„Ebben a
pár részes sorozatban azt fogjuk körbejárni, hogy milyen is volt a
dualizmus kori Magyarország nemzetiségpolitikája, és milyen hatással is
volt az a különböző magyar, és nemzetiségi politikai törekvésekre.” (Új
sorozat a Töriblogon)

Kétségtelen,
hogy a témában igen sok féle vélemény létezik: van egyfelől a magyar
nézőpont, másfelől pedig a nemzetiségek történetírásának a nézőpontja.
Az is kétségtelen, hogy ezen belül is sokféle vélemény létezik, de
megfogható egy mainstream vélemény mindkettő elképzelés kapcsán. Ebben a
sorozatban abba nem szeretnék belemerülni, hogy milyen elképzelések
léteznek, inkább csak a közvélemény szintjén is megjelenő vélemények
valóságtartalmának vizsgálata lesz a cél. Az első részben a kiegyezés
utáni nemzetiségpolitika előzményeiről esik majd szó.

A nemzetfogalom változásai

A nemzet fogalma nem a felvilágosodással jelent meg,
előtte is létezett. Tartalmilag az adott ország szabad polgárainak a
közösségét jelentette, amely nagyrészt a nemességet foglalta magában,
kisebb részt pedig a többi szabad jogállásút. A nemesség volt az adott
ország nemzete – függetlenül etnikai hovatartozásától, vagyis attól,
hogy milyen nyelvet beszélt -, a nemességbe nem tartozó szabadok
(amennyiben kollektív jogaik voltak) viszont sok esetben más nemzetként
jelölték magukat, függetlenül attól, hogy milyen etnikumba tartoztak.
Magyarországon így például volt a magyar nemzet, amelynek tagja volt a
nemesség (és ennél fogva különböző jogok illették meg őket, amelyek a
nemzetbe nem tartozókat nem), de léteztek egyéb nemzetek is: Erdélyben
például az országgyűlésben három nemzet vett részt: a magyarok mellett a
szász és a székely nemzet – ez fennmaradt Erdély Habsburg uralom alá
kerülése után is. A szászok megkülönböztetése e tekintetben nem túl
érdekes, merthogy ők etnikailag sem voltak magyarok, de a székelyeké
igen: az ő különállásuk eltérő jogállásukból következett: szabadok
voltak, de csak kollektív nemességük volt, jogaik nem voltak annyira
szélesek, mint a nemességéé.
Természetesen a nemzet tagja
lehetett bárki, akinek nemesi jogállása volt, ez etnikumtól független
volt. Ha valaki a Magyar Királyság területén szerzett, vagy kapott
birtokot, akkor tagja lett a magyar nemzetnek. Ha viszont egy magyar
nemes más ország területén szerzett birtokot, akkor ő annak a nemzetnek a
tagjává vált (például, ha a Horvát Királyság területén szerzett
birtokot). Ez nagyjából egy etnikumfüggetlen dolog volt. A Magyar
Királyság történelme folyamán a legkülönbözőbb etnikumú családok váltak
magyar nemessé és tagjává a magyar nemzetnek, gyakorlatilag minden a
királyság területén élő kisebbségből is, de akár távolabbi országból
származók is.

Mindemellett a
lakosságnak az a döntő többsége, aki az említett kiváltságos csoportokba
nem tartozott, nyilvánvalóan nem volt tagja a nemzetnek, így a magyar
etnikumúak döntő többsége sem. A felvilágosodás előtti nemzet tehát egy
etnikumtól független fogalom, és két dolgot jelöl: egyrészt azt, hogy a
tagjainak kiváltságai vannak, másrészt azt, hogy melyik ország, illetve
pontosabban melyik uralkodó alattvalója.

A felvilágosodással ugyanakkor ennek a leszűkítő
értelmezésnek a megváltoztatása merült fel. A jogkiterjesztésnek a fő
követelője Nyugat-Európában a polgárság volt. Ők a parasztságnál
lényegesen jobb körülmények között éltek, és alapvetően ők voltak a
gazdasági fejlődés előmozdítói, de lehetőségeiket, illetve
érdekérvényesítő képességeiket komolyan behatárolta a fent leírt
helyzet. A nyugat-európai polgári átalakulás ugyanakkor legfőképpen e
mentén a fogalom mentén változott, az etnikai hovatartozás másodlagos
volt: az ottani országok is etnikailag sokszínűek voltak (bár e
tekintetben a Magyar Királyság azért eléggé extrém eset volt), de az ott
élő etnikumok ugyanúgy az adott nemzet tagjának tartották magukat, vagy
az átalakulás előtt ez volt a törekvésük.

A nemzeti ébredés

Az etnikai hovatartozás felértékelődése azokban az
országokban, ahol a polgári átalakulás a 18. század folyamán megindult,
leginkább csak kiegészítette ezt a folyamatot. Mivel a társadalmi
pozíció szerepe az önmeghatározásban háttérbe szorult, a vallás szerepe
is lényegesen lecsökkent, kellett egy olyan közösségszervező erő, amely a
fenti két tényezőt kiválthatta, és ez lett az etnikai hovatartozás.
Mivel Nyugat-Európában ez többé-kevésbé a polgári átalakulással együtt
zajlott, ezért ez inkább kiegészítette azt, nem pedig felülírta. Az
elsődleges önmeghatározó az államhoz tartozás volt, nem pedig az etnikai
hovatartozás, noha esetenként a szerepe
kihangsúlyozódott.