„Akkor voltak a bálok. Azok is jó éjfélig tartottak, hogyha szüreti bál vagy egy aratóbál volt. Akkor nem volt, hogy tavaszi bál meg fesztivál minden héten. Nyáron nem sok volt, mert nyáron a munkásembernek nem volt kedve táncolni, mert az egész hetet a földön töltötte a kapanyél meg a villa meg a kaszanyél mellett.” (Az interjút készítette: Szilágyi Zsolt; Debrecen, 2010. április-október)

A teljes interjú letöltése (pdf, 58 oldal, 900 KB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Udvarlás, házasságkötés

Az én férjem, az született böszörményi volt. Hentes tanulónak ment, mikor kijárta az iskolát. Böszörményben volt egy hentes-mészáros család, annál tanult. Mikor nagy legény volt már, s a katonaságot is kiszolgálta, Debrecenbe jött és Bődéhez szegődött be hentesmunkára. Ekkor még nem tudtunk egymásról. Az én anyám mindig itt a Bődénél vásárolt, mert Bődénél mindig nagyon sok kövér disznót, borjút adtunk le, úgyhogy nagyon jó viszonyban voltunk. Útba is esett a Bőde üzlet, mert akár akartunk, akár nem, a sarkon ott be kellett fordulni, mivel a Zöldfa utcán jöttünk a Nap utcára nagyanyámékhoz. Na, aztán az anyám egyszer azt mondja, mivel igen beszédes volt: „Hát hova való?” Meg erre, meg arra. Még kiszolgálás közben megismerték egymás családját. Aztán küldött engem is anyám, mert én meg ugye, a tejet hordtam mindennap a vonattal a 30-as évek második felében. Ha olyan kisebb vásárlás volt, akkor engem küldött. Mondta az anyám, hogy: „Majd a Bődéhez menjél. Van ott egy ügyes mészáros, mondd meg, hogy kinek viszed a húst, mert az már tudja.” Na, aztán addig mentem, addig ment az ismeretség, hogy hát rájött, hogy ez a Bodnár néninek a lyánya. Na, de még nagyon távolról volt valami rokonság is. Nagyon szeretett beszélni az én emberem is. Rákerült a sor, hogy na, ő kijön, meglátogatja ezt a családot.

Egy nyáron aztán végigjárta a családot, mivel egymáshoz közel laktunk a nagybátyámékkal, így oda is átment. Lyány meg ott is volt. Velem egykorú, kisebb is, nagyobb is. Mondja: „Végigjártam a családot. Mindenütt a szép lyányokat megismertem.” Na, aztán a sok lyány közül engem kifogott. Úgyhogy tartott az udvarlás úgy egy évig. Én jártam továbbra is vásárolni, és mindig bővült a kapcsolat, az ismeretség. Udvarolt. Én közben tánciskolába jártam, ami a Kandia utcán volt egy özvegyasszonynál, ő meg a sarkon lakott, mert a Bődénél a fiúknak volt legénylakás. Úgyhogy egy szoba be volt rendezve emeletes ágyakkal. Hétköznaponként, egyszer-kétszer hetente ide át-átjött, aztán csak kikísértem a kapuig. Akkor aztán már persze hogy úgy váltunk el, hogy megcsókoltuk egymást. Úgyhogy már az is szokássá vált. Mikor aztán már tettre került a sor… Na, hát csak eljutottunk oda, hogy csak meg kéne fogni egymás kezét, mert nekem tetszel te, én meg neked. Úgyhogy lyánykérésre került a sor.

