A Nagy Könyv végeredménye bebizonyította, hogy Gárdonyi Géza híres regénye nem elavult történet. Mi is áll a regény hátterében, léteznek azok a források, amelyeket állítólag Gárdonyi is látott? (H. Németh István, Magyar Országos Levéltár)

Az Oszmán Birodalom 1551–1552. évi hadjáratainak előzményei a „két király közt” őrlődő Magyar Királyság történelmének korábbi évtizedéhez kötődnek. Buda török kézre kerülését (1541) követően Martinuzzi Fráter György politikája arra a valós tényre alapozódott, hogy az ország sorsát „két nagy császár birodalmi közt”  külső tényezők, a Habsburgok és a szultánok határozzák meg. Az általa megkezdett sakkjátszma bonyolult lépései arra irányultak, hogy a Magyar Királyság oszmánok által meg nem szállt területei egy uralkodó kezére kerüljenek, ami az oszmánok elleni fellépés hatékonyságát szolgálta volna. Fráter György mindkét részről gyanakvás szülő diplomáciai lépései végül nem bizonyultak eredményesnek. Éppen az oszmánok gyanújának elaltatását szolgáló lépéseivel keltette fel Giovanni Battista Castaldo gyanakvását, ami miatt a királyi főparancsnok meggyilkoltatta a főpapot. I. (Nagy) Szulejmán nem hagyhatta, hogy a hűbéresküt tett János Zsigmond veszélyeztesse addigi hódításait, és veszélyes politikai helyzetbe hozza őt azzal, hogy a Magyar Királyság az addig elszakított erdélyi területekkel egyesüljön.   

Szokollu Mehmed ruméliai beglerbég csapatai 1551 szeptemberében a Tisza alsó folyása mentén haladva elfoglalták Becse, Becskerek és Csanád várakat, de Temesvár ostroma ekkor még nem járt sikerrel. Az egyesítési terveket a következő év hadjáratai tették illuzórikussá. Kara Ahmed másodvezír 1552 nyarán Temesvárt kezdte el ostromolni, amit Lossonczi István több mint 2000 fős őrséggel hiába védett. A nem kellően ellátott várban lévő katonaság hosszas ostrommal sem tudta feltartóztatni a török fősereget, és Lossonczi az élelem elfogytával kénytelen volt szabad elvonulás feltétele mellett feladni a Temesköz legfontosabb erődítésének számító Temesvárt. Elvonulás közben azonban a törökök rabokat kezdtek szedni, amire, Tinódi híradása szerint, „Magyar vitézök mind fegyvert vevének, Az terekekvel viadalt kezdének, Sűrű terek köszt hamar elveszének.”

A vár elvesztésének hírére Bernardo de Aldana lippai parancsnok a felgyújtott várat hátrahagyva elmenekült, majd sorra török kézre kerültek a környék erősségei Lugos, Karánsebes, Arad, Solymos, Csanád. Ezzel egy időben Hádim Ali budai pasa előbb a szegedi bíró vezetésével fellázadó várost vette vissza és torolta meg a lázadást, majd ezt követően a székesfehérvári béget fogságba ejtő veszprémi helyőrségen állt bosszút: a török csapatok Veszprém várát 10 nap alatt elfoglalták, majd egy éles fordulót követen az észak felé vonuló seregek Palotát is bevették. A Pest mellett kiegészült török sereg a bányavárosokat védő nógrádi és Hont megyei végvárak ellen indult. A hatalmas sereg egyedül Drégelynél ütközött nagyobb ellenállásba, de alig kéthetes ostromot követően a kis várat elfoglalták. Ezzel a budai vilájet északi körzetét jelentősen kitágította, és jelentékeny veszélyt jelentett az ország nemes- és színesfémtermelését adó alsó-magyarországi bányavárosokra. A Ság mellett összegyűlt mintegy 11 000 fős királyi katonaság Erasmus Teufel és Sforza Pallavicini vezetésével Palást mellett megtámadta a budai pasa seregét, de itt súlyos vereséget szenvedtek.

