A
pártállam erősen ambicionálta az ünnepek vallási tartalmának
eltüntetését. S bár nem aratott teljes sikert, arra mindez mindenképpen
jó volt, hogy a magyar társadalom elvallástalanodása erőteljesebb lett,
mint Nyugaton. (Vigília via. hvg.hu)

A kollektív és családi ünnepek, az ünnepi kalendárium,
az emberi élet nagy fordulói feletti befolyás megszerzésért folyamatos
harc dúlt az egyházak és a pártállam között a népi demokrácia négy
évtizedében. A lelkekért folyó elkeseredett küzdelem jellemzői és
szakaszait mutatja be Fejérdy András a Vigília januári
számában.

Eszerint míg a pártállam
történetének első egyházpolitikai szakaszára a nyílt konfrontáció volt a
jellemző, és az új (totális) hatalom elsősorban az egyház szervezetét
kívánta megroppantani, intézményeit eltüntetni vagy függő helyzetbe
kényszeríteni, befolyását a lehető legkisebbre zsugorítani; addig az
1958 után az ellenőrzés burkoltabbá válik, az új modell a vallások, az
egyházak rapid felszámolása helyett a vallásosság felszámolását, az
ateizmus terjesztését tűzi ki célul.

A történeti egyházak azonban eleinte nem nézték
tétlenül az új elit hadmozdulatait. Kommunista akció–klerikális reakció –
valahogy így. 1947. augusztus 20-án például félmillió ember vett részt a
Szent Jobb körmeneten. A demonstratív egyházi körmentek, búcsúk,
zarándoklatok résztvevőinek létszámát a hatalom minden eszközzel,
ukázzal és fondorlattal megpróbálta csökkenteni. Csepelen 1952-ben
például körmenet idejére iskolai ünnepélyt szerveztek, így mindössze 30
gyerek vehetett részt az úrnapi eseményen szemben a korábbi húsvéti
hétszázzal.

A nyilvános és
szimbolikus tereket is el kívánta foglalni az új hatalom, ezért a
korábbi az egyházi ünnepekre támaszkodó állami kalendáriumot teljesen
átírták, igyekeztek az eseményeknek profán tartalmat adni. Így lett a
karácsonyból fenyőfaünnep, szentistvánból meg az új kenyér
ünnepe.

A forradalom után a
pártvezetők előtt is világos volt, hogy az egyházak közéleti súlyukat
ugyan elveszítették, de magánéleti befolyásuk megmaradt. A személyes
életfordulókhoz kötődő alkalmakkor, keresztelőhöz, esküvőhöz, temetéshez
még mindig inkább papot hívtak, mint tanácsi tisztviselőt. Apró Antal
is így kesergett az MSZMP PB 1958. dec. 16-iki, az ateizmus
terjesztéséről szóló ülésén: „Elvtársak! Ez falun nagyon nehéz dolog
lesz.” Merthogy az előterjesztésben az szerepelt, hogy az egyházi
szolgáltatásokat igénybe vevőket meg a templomba járó párttagoknak
fegyelmit kellene adni.

A pártállam
szertartás-alternatívái, a névadó, a házasságkötés, a búcsúztatás csak
nehezen honosodtak meg, s leginkább csak az esküvő szocialista formája
(„társadalmi szertartás”) vált általánossá, s talán az is csak azért,
mert megvolt korábban az előképe, micsoda malőr, éppen a „polgári
esküvő” formájában. Ma már komikusnak tűnik az igyekezet, amivel a párt
azt akarta elérni, hogy az esküvőt hivatalosan házasságkötésnek
nevezzék, vagy hogy a nyomdákat utasították arra, hogy ne esküvői, hanem
házasságkötési meghívókat nyomtassanak. Egy valamiben tartós sikert
értek el: az esküvő alkalmára rendszeresített helyiségeket ma is
házasságkötő termeknek nevezzük.

Az
egyházak érzékelve az agresszív konkurenciát, könnyítésekkel igyekeztek
magukhoz kötni az elcsatangolt lelkeket. A liturgikus reform, az
anyanyelven való misézés vonzóbbá (érthetőbbé) tette a szertartásokat,
sőt a katolikusok és a reformátusok a stólapénztől is eltekintettek, ha
kereszteléshez, esketéshez vagy temetéshez hívták papjaikat. 1973-ban
még az újszülöttek háromnegyedét megkeresztelték és a temetéseknek a
négyötödén is volt pap. (Igaz, akkor már valamivel több „polgári”
esküvőt tartottak, mint egyházit.)

Ámde a rítusok egy része hiába maradt egyházi kézben,
ha közben a templombejárás és a vallásosság a hetvenes években rohamosan
csökkent. „Az [pártállami] egyházpolitika erőfeszítései kétségtelenül
fontos szerepet játszottak ugyanis abban, hogy Magyarországon a hetvenes
évek közepére a nyugat-európai társadalmakénál sokkal inkább
előrehaladt az elvallástalanodás” – véli Fejérdy.

Csakhogy lehetett itt más ok is, és itt nem is csak a
Kádár-rendszer gulyásszocializmusának talmi sikereire gondolhatunk. Mert
hát Lengyelországban, Csehszlovákiában vagy az NDK-ban se volt kevésbé
ügybuzgó az ateista propaganda és a pártállami egyházpolitika, mint
nálunk. Ám ezekben az országokban az egyházak valódi – bizonyos
értelemben politikai – alternatívái maradtak a kommunista hatalomnak,
míg nálunk 1956 után egyre kevésbé, így beletörődötten elfogadták a
pártállam által rájuk kirótt szerepet. Ami, bizony, nem válik
dicséretükre.

(Vigília,
2010/1)