Huszadik alkalommal tartotta meg éves konferenciáját a Történelemtanárok Egylete a budapesti Kossuth Klubban, amelynek témája a magyar őstörténettel kapcsolatos elméletek megvitatása és az ezzel kapcsolatos tévhitek eloszlatása volt. (Fekete István, Múlt-kor)

Nyelvészek, régészek és történészek

Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a konferencia bevezető előadásában elmondta, hogy a történelemtanításnak fontos része a hazaszeretet és a hazafias nevelés átadása és tanítása, de ezt nem szabad annak kizárólagos feladatának tekinteni. Az akadémikus kijelentette: „a mottó a következő: egyezzünk ki a múlttal, legyen számunkra világos, eleink hol követtek el hibát, hol volt összefogás”. A visegrádi négyek akadémiai tanácskozásán felvetett párhuzamos történelmi narratívák tanításával kapcsolatban Pálinkás József elmondta: csak egy történelem van, amelyet érzelmileg különbözőképpen élünk meg, de ettől a szóban forgó események még ugyanazok maradnak.

Kozmács István, a szegedi egyetem adjunktusának előadása a Finnugor nyelvrokonság egykor és ma címet viselte. Az előadó Pálinkás József szavaira reflektálva kijelentette: fontos a fogalmak definíciója, mivel csak így érhetők meg helyesen a folyamatok. A nyelvrokonság kérdésével kapcsolatban a kutató kifejtette, hogy egykor ezen mindenki hasonlóságot értett (például Sajnovics is így dolgozott: magyar tíz szerinte a finn yxi-toizta szóra hasonlít), amely egyenlő volt a rokonsággal, azaz a leszármazással, míg ezt mára sikerült definiálni, s a pártatlan megfigyelők a magyart a mai finnugor nyelvekkel sorolják egy csoportba – az előadó szerint így a régi módszer alapján dolgozó kutatók egy mára már meghaladott metódust követnek. Ennek alapján kijelenthető, hogy a nyelvészeti őshazakutatás nem egyenlő a beszélők őshazájának keresésével.

A történész a tévhitekkel kapcsolatban elmondta, ebben nagy felelőtlensége van a tömegkommunikációnak (erre Munkács Bernát már az 1882-es Vámbéry-kritikájában figyelmeztetett), de ostorozta az általa alternatív tudósoknak tartott kutatókat is, akik a másik fél tudományos tisztességét vonják kétségbe (hun piramisok és a „finnugorizmus” elvetése), s gyakran politikai célok szolgálatába állítják téziseiket. Sokan nem rendelkeznek szakismeretekkel sem, s az MTA-t okolják a finnugor elmélet terjesztésével – fejtette ki Kozmács István.

Fehér Bence, a Károli Gáspár Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi docense nyelvészeti szempontból vizsgálta meg a kettős (és többszörös) honfoglalás elméletet. A kettős honfoglalás kapcsán a kutató leszögezte, hogy ebben a tekintetben a nyelvészet nagy hátrányban van, mivel nehéz megtippelni, mi lehetett az avarok nyelve, s mivel csak személy-, illetve tisztségnevek állnak rendelkezésünkre, ezekből nem lehet következtetni az etnikumra. A teljes egybeolvadás a 11. században mehetett végbe, Fehér Bence azonban – ha elfogadjuk, hogy volt itt egy népcsoport – ezt nagyon rövid időnek tartja, mivel ha megnézzük a térségben lezajlott többi esetet, akkor azt látjuk, hogy erre máshol 250-300 évre volt szükség (a tatárjáráskor érkezett kunok beolvadása is csak a 15. században történt meg).

A gyors ütemű egybeolvadás elméletének akceptálása esetén az tűnik a legegyszerűbb megoldásnak, ha elfogadjuk: a két csoport nyelve nem sokban különbözött egymástól, s csak nyelvjárásbeli eltérések voltak. Ennek megvizsgálásához segítségül kell hívni a paleodialektológia tudományt, de ehhez nagyon kevés forrás (tizenhárom rovásírás, ezzel szemben a Római Birodalom területén 300 ezer latin írásos anyag) áll rendelkezésünkre. Új tudományok kellenek, horribile dictu a finnugor és indoeurópai nyelvek kutatóinak is együtt kellene dolgozniuk – hangsúlyozta Fehér Bence.

