A Maros,
Tisza és Duna által közrefogott, a töröktől 1718-ban visszafoglalt
Temesköz visszakebelezését a magyar rendek törvénybe iktatva többször is
kérték. 1715-től kezdve egy bizottság vizsgálta meg e kérdést… (Forrás:
Magyar Országos Levéltár)

Az
úgynevezett Temesi Bánság visszacsatolása (reinkorporációja) a 18.
század folyamán vitás kérdésnek számított a magyar rendek (akik a
Tripartitumban foglalt jogaikra hivatkozva szerették volna a
visszakebelezést) és a bécsi udvar között. A bécsi tanácsosok azonban
egyértelműen ellenezték a reinkorporációt: így egy rendeletileg
kormányozható koronabirtoktól estek volna el, és a Habsburg uralkodók
katolikus vallást támogató politikájára alapozva úgy vélték, a
beolvasztás újabb lehetőséget nyújthatna a magyar protestánsoknak, hogy
még több hívet nyerhessenek maguknak. Maguk a magyarok is alkalmas
kibúvót nyújtó indokot kínáltak: ők a török veszélytől tartva ugyanis
jobbnak látták, ha addig, amíg délen nincs nyugalom, a határ nem
Magyarországnál húzódik. II. József császár már 1768-ban, személyes
látogatását követően három javaslatot nyújtott be Mária Teréziának a
Bánság jogi helyzetének átalakítására. A területnek egyedüli
földbirtokosa az uralkodó volt, és ő ennek az állapotnak a
megszüntetését, tehát a földek eladását támogatta. Ez azt jelentette
volna, hogy újabb birtokosok, földesurak is megjelennek a területen.
Másodsorban (erdélyi minta szerint) a Bánság teljes militarizálását
javasolta, míg a legkevésbé célratörőnek tartotta a közigazgatás
megreformálását, a régi forma megtartásával.

Tíz esztendővel később, az 1778. március 8-án kelt
uralkodói levél végre pontot tett a vita végére: ebben Mária Terézia
értesítette Albert szász-tescheni herceget, Magyarország helytartóját,
hogy teljesül a rendek régi vágya; a bánsági földeket kiárusították, és a
magyar közigazgatást vezették be. A levél itt olvasható. A
visszaállított vármegyék 1779-től új címerpecsétet kaptak, amelyek a
terület jellegzetességeit mutatják.

Egyedül a Temes vármegyei címerpecséten jelenik meg a
magyar címer, amely az eredményes reinkorporációt szimbolizálja. Ennek
közepén látható a temesvári erőd és az 1750-es évek során kiépített
hajó-, mocsárvízelvezető-csatornák. Temesvárott volt a helyi, katonai és
polgári szervek székhelye, de az uralkodó a Bécsben székelő (de a
vidékről mit sem tudó) hivatalok irányításával igazgatta a területet.
Közvetlenül a pozsareváci béke után (1718. júl. 21.) az egész területen
katonai közigazgatást vezettek be, és csak 1751-ben választották szét a
polgári és katonai ügyeket: a terület a bécsi Udvari Haditanács és az
Udvari Kamara hatásköra alá került. A helyszínen a Temesvári Kamarai
Adminisztrációt 1753 után vezették polgári személyek. A Bánság tizenegy
kerületét (Becskerek, Karánsebes, Csákova, Csanád, Lippa, Lugos/Facset,
Orsova, Pancsova, Szentandrás/Temesvár, Újpalánka, Versec) is
megosztották: nyolc került közvetlenül e polgári szerv ellenőrzése alá, a
többi felett egyidejűleg a Temesvár székhelyű katonai
főhadparancsnokság is rendelkezett. (A Temesvári Kamarai Adminisztráció
iratanyagát a 19. század végén találta meg Baróti Lajos Temesvárott a
pénzügyi igazgatóság irattárában. Az Országos Levéltárba szállítva 1889
óta a kutatók rendelkezésére áll, az E 303 törzsszámot
viseli.) 

