160 éve adta át a forgalomnak a Széchenyi lánchidat a szabadságharc utáni terror vezéralakja, Julius Haynau táborszernagy. Az aktus fagyos hangulata épp ellentétes volt a hét évvel korábbi alapkőletétel légkörével. (Lőrinc László cikke a HVG-ben)

Illusztris társaság gyűlt össze Pesten, öt méterrel a Duna szintje alatt 1842. augusztus 24-én délután 5-kor a Lánchíd alapkőletételére. Itt volt az ország, a megye és a város összes számba jöhető egyházi és világi vezetője, élükön Habsburg Károly főherceggel, aki unokaöccse, V. Ferdinánd magyar király képviseletében érkezett Bécsből. Az alapkőletétel kis híján botrányba fulladt, mivel – mint Kossuth Lajos lapja, a Pesti Hírlap beszámolt róla – „tömérdek nép lepé el az utcákat és az úton lévő házak ablakait és karzatait”. A hídépítés személyzete és a városi rendőrség igyekezete ellenére „a tolás, rúgás, taszigálás a bemenetnél valóban betű szerint irgalmatlan vala, és nem egy úri asszonyságot láték feldúlt fejdísszel és össze-vissza tépett öltözettel visszatérni, csak hogy legalább lélegzetét megmenthesse” – folytatódik a tudósítás. A belépti jeggyel rendelkezők egy része mégiscsak bejutott, majd miközben a „katonai hangászkar” az „»Isten tartsd meg« népdal melódiáját” (értsd: a Gotterhaltét, a császári himnuszt) játszotta, a mai Vörösmarty térig álló díszruhás katonák kettős sorfala között feltűntek az előkelőségek, és lépcsőn leereszkedtek a zárógát belsejébe. Az ünnepélyes aktus helyszínéül szolgáló pesti hídfő alapját hatalmas körgát védte a hömpölygő folyamtól, amely három, koncentrikus körben levert cölöpfalból állt (közöttük agyaggal), és amelyeket az ünneplők feje felett öles gerendák támasztottak meg a Duna nyomásával szemben.

Odalenn – mint azt a hídépítési munkálatokat 28 éves korától, 1839-től vezető skót Adam Clark az apjának írta – „körülbelül kétezren lehettek (…) mindannyian teljes díszben”. A notabilitások meghallgatták a híd történetének összefoglalóját, amit az ő aláírásukkal, illetve pár értékes pénzérmével együtt egy tokban elhelyeztek az alapkő üregébe. Erre – James Teasdale, az építkezés Angliából érkezett főmunkavezetője intésére – egy gőzgép hajtotta láncon 130 mázsás kőtömb ereszkedett. Ezután Károly főherceg a „ragaszhányó kanállal a kőre ragaszt” vetett, és egy fakalapáccsal hármat ütött rá, majd ugyanazt megtette egymás után nyolc férfiú. Sorrendben: József nádor főherceg (Károly testvére, az egyetlen kormányférfi, aki támogatta a hídépítést), az országbíró, az esztergomi érsek, a főtárnok, majd báró Sina György, a Lánchíd Rt. elnöke, gróf Széchenyi István, a híd építésének kezdeményezője, továbbá az angol tervező, William Tierney Clark és névrokona, Adam, az említett építkezésvezető.

Nem véletlenül csöppent a ma már elfeledett Sina az országnagyok és Széchenyi közé. A cincár (vagyis elgörögösödött szerbiai román) bankár, egyszersmind magyar földesúr, a Habsburg Birodalom leggazdagabb embere, Magyarország legnagyobb földbirtokosa volt, aki Széchenyi rábeszélésére lett a Lánchíd-építkezés fő finanszírozója és szervezője (lásd Árral szemben című írásunkat). Az ünnepi emelkedettség rövid időre elfeledtette, milyen ellentmondásosan alakult a viszonya a „ragaszhányásban” utána következő Széchenyivel. Bár a szangvinikus gróf Sinát időnként „egyenes szálfának”, „sasnak”, a hidat pedig többször kettejük gyermekének, „jó házasságban elsőszülöttjüknek” nevezte, ám a lelkesedés és udvariasság pillanatai között folyamatosan háborgott, mert a báró „igazán smucig ember”, aki filléres megtakarításokért alkudozik el méregdrága hónapokat. Fél évvel e fényes ünnepség előtt már azzal is megvádolta Sinát, hogy májbeteggé teszi, és csak abban reménykedhet, hogy „saját költségén kezeltet engem”, két év múlva pedig majd megfenyegeti, hogy ha továbbra is akadályokat gördít elé, akkor „nem marad más választásom, mint fölakasztani magamat vagy Önt agyonlőni”.

