A
kalózkodás egyidős a tengeri kereskedelem megjelenésével: a Múlt-kor
összeállítása az ókortól a 19. század második feléig mutatja be a
leghíresebb vízi útonállókat, akik az egyéni érvényesülés vágya mellett
sokszor használták ki a nagyhatalmak versengése által okozott hatalmi
vákuumokat.

 A tengeri
népektől Kilikiáig

A történelem első
ismert kalózai a lükiaiak voltak, akik a Kis-Ázsia délkeleti
partvidékein hajózók életét keserítették meg. Az egyiptomi írnokok
feljegyzéseiből tudjuk, hogy a lükiaiak az i.e. 14. században leigázták
Ciprust, de már jóval korábban is igen aktív tevékenységet folytattak a
Földközi-tenger keleti részében. A megváltozott történelmi realitásokat
felismerve a népcsoport később az egyiptomiak zsoldjába szegődött, majd
az ókori hettita birodalommal lépett szövetségbe.

A korszakban a legnagyobb fenyegetést kétségkívül a
„tengeri népeknek” nevezett kalózok jelentették: a 13. században előbb
az egyiptomi 19. dinasztia hatalmának szilárdságát tették próbára,
később pedig III. Ramszesz fáraó trónjára törtek. A régészeti leletek
arra utalnak, hogy a misztikus népcsoport Közép-Európából származott, s
tagjai valószínűleg a nagy szárazság és az éhínség miatt menekültek
keletre, s kezdték el végigrabolni a Mediterrán-térséget: először
Mükénét, majd a Hettita-birodalmat és Egyiptomot rohanták
le.

Amikor a tengeri népek i.e.
1191-ben elérték az Nílus menti birodalmat, egy hosszú és fáradságos
hadjárat után kellett szembenézniük III. Ramszesz félelmetes seregével.
Egyiptom fölényes sikerét kitűnő íjászainak köszönhette, s a győzelem
annyira megsemmisítő erejű volt, hogy az i.e. 1150-ben indított második
hullám során már csak önmaga árnyékára emlékeztetett az egykor rettegett
kalózbanda.

Az ókori Görögország
idején Kréta vált a kalózok legfontosabb menedékhelyévé. Az i.e. 10.
században rabszolgák után kutató dór görögök érkeztek a szigetre, s
miután tábort vertek, Kréta lett a kalózok égei-tengeri portyázásainak
kiindulópontja, egészen az i.e. 2. századig, amikor a rodosziak meg nem
tisztították a szigetet a tengeri martalócoktól. Athénnak azonban
továbbra is fejfájást okozott az Égei-tenger szigetein burjánzó iparág
kordában tartása. A félbarbárnak tartott etóliai szövetség megalakulása
minden addiginál nagyobb kihívást intézett Athén számára, s az i.e. 3.
századra az Égei-tenger egyeduralkodójává vált a görögök által
félbarbárnak tekintett konföderáció. I.e. 192-ben a Római Birodalom
vetett véget hatalmuknak, de addigra már a térségben számtalan helyen
létesítettek hídfőállást. Legtöbbjük Kis-Ázsia déli partján talált
magának menedéket, amelyből az ókori történelem legnagyobb és
legfélelmetesebb kalózai, a kilikiai csoport nőtt ki.

Az adriai tengerparton az illír és a dalmát tengeri
rablók megfékezése után Rómának óriási erőfeszítéseibe telt, hogy
megtörje a kilikiai kalózok egyeduralmát: a szinte ex-lex állapotban élő
hegylakók a Szeleukida-birodalom felett aratott óriási római győzelem
után Mithridatész pontusi királlyal léptek szövetségbe. A kalózok a
Mediterrán térség keleti részének kifosztása után egészen Palesztináig
és Egyiptomig folytattak zsákmányszerző hadjáratokat, de nem csak a
kereskedelmi hajókat támadták meg, hanem falvakat és part menti
városokat is térde kényszerítettek, krétai kapcsolataik révén a
rabszolgapiacba is bekapcsolódtak, a leggazdagabb emberek elrablásáért
pedig váltságdíjat követeltek. Plutarkhosztól tudjuk, hogy i.e. 75-ben
maga Julius Caesar is áldozatul esett a kilikiaik kalóztámadásnak, akit
csak 50 talentum fejében, hosszas alkudozás – és a pletykák szerint
teste „kihasználása” után – engedtek szabadon.

A kilikiai kalózok a Spartacus-felkelésnek nyújtott
segítség után minden addiginál nagyobb nyomás alá kerültek, ugyanis a
szenátus a tengeri rablók hatalmának megdöntése mellett kötelezte el
magát. I.e. 67-ben Pompeius katonai diktátorként (lex Gabinia de piratis
persequendis) arra kapott megbízást, hogy visszaállítsa Róma
egyeduralmát a Mare Internum területén. „Róma megmentője” ötszáz hajóval
és százhúszezer emberrel vágott neki a hadjáratnak, a szenátus pedig
hatezer talentumot (ez ma az Egyesült Államok költségvetésének és
hadseregének a felével érne fel) biztosított a diktátor rendelkezésére.
Pompeius sikere előre borítékolható volt, a kalózok ereje ugyanis meg
sem közelítette a római flottjáét.

A
hadvezér csak a tengeri rablók vezetőit végezte ki, a többieket inkább
kihallgatta, a cél ugyanis az volt, hogy a vallomásokkal Pompeius minél
több sejtet tudjon lokalizálni és kézre keríteni. Róma megmentőjének
negyven nap alatt sikerült megtisztítani a Mediterráneum nyugati és
középső részét a kalózoktól, majd hozzáláthatott Kilikia kifüstöléséhez:
a tengeri blokád ellen nem volt ellenszere a kis-ázsiai kalózoknak,
Pompeius pedig diadalmenetben térhetett haza. A három hónapos hadjárat
eredményeképpen Pompeiusnak négy évszázadon át tartó békét sikerült
teremtenie a Mediterráneumban, de később a birodalom kettészakadásával,
illetve a Nyugat-Római Birodalom bukásával, az erős központi hatalom
hiányában ismét kedvükre fosztogathattak a kalózok.