„Amikor én pici gyerek voltam, apám volt a fő menedzser, ő vezette a nagykereskedés műszaki részét. Akkor kezdték a rádiót, csillárt, hanglemezt árulni, addig ez nemigen létezett. Autót is árultak, de az én időmben már csak Chevrolet-et, Steyrt, és Skodát. Chevrolettel kezdték. Amerikából hozták közvetlenül az autókat, vastagon sárga zsírral be volt minden kenve. Fene tudja, mennyi ideig jöhetett ez teherhajókon. Amerikából jött Chevrolet teherautó is gyerekkoromban az üzlet részére nagy faládában. Amikor azt kibontották, az egész belül körbe volt olyasmivel tekerve, mint a kátránypapír.” (Az interjút készítette Potos Bettina; Pécs, 2010. április-július)

A teljes interjú letöltése (pdf, 49 oldal, 2 MB)

(Frissítve 2011. november 27-én)

Részlet az interjúból:

Államosítás

Az államosítás úgy történt, hogy jött két udvarias, úriember kinézetű férfi. Mondták: „Jó napot kívánok! Az állam megbízásából jöttünk államosításra. Kérjük az iratokat, kasszakulcsokat, haza lehet menni. Viszontlátásra! Ekkor és ekkor jöjjenek, és megbeszéljük a továbbiakat.” Kész. Volt, nincs. Akkor másnap vagy harmadnap bementek, csináltak papírt, aminek egy fontos része volt, hogy az alkalmazottakat hagyják nyugton. Akkoriban voltak talán nem egész negyvenen az alkalmazottak. Volt olyan dolgozónk, akikkel összejártunk: mentük hozzájuk, azok hozzánk, mint egy nagy család, olyan volt az egész. Na, most ezt nem bírták elviselni, úgyhogy nagyon rövid idő alatt szétrobbantották a volt gárdánkat. Titán cég lett aztán belőle. Nagyapáméknak a lakáskulcsot is le kellett adni és többé nem léphették át sem a lakás, sem a bolt küszöbét. Gyükésbe, egy szőlő présházába mentek lakni.

Nagyapám a háború után azt mondta, hogy „el kell adni mindent, és mindenen árut venni, mert az lesz itt a menő, aki a háború után gyorsan be tud indulni”. Fölpakolta mindennel a raktárakat, és mire tele volt minden, akkor jött az államosítás. De ő tulajdonképpen nemcsak az üzleti pénzből vett árut, hanem eladott szőnyeget, ezüstöt, sok mindent. Ami kevés dolga megmaradt, azt meg az államosítás vitte el.

Államosítás után egy hónapig kaptak a kft tagok – apámék hárman voltak, és a nagyapám – összesen négyen havi, úgy tudom, ezer forintot, ami akkor nagy pénz volt. Egy hónapig. Akkor meghívták őket, hogy Pesten kapnak egy kis vasüzletet, tárgyaljanak. Abból nem lett semmi. Nálunk persze rögtön házkutatások, nem tudom miért, de örökké mindenféle zaklatások voltak. Máig sem tudjuk, hogy mit kerestek. Volt nekem kisgyerek koromban egy pici aranyláncom, azon volt egy Szent Antal medál. Azt az iskolában állandóan rágcsáltam. Ez egyszer elszakadt, s anyám bedobta a többi ékszer közé. Jött a házkutatás és rátaláltak: „Tört arany! Ó!!” – még jó, hogy a két nyomozó közül az egyik jóindulatú volt, és azt mondta: „tegye el, és minél előbb csináltassa meg”. A tört arany halálos bűn volt. El nem vittek semmit, föltúrták az egész házat, de fogalmunk sincs, hogy miért. Apámat meg a testvéreit elvitték a pécsi rendőrségi fogda szuterénjába, azt sem tudjuk, hogy miért. A nagyapámat is elvitték, fogalmunk sincs, miért.  Fölkerültek valahova Pestre is, valami börtönbe. Ott is voltak egy hónapig körülbelül, vagy két hónapig, egyszerre csak hazajöttek egy államtitkár intézkedésére.

Ez idő alatt, míg ők nem voltak itthon, jött a macera, mindenhol házkutatás. Nagybácsimnak a villáját is államosították, azt megvette Kodály, hozta az új fiatal feleségét oda, a mai napig is az övék a ház, úgy tudom. A Rákóczi úton lakott a másik testvér, József a családjával, nekik is azonnal ki kellett költözniük. „Hát hová?” Gyorsan találtak valami ismerőst, volt egy ház Ürög felé, aminek a pincéjében, a szuterénjában voltak egy szobában. Szereztek egy kötőgépet és éjjel-nappal kötöttek, amíg Budapestre nem kerültek.

