„Debrecenben, a Szent Anna és a Piac utca sarkán volt apámnak az üzlete, az Apolló mozi volt szemben. Piac utca 44. Ez lehetett a legszebb műterem Magyarországon; igazán sokfele megfordultam életemben, de ilyet nem láttam sehol. A lépcsőházban kézi faragással volt minden: arany és fekete. Valódi arannyal volt behúzva, és kétméteres üvegablakokkal volt a kirakat.” (Az interjút készítette: Bartha Ákos; Budapest, 2010. szeptember-november)

A teljes interjú letöltése (pdf, 78 oldal, 2,1 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Kiképzés és fogság

19 éves koromban el is akartam menni repülősnek. Apám azonban megtiltotta: „Nem mégy! Majd én megmondom, mikor menj.” Most már tudom, milyen brilliáns ember volt apám. Mikor Sztálingrád elesett, mondta: „Most már mehetsz, annyit repülhetsz, amennyit akarsz. Kiképeznek, és addigra vége lesz a háborúnak.” Repülős volt az első világháborúban, tudta, hogy mennyi idő a kiképzés.

Debrecenben volt az előképzés, hogy megtanuljak jól repülni. Aztán mentünk be az újoncképzésre Fehérvárra, és akkor kiképzést kaptam bombázóra is. De klasszul repülni Debrecenben tanultam meg. Mikor először repülőgépbe ültem, én voltam az első, akit elengedtek egyedül. De annak az volt a kritériuma, hogy először felvittek ezer méterre, be kellett tenni a gépet dugóhúzóba, és ki kellett venni belőle. Botrány lett, mert ezek a szerelők mind „jó tanácsokat” adnak. Mondták: „Marci, hallom, elmégy holnap repülni. Vigyázz, ha dugóhúzóban vagy, nyomd le a kormányt előre, mert akkor így megy le a gép, és kijön a dugóhúzóból.” Hát hallgattam ezekre a hülyékre, felmentünk ezer méterre, belementünk dugóhúzóba, és én nyomtam, az oktatóm meg húzta két kézzel, de nem bírta. Majdnem összetörtem magamat, az utolsó pillanatban húztam ki, mert éreztem, hogy az oktató húzza. (A pilóta elöl ült, a tanuló meg hátul.) Utolsó pillanatban kijöttünk. Leálltunk, azt mondta: „Tedd le a kezed!” És keményen rálépett a kezemre. Mondja: „Három gyerekem van, meg akartál ölni, hülye vagy?” Hát mondtam: „Nekem a szerelő mondta, hogy nyomni kell.” De aztán elengedtek egyedül is, viszont csak másodikra büntetésből. Ettől függetlenül, húszéves koromban én voltam a 30 ember közül a legjobb műrepülő Bücker Jungmann-nal és a Jungmeisterrel. Amerikában hallottam, hogy ez a két gép a világ legjobb műrepülőgépe volt akkor, jetpilóták mondták. Valóban fantasztikus műrepülőgép volt!

Utána bevonultam Székesfehérvárra. Az apám csinálta a repülőakadémiának a tablóit, és ő elintézte, hogy az akadémiára engem behívjanak a fehérvári közelfelderítőkhöz. Azt mondták, hogy két éven belül főhadnagyot csinálnak belőlem, hogy tanítsak fényképészetet az akadémián. Behívtak, és rögtön elkezdtek kérdezni a fényképészetről. És mondtam, hogy énnekem fogalmam nincs a fényképészetről, utálom a fényképészetet. „Hát pedig ezért hívtuk ide be!” „De én csak repülni akarok!” „Repül is haza, már holnap.” És leszereltek, hazaküldtek. Azt akarták, hogy tanár legyek, mert tudták, hogy az apám fantasztikusan fényképez. Neki, apámnak persze nem sokba került engem visszatetetni, úgyhogy nemsokára ismét Fehérváron találtam magam. Nagyon jól megtanultam ott a térképet, a morzézást, meg hogy hogyan kell géppuskával lőni egy bombázóból, hogy kell vezetni egy bombázót. De hát mindent kellett tudni, hogy ha mindenkit kinyírnak, csak én maradok életben, akkor is el tudjam vinni a gépet. Parancsnoknak voltam kiképezve a Heinkel 111-es bombázóra. A Heinkel 111-es, hát az olyan „jó” gép volt, az volt a híre, ha fölszáll, akkor 12 ember megy utána, hogy a csavarokat összeszedjék… Mázlim volt, hogy én csak kiképzésen vettem részt.