A gyors sikereket követően a török haderő végül Szolnok és Eger megtámadását határozta el. A két vár fontos kulcspontja volt a felső-magyarországi területeknek. A jól védhető és fegyveressel, élelemmel, felszereléssel megfelelően ellátott Szolnok azonban alig 10 nap alatt az oszmánok kezére került. Az út nyitva állt Eger felé, melyet ekkor mintegy 1800 katona és körülbelül 270 menekült, vagyis alig 2100 ember védett. A vár ekkorra kezdett modernebb erőddé átalakulni. A két részre osztott, alacsonyabb falakkal és földerődítésekkel modernizált vár belső részénél már olyan ó-olasz rendszerű bástyákat is építtettek, amelyek a várfalak oldalsó védelmét is képesek voltak ellátni. Az ellenfél nagy túlereje (mintegy 75 000 fős sereg, 15-20 nagy kaliberű ostromágyú, és kb. 100 kisebb űrméretű löveg) ellenére a védők jó megszervezésének is köszönhetően sikerrel védekeztek.

Az ostrom tizenkét napon át tartó intenzív tüzérségi előkészítéssel kezdődött, amely során a megostromlandó célokat gyengítették. Szeptember 28-án az első török gyalogsági roham is e pontok ellen irányult. Ezt követően október negyedikétől kezdve módszeres ostrommal, vagyis a tüzérség, az aknászok és a gyalogság kombinált támadásával igyekeztek megtörni a védők kitartását. Ekkor a vár leggyengébb pontja, vagyis a Föld-bástya, valamint a Tömlöc- és Bolyki-bástya, illetve az Ó-kapu ellen intéztek rohamokat. A Bornemissza Gergely királyi kapitány által készített híres „tüzes kerék” is ekkor lépett munkába, és okozott nagy emberveszteséget a támadó török katonaságban. Az utolsó nagy, kétnapos ostromra október 12-én és 13-án került sor, amikor a vár romosodása már igen nagymértékű volt. A végső ostrom idejét döntően befolyásolta az óriási hadsereg ellátásának nehézségei, az egyre hűvösebbre forduló időjárás, de elsősorban a fellobbanó perzsiai háborúskodásról érkezett hírek. Az utolsó elkeseredett ostrom idején minden fellelhető embert be kellett vetniük a védőknek, így a várban maradt nők és gyermekek is a falakra siettek, akik (Hyeronimus Ortelius krónikája szerint) „kövekkel, forró vízzel és szurokkal rohannak a falakra, az ellenségben nagy kárt tesznek, s nem is emberek ők, hanem dühös oroszlánok módjára viselkednek.”

A vár alól vereséggel távozó török seregek október 14–16. között még lövették a várat, de ekkor már a visszavonulásra készültek, amire 1552. október 17-én került sor. „Az ostrom alatt Isten segítségével hűségünket és bizalmunkat őfelsége legkegyelmesebb urunknak és annyira sújtott országunknak védelmére, a velünk levő katonák nem csekély küzdelmével, az ő vérük és a miénk ontásával, továbbá az ellenségben okozott pusztítással amennyire lehetett, kimutatni igyekeztünk.” – írták Nádasdi Tamásnak a vár fő védői, Dobó István, Mekcsey István, Pethő Gáspár, Zolthay István és Bornemissza Gergely. A vár védői közül mintegy háromszázan nem érhették meg a győzelmet és több százan sebesültek meg. Közülük Dobó javaslatára az uralkodó 69 sebesültnek és 23 árvának és özvegynek jutalmat és kegydíjat biztosított, az 1553. évi országgyűlés megsegítésükre általános adakozásra szólította fel az ország nemességét, jobbágyportánként pedig tíz dénáros különadót vetettek ki.