Az esküvő napja, az úgy telt, hogy engemet már itt, a saját közös házunkból, a Honti utcából kértek ki – oda jött a menyasszonyért a násznép, és a Nagytemplomban esküdtünk. De aznap volt a polgári esküvő is. Majd a násznéppel együtt kimentünk a tanyára, ahol születtem. Ott volt a lakodalom. Minálunk disznóvágás volt, borjúvágás nem volt. A nagyszoba volt kipakolva, ott volt terítve. A konyhában volt a cigány, a zenekar. Főzni meg a sütőházban főztünk, sátrat húztak elibe, mert január elsején esküdtünk 1938-ban, hogyha valami hó vagy eső lenne, meg a hidegtől is védett. A kemencében sült a tyúk meg a pulyka, pörkölt volt, az asszonyok káposztát töltöttek. Tyúkhúsleves, a levesben főtt hús. A tyúkoknak felit főtt húsként kínálták, a többit megsütötték tepsiben a kemencében. Meg a sütemények is a kemencében sültek mind. Volt ez a rétes-béles, úgy mondják, az volt háromféle, meg pogácsa, aztán különböző kis sütemények, ilyen, olyan, amolyan. A Bőde család is kijött. Azt hiszem, három autóval voltak kint. De aztán olyan hideg lett másnap reggelre, már mikor széledt a család, hogy lefagytak a motorok az autókban, alá kellett tüzelni, ki kellett olvasztani, mert nem indult egy autó sem. És mikor Halápról a mi házunkba hazajöttünk a reggeli első vonattal, olyan hideg lett, hogy a lakásban — még akkor kútra jártunk, utcai kútra a vízért, még mosásra is onnan hoztuk —, a bádogba belefagyott a konyhában a víz.  Olyan hideg volt. Előtte egy kis tüzelőt hozott apám idehaza, mert a szobában egy kis vaskályha volt, a konyhában meg sparhelt. Úgy tüzeltünk, melegedtünk aztán fel.

És akkor megkezdődött a különélés. Apja ugye járt mindennap Bődéhez. Én meg — mert családom majd 40 februárjában született — addig kint voltam a tanyán sokat. Hordtam, vittem a tejet akkor is, és akkor ugye kint is voltam, bent is voltam. Itthon elvégeztem azt a kis takarítást. Tiszta ruha kellett Bődééknél. Tőkeálló volt az uram, hétvégére ott mindig vasalt kötő, vasalt zubbony kellett.

Családalapítás

Már a házasságunk előtt jó fizetése volt az én emberemnek, mert a marhát, borjút, birkát, azt mindet ő vágta le – segítséggel, mert hát egy ember nem volt a nagy marháknál elég. Így szép lassan gyűjtötte a pénzét, hogy ha már megnősül, felesége van, csak nem megy albérletbe, hanem jó volna valami kis ház után nézni. Hát akkor még hun voltunk? Úgyhogy mire mi megesküdtünk, már a Honti utca 19. alatt (a Szabadság telepen, a Sólyom utcából nyílik), ott vettünk egy egyszoba-konyhás, nyári konyhás lakást 3000 pengőért. Na, de hát nem tudtuk kifizetni, mert az ő fizetése meg amit kaptam, az nem volt elég. Mert akkor még a menyasszonytánci ajándék nem pénz volt, hanem ki mit vett. Háztartási felszerelést vett. Kinek mire volt pénze. Nem volt több, csak 1000 forintunk. Na, de hát az a kis ház nagyon jó lenne! Mert jó karban volt, egy tűzoltó parancsnok lakott abban az időben ötödmagával benne. Nőttek a gyermekei, és a másik utcán vett ugyancsak házat, csak mán az nagyobb volt, úgyhogy az már az ő családjának megfelelt. Mert ott már két szoba, mellékhelyiség volt, mindenképpen már a család bőségéhez megfelelt. De nekünk is megfelelt itt abban az időben ez a szoba-konyhás, nyári konyhás kis hely. Meg is szerettük, mert közel a köves úthoz, munkahelyhez, ha Halápról jöttünk, útba esik. Nagyon jó volt. Igen ám, de nem volt elég pénzünk. És akkor mentünk, hitelt vettünk fel. Havonta 10 pengőjével törlesztettük a kölcsönt. Úgyhogy én nem tudom, rövid idő alatt kifizettük. Pár év alatt.