Az apám nem készített amatőr képeket, de – mint mondtam – a repülős akadémiának ő csinálta a tablóit. És ha valaki repülőtiszt volt, annak mindent megtett. Bejött egy Szervicker nevezetű hadnagy, de olyan undorító pali volt, hogy az apám már 16 éves koromban azt mondta: „Marci menj ki és tárgyalj vele, mert én felpofozom.” Én mentem ki a Szervicker úrral tárgyalni. Engem mindenki ismert Debrecenben, egy fölvágós, arrogáns pali voltam már 16 éves koromban, alig vártam, hogy én Szervickert leosszam, hogy szegény apámat felidegesítette. Mondta: „Mért nem cakkos a kép? Ez egy kicsit sötét.” „Örüljön, hogy az apám printelte le!” De a lényeg az, hogy azért elment a dolog. Bevonulok Székesfehérvárra katonának, újonc kiképzéskor fölállunk sorba, kijön az őrmester: „Várjatok egy kicsit, mert a Szervicker főhadnagy, aki a parancsnoka lesz az újonc kiképzésnek, öt percet késik.” – én azt hittem, hogy eldőlök. Jött a Szervicker főhadnagy úr, rám néz, azt mondta: „Magával még külön beszélek.”

Mikor aztán már vége fele járt a háború, mindenkit megkérdeztek, kiképzett embereket, ki akar frontra menni. Kiléptünk, erre ránk mutattak: „Maguk, maguk, maguk, lépjenek vissza. Nagyon sokba került a kiképzésük.” Nem akartak a frontra kiküldeni. De aztán két hét múlva is kiléptünk, mert tudtuk, hogy úgyis visszaküldenek mindenkit, az összes haveromat, akik a tisztiiskolán voltak. Volt ott egy Pallavicini őrgróf is! Nem nagyon küldtek tiszteket harcba; őrmester, törzsőrmester, ezek voltak a vadászpilóták, egyszerű parasztgyerekek, mert a tisztek, azok mind kicsit ütődöttek voltak.

Osztályelső voltam egyébként a Szervicker főhadnagy ellenére. Hát én nagyon jól éltem ott! Az akadémia parancsnoka, a tábornok úr fölhívott: „Szipál, maguk csinálták a tablóképeket, és egy csomó pénzzel tartozunk az apjának, de az oroszok már ott vannak. Föl akarja venni a pénzt?” „Tábornok úr, amennyit akar, annyit adjon!” Három vagy négy hétig tökrészegen az asztal alatt járkáltam az összes barátommal, és akkor léptettek elő minket zászlóssá is. De hát meg se kaptuk, csak papíron lettünk zászlósok. De a kommunista hadseregben is elismerték! Mert később behívtak a kommunista hadseregbe is.

A debreceni műtermünket a kiképzésünk alatt úgy lebombázták, hogy ott semmi nem maradt. De a fényképezőgépek megmaradtak, pedig az apámat mindenki röhögte emiatt. Akkor azok a vaskályhák voltak a divatosak, és az apám a Leicát, a Rolleit, ami drága gép volt, betette, megtömte a vaskályhákat. És abból éltek utána, mert a vaskályhának nem lett semmi baja. De az egész ház porrá lett bombázva. Csak az állomást bombázták az amerikaiak, és valószínűleg nem tudták kioldani, mert a mi házunk fölött az egész bombatárat rálőtték. Ilyen kupac volt csak, semmi nem maradt meg. Gyerekkori képeim közül is csak azok vannak meg, amiket a rokonok kaptak, és aztán visszaadtak nekünk. Akkor ugye repülős voltam, és akinek a házát lebombázták, azt hazaengedték. Kellett írást vinni. Hát én láttam, mikor megérkeztem, hogy az állomás le volt bombázva, de utána semmi, így az apám műtermét biztos nem bombázhatták. Nagyon megijedtem: nem tudok vinni papírt, és becsuknak!

Aztán megérkeztem a Szent Anna sarkára, ránéztem a házra, és egy kőkupacot láttam. Na, mondom, megkapom a papírt – az istenit, bár ne kaptam volna meg! Sőt, akkor még segítség is volt, 50 ezer pengőt kaptunk, mert apám tudta, hogy háború van, lehet, hogy lesz bombázás is, hát biztosította a házat. Az öregúr aztán eladta ezeket a drága kamerákat is. Na, a háború végén én nem voltam itthon, de mesélték, hogy nagyon éheztek. Az anyámnak mindig jó megérzése volt, de senki nem hitt neki. Nagyon vallásos volt, mindig mondta, hogy „Ne izguljatok, az égből jön a segítség.” A háború végén aztán felrobbantották a szomszédban a német kajaraktárt, és két zsák liszt az üvegtetőn keresztül beesett a stúdióba. Amikor a hadifogságból hazajöttem, még mindig ettem abból a lisztből…

Apukám büszke volt rám, mikor katonáskodtam. Esténként meg ment a korzózás: mindenki csak járt föl-le, mindenki köszönt, akit ismert. Társadalmi dolog volt Debrecenben a korzó a Szent Anna utcától a Kossuth utcáig, a mi oldalunkon, tehát a Csapó utca felöli oldalon. De sose felejtem el, mikor végre hazajöttem a kiképzésből, végig a Piac utcán mindenki nézett utánam, mert a nadrágtartóm lógott ki a lábam között. Elfelejtettem betűrni… Siettem, ideges voltam, mert akkor mentem ki először az utcára. Húszéves hiú srác, persze, hogy ideges voltam.