Egyik ügyvéd rokonunkat, akik a Deák utcában laktak, azt éjjel fél kettőkor csöngették fel. Vegyenek magukhoz ötkilónyi holmit, azonnal fel teherautóra, elvitték őket az Alföldre. Valami istállóba, ahova behordtak szalmát, hogy ne a kövön feküdjenek. Azokat elvitték és másnap a lakásukba már be is költözött valaki, aki kinézte.

A kis házat, amit vett apám, azt is államosították, mert nem tudtunk beköltözni. Volt egy olyan rendelkezés, hogy aki nem lakik benne az ingatlanában, attól azt elveszik. Akkor ez így ment: elmegyek a Mecsek-oldalba, kinézek egy jó kis házat, éjjel a tulajdonosait elvitetem és majd beköltözök. Kész. Ez természetes volt. Nekünk ami megmaradt, az a bútorféle volt. Annak idején nem készen vették, általában mindenki csináltatta a bútorokat. S ahogy hozták, anyám átvette, és ő olyan típus volt, hogy minden papírt folyton elrakott. Az volt a szerencse, hogy ami az ő nevén volt, azt nem vették el. Mást mindent. Az egyéb értékes holmijainkat (ezüstök, porcelánok, dísztárgyak, stb.) elkótyavetélték és a kapott pénzt felélték.

A fényképalbumból:

Az új Kodak kamera (Pécs, 1938)

Ez 1938. karácsonya, az biztos, mert akkor vette apám ezt a Kodak kamerát. Akkor vette, és evvel akkor csinált egy csomó kísérleti felvételt, és nyár elején kezdte ezt az Egy nap Pécsett filmet, ami szokott menni a TV-ben. Előtte csinálta a forgatókönyvet.

Apám filmezett, az volt a hobbija. Én vele mentem, szinte minden filmkészítésénél nekem ott kellett lenni. Én cipeltem az állványt (nehéz volt, mint a fene), a kamerát meg ő. 14-15 kiló volt az egész egy nagy kofferban.  Komoly, nagy 16 milliméteres Kodak kamera volt.  Ment először a terepszemle, hogy hogyan készüljön a film, majd megírta a filmet elejétől a végéig, és mikor megvolt a forgatókönyv, akkor vettük a kamerát, az állványokat, be az autóba és mentünk, csináltuk. Sok filmet készített és versenyekre is küldött többet. Első és második díjakat nyert a különböző amatőr filmfesztiválokon. Városfilm, természetfilm, családi film, stb.

Ez is a Rákóczi úti lakás. A mi lakásunk olyan volt, hogy volt egy főbejárat a Rákóczi út felől, és ha bement az ember a lépcsőházba, akkor jobbra a nagybácsimék voltak, balra pedig a mi lakásunk. Volt ott egy hosszú folyosó és egy kisszoba, egy nagyszoba (amit nappalinak használtunk vagy ebédlőnek), aztán megint volt egy kisebb szoba, az volt apámék hálószobája, és volt még egy nagyszoba, az volt a miénk. Abban még a bútorgyárból adódóan fenyőfából közönséges fehérre festett bútorok voltak. Volt egy nagy asztal négy székkel, volt egy pici asztal négy székkel vagy kettővel. Akkor volt egy polc, ami alul szekrény, felül polc, ez tele akkori játékainkkal. Volt egy sublótszerű (eredetileg pólyázó volt) meg a kályha. Kész. Ez volt ebben a szobában a fekhelyeken kívül.

Apáméké hagyományos polgári hálószoba volt. Két ágy, két nagy kászli [éjjeliszekrény], két szekrény, egy heverő, más nem is fért volna be. Volt egy nagy szoba, az akkoriban ebédlőfélének volt berendezve. Anyám azt mondta: „nem lehet ezt mire használni”, és akkor átrendezte: fotelokat meg kisasztalt tett bele, egy kicsit modernebb lett és tágasabb. Volt egy kisszoba, abban volt a pianínó, két fotel, egy asztal. A hosszú folyosónak az egyik részén a fürdőszoba volt fűthető kazánnal. A lakásból három szobát a folyosóról fűtöttünk, bent kandallók voltak. Volt egy előtér egy elég nagy konyhával, s ott volt még egy pici személyzeti szoba.