Az ünnepség a minderről mit sem sejtő „jelenlévők »éljen«-eivel és az építés körül foglalkozó angolok »hurrahh«-ival kisértetvén” zajlott le. Az említett három briten kívül ugyanis még több tucat angol érkezett ide családostul, hogy előmunkásokként dolgozzanak. Még búvár is volt köztük, ellenőrizendő a cölöpök víz alatti állapotát. De dolgoztak a kőfaragási munkálatokon itáliaiak és németek is.

Bár este fél hét után a díszes sokaság szétoszlott, Széchenyi még aznap – miután Károllyal és más vendégekkel együtt megnézte a Nemzeti Színház előadását – sajátos körülmények között tért vissza. Előző nap ugyanis értesült arról, hogy a pesti fiatalság este fáklyás zenével szeretne neki az építkezéssel szemben (a mai Belügyminisztérium helyén álló házban) található lakása alatt kedveskedni, ő azonban nem érezvén kedvet hozzá, elment otthonról, és naplójából sejthetően a hídfőnél lapult meg. A fáklyások azután elvonultak Kossuth lakásához – mert éppen Lajos-nap volt –, aki jobban értvén a politikai marketinghez, nemcsak fogadta őket, de a Jelenkor tudósítása szerint – „a napi eseményre irányozva válaszolt a neki fölolvasott beszédre, ‘s inditványozá, hogy az ifjúság az állóhidat Széchenyi hídjának nevezze”. A megemlített pedig – akinek 1915 óta a híd valóban a nevét viseli – így zárta a nevezetes napról szóló lakonikus naplóbejegyzést: „Éjfél után hazasompolygok.”

Míg az 1842-es ünnepségen semmit sem lehetett érzékelni abból, hogy az ünnepelt kezdeményezés anyagilag mennyire ingatag lábakon áll, és mennyi gáncsolója akad (feltehetően a magukat díszbe vágó megjelentek között is), addig a híd 160 évvel ezelőtti, 1849. november 20-án délben lezajlott átadási aktusán éppen a sok nehézség után révbe jutott vállalkozás feletti öröm és felhajtás hiányzott. Habsburg főhercegeknek, érseknek és országnagyoknak nyoma sem volt; a hatóságok részéről megjelentek inkább ártottak az eseménynek. Ott volt ugyanis a magyarországi polgári ügyekért felelős császári biztos, Karl von Geringer, akit a köznyelv Geringsternek, vagyis legcsekélyebbnek, Széchenyi pedig Silányinak gúnyolt, valamint báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy, a magyarországi császári hadsereg parancsnoka. Ők – mint előző nap egy újsághirdetmény beharangozta – a hídtársaság „alázatos meghívására a lánczhíd-vállalatot azzal méltóztatnak kegyesen megtisztelni, hogy a megnyitandó hídon elsők[ént] menendnek keresztül”.

Az avatáson nem volt semmilyen műsor, az átadás mindössze annyiból állt, hogy a katonazenekar ezúttal is eljátszotta a császárhimnuszt, majd a két előkelőség „fényes generalitás [tábornoki kar] kíséretében” átsétált a hídon Budára. A visszafogottság magyarázata, hogy másfél hónap telt csak el a 13 tábornok és Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzése óta, és a lapok még azokban a napokban is sorra hozták az újabb elítéltek nevét, így nem meglepő, hogy – mint arról a volt 1848-as huszár, Waltherr Imre naplójában beszámolt – Pesten „Haynaut az összesereglett tömeg némán, hidegen fogadta”. Annál kínosabb olvasni azt, amit keserű gúnnyal rögtön hozzátett: „Buda város jó érzelmű polgárai azonban nagyszerű ovációkkal tanúsíták hálaérzelmeiket”. Mindezt azon hadsereg képviselői iránt, amelynek vezetése az építést meg akarta akadályozni, majd 1849 májusában, a Budát ostromló honvédek pesti erősítését hátráltatandó, megpróbálta felrobbantatni az akkor már ideiglenesen használható építményt.

