A
maturálóknak életük során valószínűleg most van a legszélesebb rálátásuk
a világra, ezt a tudást azonban gyorsan elfelejtik. Az életben való
beváláshoz szükséges képességekre még ma sem készít fel az iskola. Az
érettségi viszont már a diákok kompetenciáira fókuszál. (Forrás:
FN)

Hétfőn a magyar írásbelivel
megkezdődik a tavaszi érettségi időszak, amelyen 93 ezer végzős és még
közel 50 ezer egyéb maturáló ad számot középiskolai
tanulmányairól.

Néhány éve ez a
mondat még több szempontból is értelmezhetetlen lett volna. Először is
2005 óta már nemcsak tavasszal lehet érettségizni, hanem ősszel is,
másrészt a negyedikes (sok helyen a nyelvi előkészítő évfolyamok
bevezetése miatt tulajdonképpen ötödikes) diákok „normál” vizsgái
mellett az alsóbb évesek előrehozott érettségit is tehetnek, és tesznek
is egyre nagyobb számban (idén 39 ezren). A rendes és az előrehozott
mellett a jelentkezők még 5 vizsgafajtával élhetnek: van szintemelő,
kiegészítő, ismétlő, pótló és javító érettségi. És természetesen tovább
bonyolítja a 2005-ben bevezetett rendszert, hogy két – közép és emelt –
szinten lehet vizsgázni.

Az fn.hu
már többször írt arról, hogy a másfél évtizedig előkészített és 2005-ben
bevezetett új rendszer – lassan minden szakértő egyöntetű véleménye
szerint – nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ki korrekciót
javasol, ki a régi rendszerhez való visszatérést. E viták és az első
évek sorozatos botrányai sokszor elhomályosították ugyanakkor a vizsga
tartalmi, felfogásbeli változásait, pedig e területen legalább akkora
újítást hozott a rendszer, mint a szerkezeti
elemeiben.

1788-ban Poroszországban
tartották az első érettségi vizsgát, majd 1808-ban a napóleoni
iskolákban terjedt el. Ausztriában 1849 óta érettségiztetnek,
Magyarország gimnáziumaiban pedig 1851-től követték az osztrák példát.
(A matúra történelméről bővebben itt olvashat.) Az érettségi vizsgának
már kialakulásakor többféle funkciója volt. Jelezte a gyermekkort éppen
csak elhagyó fiatal felnőtté – legalábbis tudásban éretté – válásának
bizonyos mértékben ünnepélyessé is tett aktusát (annak ellenére, hogy
sok helyütt ez az életkor nem mindig esett egybe a törvényes nagykorúság
elérésének idejével), és lezárta a jövőbeli élethivatásra való
felkészülés megalapozásának folyamatát is. Ugyanakkor kizárólagos
belépőt nyújtott az egyetemi és az egyéb felsőfokú
tanulmányokhoz.

Ma is érvényes a
középiskolai tanulmányokat lezáró, és a továbbtanulás alapfeltételét
képező funkciója a záróvizsgának, azonban a felnőtté válás már nem igen
köthető hozzá. Ma egyre inkább kitolódik a fiatalok önálló életkezdése,
és ezzel együtt a személyiségbeli érés sem köthető az
érettségihez.

A záróvizsga hat az
oktatásra

A standardizált értékelés
jelentőségét időről időre túlértékelik, pedig valószínűleg mind az
egyén, mind a társadalom szempontjából a lényeges dolgok ismerete
fontosabb lenne a jól mérhető dolgok ismereténél. A tesztvizsgák
egyetlen értéke az, ha javít az iskolai gyakorlaton – jelentette ki
Klein Sándor pszichológus néhány éve egy
konferencián.

Az új érettségi
tesztlapok a városok nevei, csaták évszámai, a költők születési évei, a
matematikai képletek visszakérdezése helyett a valós problémákra
helyezik a hangsúlyt. A diákok készségeire, képességeire, az életben
felhasználható tudására kíváncsiak, és kevésbé a lexikális tudásra.
Ehhez persze mindig hozzá kell tenni, hogy az utóbbi nélkül nem
képzelhető el az előbbi sem. Az elmúlt években az oktatáspolitika egyik
kulcsfogalma volt a kompetenciaalapú oktatás – amit persze a politikai
oldalaknak megfelelően ki szitokszóként, ki varázsmantraként emlegetett
-, az érettségi is ez irányba mozdult el. A kétszintű érettségi rendszer
átgondolására, reformjára óriási szükség volna több szempontból is, de
arra semmi esetre nincs szükség, hogy ezt a fajta szemléletmódot
elhagyva visszaforduljunk „a régi jó” iskolai lexikális tudást mérő
tesztekhez.

Mire van szükség az
életben?

Egy amerikai pszichológus,
George Klemp már több mint harminc éve megírta, hogy alapvetően
háromfajta képességre van szükségünk ahhoz, hogy sikeresek legyünk a
munka világában: kognitív képességekre (hogy meglássuk a világ
látszólagos zűrzavarában a rendet, megértsük az ellentmondások sokféle
szemléletmódját, és képesek legyünk tanulni a tapasztalatainkból),
interperszonális képességekre (hogy empatikusan megértsük a társainkat)
és motivációra (amely teljesítményre, kezdeményezésre
ösztönöz).

Klemp e gondolatait
tízévente felülvizsgálva azt tapasztalta, hogy e szükséges képességek
alapvetően nem változnak. Ma is ugyanezekre van szükségünk. Ugyanakkor
még ma is feltehetjük azt a kérdést, hogy az iskolák mennyiben
készítenek fel ezekre a képességekre, a záróvizsgák pedig mennyire
tudják mérni ezeket. Vagy – újra Klein Sándorra utalva -, mennyire
tudják az érettségi követelmények az iskolákat arrafelé nyomni, hogy
ezekre a kompetenciákra nagyobb hangsúlyt
fektessenek.

Tudáscsúcson a
maturálók

A gyerekek az érettségin
csinálják először azt, amit később egyetemen, főiskolán egyfolytában
fognak: három hét vagy három hónap alatt megtanulják az adott
vizsgaanyagot (mert meg lehet tanulni ennyi idő alatt), és ugyanennyi
idő alatt el is felejtik – mondta korábban az fn.hu-nak Vekerdy Tamás.
Egy vizsgálat eredményeire is felhívta a figyelmet, amely szerint a
fiatal felnőttek a középiskolai tananyag kilenc százalékára emlékeznek
úgy, hogy azt használni is tudják. Lehet, hogy rémlik nekik mondjuk,
hogy egy tornyot nemcsak centiméterrel lehet lemérni, hanem egy
szögmérős távcsővel is, még az is beugrik, hogy valamit a
„sinus-cosinus-dologgal” kéne kezdeni, de hogy hogyan, arról fogalmuk
sincs – magyarázta a pszichológus.

Az intelligenciavizsgálatok egyébként azt mutatják,
hogy az érettségi idején az általános, széles körű tudást tekintve egy
bizonyos csúcson vannak a 18 év körüli emberek. Ezután már úgynevezett
dementálódást mutatnak a mérések, az univerzálisan lapos tudás – amikor a
középiskola következtében mindenről tudok valamit – lassan eltűnik,
viszont azt a szakirányokban elmélyült tudás váltja fel.