A bécsi udvar a
hétéves háború kiadásainak fedezésére 1759-től a Temesi Bánság
valamennyi jövedelmét tíz évre az ún. miniszteriális bankdeputációnak
zálogosította el (amely a bécsi városi bankot is ellenőrizte) tízmillió
aranyforint és további évi 80 000 forint ellenében. A zálogidő
lejártával ismét az Udvari Kamara vette át a területet. A helyi
hivatalnokok hatalmi harcokkal és saját érdekeikkel voltak elfoglalva:
II. József császár ezért is állt ki a gyökeres változtatás mellett.
Mária Terézia azonban inkább személycserékkel és közigazgatási
átszervezéssel kívánta megoldani az alapvető gondokat: 1774-ben négyre
csökkentették a kerületek számát (csanádi, temesvári, verseci és
lugosi). Végül mégis a magyar közigazgatás bevezetése mellett
döntöttek.
A vármegyei címeren helyet kapott Niczky Kristófnak,
az új főispánnak a címerképe is. Az 1765-től grófi címet viselő
hivatalnok vezette a terület visszacsatolását előkészítő bekebelezési
bizottságot is (a bizottság iratanyaga az E 304 törzsszám alatt
található).

Mind Torontál, mind
Krassó vármegye címerképénél megfigyelhető az utalás a terület
mezőgazdasági jellegére, megjelenik a méhkas, a hőséget árasztó kerek
napkorong és a bőségszaru. Ez a Temesi Bánság földjeinek „legendás”,
rendkívüli termékenységét szimbolizálja, ahogy a társuralkodó
fogalmazott: „A föld hihetetlenül termékeny, úgyhogy itt árt a
trágyázás, és teljesen új szántásnál elég kétszer felszántani a
földet.”
Azonban a Bánságban kevesen maradtak, akik e
termelőmunkát elvégezték volna. A bécsi udvar ezért (kizárólag)
katolikus hitű telepeseket hívott be az elnéptelenedett déli
területre.
 

A
főként német ajkú kolonisták három hullámban érkeztek: 1722 és 1738
között, majd Mária Terézia idején 1763 és 1780 között tervszerűen
telepítették le őket. Többek között itt találtak új hazára a hétéves
háborút megjárt, kiszolgált katonák is, de mellettük luxemburgiak,
franciák és az osztrák örökös tartományokból származók is jelen voltak.
(A harmadik telepesítési hullám 1782 és 1788 között zajlott.) A
kolonistáknak három év adómentességet ígértek, sőt vetőmaggal, igavonó,
tenyész- és fejős állatokkal is ellátták őket. A telepesek a tervezet
szerint egyszobás házat kaptak, amelyet egy további helyiséggel lehetett
bővíteni, és amelyhez konyha is tartozott.  

A házak — nem úgy, mint
az a Bánságban szokásos volt! — egymástól kellő távolságra
feküdtek, kert és istálló is járt hozzájuk. A széles utcákat zsinór
mentén jelölték ki, és ügyeltek a tűzvédelemre is. A betelepülőknek
segítséget nyújtottak a házak emeléséhez, építőanyagot (fa, nád)
bocsátottak rendelkezésükre. Egy nagyobb falvat 400 házasra, de a
kisebbeket is 100–200 házasra tervezték. Egy egésztelkes jobbágy 24 hold
szántóföldet, 6 holdnyi rétet és 3 hold legelőt kapott. Gyakori volt
azonban a panaszuk, hogy az új falvaktól túl messze jelölték ki számukra
a földeket, valamint az is, hogy magukat a falvakat a síkság közepén,
távol az erdőktől és az ivóvíztől alakították ki.

A Felvidékről és külföldről behívott német és tiroli
kolonisták művelték a Krassó vármegyei réz-, ezüst-, vas- és
kőszénbányákat is, rájuk utal a bányász alakja, az erdőségekben lakó
medve és farkas a vidék vadságát szimbolizálja.

A vármegyék középkori kiterjedését jelentősen
csökkentette a határőrvidék számára kialakított terület az Al-Duna
mentén. A telepesek védték az országot a katonai betörések ellen,
járványveszély esetén határzárat létesítettek, felügyeltek a
csempészekre és a határsértőkre-határátlépőkre. A határőrvidékek
felállításánál két módszert követtek: (erőszakkal) militarizálták a
határközeli falvakat, illetőleg új falut telepítettek, esetenként egész
falvak lakosságát cserélték ki ily módon 1766-tól kezdődően. A két német
bánsági és az oláh-illír (szerb) bánsági határőrezred területe egészen
1872-ig maradt katonai fennhatóság alatt.