Hosszú utat járt be a szivárvány-nemzet, amíg 2004-ben
Slepp Blatter, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) elnöke
bejelenthette, hogy a fekete kontinens országai közül idén először
Dél-Afrika rendezhet labdarúgó világbajnokságot. (Forrás:
Múlt-kor)

A
sporteseményeket érintő bojkottra való felszólítás és a különböző
nemzetközi szövetségekből való kizárás igen bevett eszköznek bizonyult a
20. század folyamán. A Szovjetunió a két világháború között lényegében
az összes „burzsoá” olimpiát bojkottálta, míg a norvég sportolók a náci
megszállás alatt nem vettek részt olyan sporteseményeken, amelyek a
Harmadik Birodalom égisze alatt kerültek megrendezésre. Az Ír Kelta
Szövetség ellenálló mozgalmai Nagy-Britannia számára okoztak
presztízsveszteséget, de a legtöbbet citált példa a két hidegháborús
világbirodalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok kölcsönös bojkottra
való felhívása, az 1980-as moszkvai, illetve a négy évvel később
rendezett Los Angeles-i nyári ötkarikás játékokon
volt.

Dél-Afrika gazdasági
elszigetelése (dezinvesztíció) mellett a sportot érintő folyamatos
nemzetközi bojkott legalább akkora károkat okozott Pretoria számára. Sok
éven keresztül az 1948-ban hivatalos formába öntött, a feketék
szegregációját kimondó törvénykezések ellenére a dél-afrikai sportolók
sorozatban értek figyelemre méltó eredményeket a nemzetközi porondon.
1960-ban, Harold MacMillan brit miniszterelnöknek a „Változás szele”
címmel a pretoriai törvényhozás előtt elhangzó beszédét követően
egyszerre belső és külső nyomás nehezedett a fehér rezsimre, hogy
hagyjon fel a feketék diszkriminálásával. A Nemzetközi Olimpiai
Bizottság (NOB) csak 1970-ben szánta rá magát, hogy kizárja tagjai közül
a rasszista országot, jóllehet már az 1964-es tokiói olimpián sem
engedélyezte a kizárólag fehér atlétákból álló csapat elindulását.
Montrealban több afrikai ország is visszamondta részvételét, az ellen
tiltakozva, hogy az új-zélandi rögbi csapat korábban a dél-afrikaival
mérkőzött meg. (a NOB két év múlva a szintén fehérek uralta Rhodesiának
mutatott ajtót.)

A FIFA 1961-ban
határozott a tagság felfüggesztéséről, de a szövetség brit elnökének
Dél-Afrikába való látogatása után az ítélet hatályát vesztette. Az
ország labdarúgó-szövetségének vezetősége eme nagylelkűséget úgy
próbálta meghálálni, hogy kilátásba helyezte: az 1966-os angol
világeseményre kizárólag fehérekből állót, míg a következő, mexikói
tornára csak fekete játékosok alkotta nemzeti válogatottat fog küldeni –
az ötletet természetesen azonnal visszadobta a FIFA, Dél-Afrika pedig
újra a szövetségen kívül találta magát.

Amikor az afrikáner nyelv ellen protestáló diákok
közül többeket agyonlőtt a dél-afrikai rendőrség, a FIFA a
felfüggesztést kizárásra szigorította, s Pretoria többfrontos támadás
alá került. A Dél-afrikai Sporttanács (SACOS) 1973-tól otthon, míg a
Dél-afrikai Antirasszista Olimpiai Bizottság (San-Roc) az emigrációból
próbálta aláásni a fehér rezsimet. Pretoria visszakozott, s igyekezett
megteremteni azon feltételeket, amelyben fehérek és feketék – a faji
korlátokat nem áthágva – könnyebben érintkezhetnek a sport területén. A
Sacos erre így felelt: „Nemet mondunk a normális sportra egy abnormális
országban”. A szervezet egykori elnöke, Joe Ebrahim szerint a sport
deklarált célja az egész rendszer lebontása volt, a bojkott így a
politikai küzdelem szerves részévé vált, amellyel Dél-Afrika totális
elszigeteltségét sikerült elérniük.

A különböző sportágak szervezetei nem egységesen
léptek fel Dél-Afrika ellen, de a két legnépszerűbb sport, a krikett és a
rögbi ugyanúgy megsínylette a nemzetközi bojkottot, mint a tenisz, az
atlétika, a golf vagy éppen az asztalitenisz. A dél-afrikai rögbi
csapatot ugyan kizárták az első két világbajnokságról (1987, 1991), de
az ország az apartheid ellenére is a nemzetközi szövetség tagja maradt,
1981-ben és 1984-ben pedig a különböző országok válogatottjai mérkőztek
meg a csak és kizárólag fehér játékosokból álló válogatottal, amellyel
világszerte óriási felzúdulást váltottak ki. A krikett csapat, dacolva a
nemzetközi intéssel, a nyolcvanas években ún. „lázadó” körutakat
szervezett, a válogatott külföldi fellépéseire ugyanis szintén
nemzetközi moratórium volt érvényben – ezt egészen 1990-ig
háborítatlanul tehették. 1980-ban az ENSZ a rasszista rezsimmel
kapcsolatban álló sportolói listát állított össze, amely ugyan nem vont
maga után semmilyen retorziót, de morális nyomás alá helyezte az
atlétákat, akiknek a nevüket csak akkor sikerült kitörölni a listáról,
ha aláírtak egy olyan dokumentumot, amelyben vállalják: nem térnek
vissza versenyezni az apartheid rendszer
idején.

A
Múlt-kor eredeti cikke
»