A hídért talán a legtöbbet tévő öt személy közül három ott sem volt. József nádor nem élt, a tervező mérnök, W. T. Clark úgy érezte, a kifizetéskor vele „a legszégyenletesebb” módon elbántak, Széchenyit pedig ekkor már a döblingi magánklinikán ápolták. Utóbbi egyébként sohasem sétálhatott a hídon olyan kényelmesen, mint Haynau: készen nem is látta. Igaz, korábban, egy szeles 1848 nyári napon a fiával, az akkor 11 éves Bélával átmászott egyszer a frissen kifeszített láncokon Budára, amiről egy emberének utóbb azt mondta, hogy „ez lehet a legbiztosabb menekülési utam, ahová tudom, senki sem követ”. Sina György és Adam Clark ott volt a ceremónián, de utóbbi a gigászi munka sikeres befejezése után sem volt felhőtlenül boldog. Mint a hidat tervező honfitársnak levélben bevallotta: „elszorult a szívem, amint végignéztem a csupa idegen arcon, és arra gondoltam, mennyire másképp alakultak volna a dolgok, ha a mi jó és nemes barátunk, Széchenyi gróf részese lehetett volna az eseményeknek.”

LŐRINC LÁSZLÓ

Árral szemben

A Lánchíd körülbelül 13-szor annyiba került, mint amennyiből a híddal egy időben épülő Nemzeti Múzeumnak kellett kijönnie. Ehhez fogható beruházás sem műszaki, sem anyagi szempontból nem volt addig a Birodalomban: a folyam Regensburg feletti, keskeny szakaszát leszámítva ez volt az első állandó Duna-híd, az akkori világ legnagyobb lánchídja és második legnagyobb függőhídja – egy meglehetősen szegény országban. A mai kifejezéssel „ppp-konstrukcióban” épülő mű fő befektetője, a bankár Sina György mellé egyharmad részben betársult két konkurense, a bécsi Salomon Rothschild és a pesti Wodianer Móric is.

Sina a megalakuló Lánchíd Rt. képviseletében 1838-ban kötötte meg a szerződést a magyar Országgyűlés nevében eljáró Habsburg József nádorral arról, hogy a társaság a saját pénzéből felépíti a hidat, 87 évig működteti, majd ingyen átadja az államnak. A nyereséget a híd használatáért szedendő díjból remélték, és ezért is volt fontos, hogy – ellentétben a régi hajóhíddal, amelyen nemesek, egyháziak, katonák, városi tisztviselők, orvosok, diákok és menyegzői menetek ingyen mehettek át – az új hídon mindenki fizessen. Így vált a Lánchíd a közteherviselés felé vezető út egyik állomásaként is Széchenyi egyik szimbolikus vállalkozásává, jóllehet a hídpénz valójában nem közadó volt, hanem egy (magán)szolgáltatás ára.

A vállalkozás kezdetben ingatag lábakon állt. Az 1841 augusztusától kibocsátott részvények 60 százaléka nem kelt el, ezek árát Sina maga állta. Még maga Széchenyi is megpendítette a meglepett Sinának, hogy mégsem fogja megvenni a beígért 150 ezer forint értékű részvényt (az összes 3 százalékát), mert, mint naplójából tudható, attól félt, hogy elbukná. A problémák egyik oka a megváltásokkal és vámokkal kapcsolatos tárgyalások nehézkessége volt. Először is kárpótolni kellett Pestet és Budát, lévén hogy a két város a híd miatt elesett az addigi hajóhídon átkelők hídvámjától, valamint a hajósok által a folyami utat elzáró régi híd alkalmankénti megnyitásáért fizetett összegtől. Ennél is több gondot okozott az állam kárpótlása, mivel az építkezés igénybe vette azokat a budai parti területeket, melyeken a hadsereg raktárépületei álltak. A hadsereg packázásainak feltételezések szerint nem anyagi okai voltak: a bécsi kormány egyszerűen el akarta szabotálni az építkezést, elkerülendő a presztízsveszteséget, amit egy óriási magánhíd felépítése jelent egy keleti „tartományban” (miközben még Bécsnek sem volt állandó átkelője). Mindezt anélkül, hogy nyíltan vállalták volna az álláspontjukat, mivel azzal Széchenyi pártjára állították volna a terv konzervatív és Bécs-gyűlölő ellenlábasait is.

A megváltások, a rendkívüli anyag- és munkaköltségek miatt (lásd Hídszámtan című összeállításunkat) Sina 1856-os halála előtt még 2,7 millió forint veszteséget könyvelhetett el. A kiadások 1870-re a térültek meg, ám még ebben az évben az apjától eltérően kevéssé anyagias Sina Simon és társai a hídrészvényeket (és ezzel a hidat) 2,3 millió forintért eladták a magyar államnak. Tévedtek tehát az ellendrukkerek, akiknek egyik csoportja azt állította, hogy a híd megépíthetetlenül drága, a másik pedig azt, hogy méltánytalan extraprofithoz fognak jutni a kapzsi építtetők.

(A cikk a HVG 2009/47. számában jelent meg)

160 éves szépség