárta szét a karját, teátrálisan erőt véve magán így szólt: „Rokonszenv, ellenszenv, majd megnézzük a tényeket!”

A jószerével vattaközönség (vagyis eltávozás fejében az előadást végigfészkelődő sorkatonák, illetve szocialistabrigád-tagok) előtt játszott, de még így is csak fél évadot megért kurzusdarabra már a benne játszók sem igen emlékeznek. Esztergályos Cecília például mindössze ruhája zöld színét tudta felidézni a HVG-nek. Joggal tarthat számot viszont az utókor érdeklődésére a színháztörténetben szinte nyomot sem hagyó „kísérleti dráma” születésének rejtélyes – és töredékes – története. Az ENSZ ötösbizottsága által 1956-ban bizalmas, zárt körben felvett és soha nem publikált tanúvallomások passzusai ugyanis számos esetben szó szerint köszönnek vissza a dokumentumdrámában – bizonyította négy évvel ezelőtt megjelent kötetében a Bang-Jensen-ügy történetét másfél évtizeden át több ország archívumában is kutató Nagy András író.

Az igazi kérdés nem is az – jelzi Nagy a HVG-nek –, hogy a magyar hírszerzés miként szerezte meg ezeket a szupertitkos feljegyzéseket, hiszen a kutatások alapján ez már többé-kevésbé tudott. Az önmagát szuperkémként beállító egykori kisgazda emigráns, Szabó Miklós csak az egyik „anyagbeszerző” volt, több más – például egy Roger és egy Oszvald fedőnevű – ügynök is folyamatosan szállította a dokumentumokat. A magyar állambiztonsági szolgálatnál már 1957 tavaszán „gördülékeny magyar fordításban, az eredetivel egyező tipográfiában” rendelkezésre álltak azok a bécsi meghallgatási jegyzőkönyvek, melyek 14 évvel később hangzottak el a Thália színpadán.

Válaszra inkább az vár, hogy mi motiválta a színmű egykori megrendelőit, milyen szempontok alapján válogatták ki a színpadon elhangzó idézeteket. Ezeket a kérdéseket Nagy András a rendszerváltást követő években feltette a két színdarabírónak is. Kazimir úgy fogalmazott, hogy ő „hozott anyagból dolgozott”, mindent Pálfytól kapott. Az 1974-től a rendszerváltásig az újságíró-szövetség elnökeként is fungáló Pálfy viszont kitérően azt állította, hogy az összeállításhoz elegendő volt az igen adatgazdag hazai és nyugati sajtóanyagokra támaszkodnia. Ennél még a színdarabjában is bőbeszédűbb volt. A tanúvallomásos idézetcsokor előtti jelenetben, amikor az ötösbizottság titkos bécsi üléseiről esik szó, a magyar delegátust is játszó Keres kacsintva szólt ki a nézőknek: „Igaz, elfelejtettem, hogy nekünk is vannak bizalmas információink.”

Murányi Gábor eredeti cikke »