Dobrovics Mihály, az ELTE Közép-Ázsiai Kutatócsoport kutatója a korai államiság keleti kapcsolatait vázolta fel. A kutató Bíborbanszületett Konstantin (VII. Konstantin) magyarokkal való találkozását említette, amikor a küldöttség tagjai elmondták, az Árpádokat a kazár kagánok választották ki és tették őket erre a posztra. Arra a saját maga által feltett kérdésre, hogy miért kellett ezt már alig ötven évvel a honfoglalás után hangsúlyozni, Dobrovics Mihály kijelentette: legitimációs kísérlet vezérelte az ország elöljáróit, amelyre további példák hozhatók fel a középkorból – ekkor a nyelvi vagy etnikai identitással szemben szintén a politikai azonosításra történtek próbálkozások.

Már 265-ben használták a kagán tisztséget, amely Belső-Ázsiában rendkívül elterjedt cím volt, az avaroktól a türkökig számos nép elöljárója viselte, ezért az Árpádok sem tettek mást, mint más sztyeppei népek a korban – magyarázta Dobrovics Mihály. Ugyanúgy politikai legitimációs kérdésnek tekinthető, hogy már nyolc évvel a Kazár-birodalom bukása után kacérkodott a kereszténység felvételével Géza fejedelem, aki a megváltozott erőviszonyokra próbált ily módon választ adni – zárta előadását a történész.

Több témakört is érintett előadásában Fodor István egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója. Fodor István örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a hetvenes évek után újra divatba jött az őstörténettel való foglalkozás és a magyarság eredét érintő kutatás, amely mögött immáron komoly tőke is fellelhető. Az viszont elszomorító, hogy a vitákat politikai indulatok mérgezik, a dilettánsokat pedig nem a szakmai bírálat, hanem a múló dicsőségvágy vezérli. A sokakat érintő kérdésekről szóló diskurzusokat a történész arra vezeti vissza, hogy itthon az eredettudat sokkal erősebb területét alkotja a nemzettudatnak, mint Európa más részén.

Fodor István kitért kollégája, a Kozmács István által felvetett problémára, s leszögezte: sokszor összemossák a nyelv és a nép történetét, azonban elválasztani sem ildomos a kettőt. A történész a többi között szólt a magyar nép kialakulásának kérdéséről is, amelynek kapcsán kijelentette, ez 1000-500 körül mehetett végbe, ekkor zárulhatott le az etnogenezis folyamata, ezért teljesen tudománytalan Kristó Gyulának ama feltevése, hogy a magyar nép az Árpád-korban alakult ki. Fodor István a kettős honfoglalással kapcsolatban leszögezte, hogy ezt nem László Gyula, hanem még 1895-ben Nagy Géza alkotta meg, s ennek bizonyítására a mai vélekedéssel és tapasztalatokkal szemben teljesen hasznavehetetlenek a radiokarbonos vizsgálatok.

A genetikát és a történelmet kapcsolta össze (archeogenetika) előadásában Raskó István, a Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézet tudományos tanácsadója. A kutató a beszámoló alatt mindvégig hangsúlyozta, hogy megállapításai a genetikus téziseit tükrözik, s nem kíván a történészek, nyelvészek vagy néprajz-tudósok területére betolakodni. A kutatásban résztvevő szakemberek összehasonlították a honfoglalás kori – szám szerint hatvannyolc – csontokat, illetve Magyarországon élő magyarok DNS-eit (az egyetlen kritérium az volt, hogy a mintákat olyanokból kellett venni, akiknek nagyszülei is Magyarországon éltek és magyaroknak vallották magukat).

Raskó István kiemelte, hogy a kutatás még korántsem fejeződött be, az azonban a kétdimenziós ábrákon tökéletesen nyomon követhető, hogy a genetikai térképen nagyon távol helyezkedik el a nyelvrokonoktól a magyar, illetve a székely, míg a ma élő magyar populáció inkább európai, a honfoglaló populáció pedig inkább ázsiai populációkhoz van genetikailag közelebb. A kutatás kitért egy kulturális tényező, a laktóz intolerancia kérdésére is, amely kimutatta, hogy ez az arány a honfoglalók körében 13, míg a ma élőknél 60 százalékot tett ki. Raskó István összegzésül kijelentette, hogy ezek alapján a rasszizmus nem létező fogalom, ezért annak politikai és genetikai értelmét is elutasítja.

[…]