Na, akkor aztán már a sajátunk lett. Nem volt kölcsön rajta. Csak Bődénél dolgozott az uram. Szerette a jószágokat is. Az én apámnak kint csak nagydarab földje volt, mindennek volt helye. Hol egy malacot vett a férjem, hogy majd nő benne a pénz, hol egy borjút vett. Még lovat is vett, az mind ott volt az én apáméknál, mert ugye ott volt hely. De a pénzünk meg miénk volt benne. Ha eladta, a mi pénzünk lett. Úgyhogy így hamar letelt a kölcsön is. És akkor itt a Halasi utcán a sarki házat megvettük háromezerért. Ezt a miénket meg eladtuk három és félezerért. Már ott maradt 500 forintunk. Hát borzasztó pénz volt az akkor. 1941. május 7-én költöztünk el a Honti utcáról. De már itt nagy gazdasági udvar volt mellékhelyiségekkel, itt már tudtunk jószágot tartani. Úgyhogy mindjárt disznót állított a férjem, és meghizlaltuk. A lábasjószág, ló, tehén az meg kint szaporodott a tanyán. Itt aztán később még tehenet is vettünk itthonra, mert fejtem. Volt ott egy kis legelő, legeltettük. Lovunk nem volt, majd csak háború után, inkább disznóval foglalkoztunk. Hizlaltunk: saját kocánk volt két vagy három, inkább csak kettő, és annak a malacait felneveltük, meghizlaltuk, mindig leszerződtük, és ebből aztán ugye, mindig maradt egy kis pénzünk. Az én emberem is olyan volt, hogy mindenből pénzt csinált, amit megfogott a keze. Mindegy, hogy egy kiló zsírt vagy egy kiló szalonnát is meg tudott spórolni, már azt tettük össze.

Akkor ugye, semmiféle védekezés nem volt. Bíztuk a szerencsére, így hamar teherbe estem. Az első gyermekem 1940. február 6-án született. Na, akkor nagy tél volt. De mikor született, én előtte való nap még annyira nem éreztem azt, hogy nekem rövidesen beáll a szülésidő, hogy a disznóólban le volt taposva a hó, de arra a napra már jó idő volt, és alulról megmelegedett. És én, ahol a disznónak az etetője volt, a vályú, azt a fagyott havat fejszével meg lapáttal felvertem. És a következő éjszaka én már megszültem a szülészeti klinikán.

A fényképalbumból:

Fák és madarak napja (Debrecen, Halápi erdő, 1931)

Ez a kép az akkori halápi erdőhivatal erdejében készült a fák és madarak napján, ezért vagyunk itt kivirágozva. Dalolva mentünk az iskolából, mert nem messze volt az erdőőri központ a bokorhegyi tanyasi iskolához. Délelőtt virágot szedtünk, énekeltünk, játszottunk, délután inkább sportesemények voltak: zsákban szaladás, futás, kötélhúzás, magasugrás. Játék, fiúk–lyányok vegyesen. Egész nap ezzel telt az idő, s akkor, mikor ennek vége lett, akkor a tanító úr összecsoportosított bennünket, s a mindig erre az alkalomra vett pereceket – mert minden évben májusban kimentünk oda – feltűzte egy zsinegre, és ezeket a felfűzött pereceket – ami volt annyi körülbelül, ahány gyerek – végül nekünk adta. De nem csak úgy egyszerűen, hanem megfogta a madzag egyik végit, a másikat meg kioldta, közben megpördítette, mi meg ott álltunk és vártuk, hogy lendül majd a karja, és hogy erre szórja majd a pereceket. Ehelyett az ellenkező irányba repült mind! Ennyi volt. Négy óra után meg jöttünk vissza. Mert én is 3,5 kilométerre laktam az iskolától, és még haza is kellett menni, úgyhogy hosszú volt az út.