Utolsó nap Fehérváron aztán mondták, hogy mindenki marad, vegyék föl a géppuskát. Felvettem a géppuskát. Odajön az őrmester hozzám: „Szipál, menjen be az ezredes úrhoz.”  „Miért?” „Nem tudom.” Bementem az ezredes úrhoz: „Szipál! Az összes német tiszti asszonyt ki kell vinni Németországba, maga lesz a parancsnok.” És akkor megkérdeztem: „Ezredes úr! Kinek az ötlete volt ez, hogy én kimenjek?” Azt mondja: „A Szervickerné nagyságos asszonynak a határozott kérése volt, hogy maga legyen a parancsnok.” De akkor már Szervickerné nem is volt ott… Később, mikor hazajártam, vacsorákon megismertem, jóban voltunk a Szervickernével. Meséltem is neki, hogy bántam a férjével. Nevetett. A Szervicker nem volt ott abban az időben. Már vége volt a háborúnak.

A tiszti asszonyokkal megdumáltam, hogy hülyeség kimenni Németországba, maradjunk itt, én ismerem a térképet, megnézem, hol nem lesz biztosan harc. „Ne menjünk ki, várjuk meg az oroszokat. Úgyis elkapnak minket, már Debrecenben vannak.” Meg is beszéltük, és igazam lett. Megjelent két-három orosz tiszt, én azt hiszem, azok angol telivéreken jöttek, úgy voltak fölöltözve, mintha Hollywoodban öltöztették volna őket, és dobálták a csokoládét, cigarettát a lányoknak. És mondták, hogy amit a németek róluk beszéltek, az mind hazugság, mert tényleg fel akarnak minket szabadítani. Én el is hittem egy kicsit. És mondták, el kell menni egy táborba, és ott majd megtudjuk mi lesz. Elmentünk a táborba, az is úgy nézett ki, mint egy hollywoodi díszlet.

A táborban mondták, hogy ha elmegyünk Székesfehérvárra, akkor hazamehetünk, szabadok vagyunk. Az asszonyok meg egypár katona mentünk, voltunk vagy százan. Székesfehérvárra tízezren érkeztünk meg egy őrrel. Minden nap jött egy-két ember ilyen szabadságos levéllel orosz hadifogságból, magyar pecséttel, orosz pecséttel. És mondták nekik: „Menjetek, mert hazaengednek benneteket!” Megrendezett színjáték volt, csali. Egy nagy plakát is volt, hozták az országúton velünk szemben, rajta bátorító szavak. Fehérvárra bementünk, becsukták az ajtót, és azt mondták, a tisztek fehér ágyban alszanak, és minden nap ehetnek húst. Abban a pillanatban én letéptem az epolettemet, mondom, ez gyanús. Jól is tettem, mert a tisztek 10-15 év múlva tértek haza, én meg öt hónap múlva már otthon voltam. Harmadik nap levágták kopaszra a fejünket, akkor már biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel, örültem, hogy nem vagyok tiszt.

Egy hét múlva mondták, hogy elmegyünk Szegedre, mert járvány van. Beraktak negyvenünket egy vagonba, mentünk Szegedre. Mikor átléptük a Dunát, mondtam: „Gyerekek, mi nem Szegedre megyünk.” Fogságba vittek minket. Ráraktak egy hajóra, az egész furcsa volt, nevetséges. Nem láttuk a tengert a hajóról, mert a magyar pénzt mindenki kidobálta, és az egész tengerszint magyar pénzzel volt beterítve. Én röhögtem, mert nekem egy vasam sem maradt, mert mindent elittunk. Kivittek fogságba Szevasztopolba, a tengerparton a krími szigetnek most az a Riviérája. Ott volt Mrs. Churchilltől néhány cirkuszsátor, rá volt írva: „Mrs. Churchill ajándéka”, azokat föl kellett verni. 1500 ember ment egy-egy ilyen négyemeletes sátorba.

Engem kiküldtek a bányába dolgozni. Első nap követ kellett vágni, puha és fehér követ. Aki meg nem tudott vágni, az fölvihette a vállán a hegyre, ahol építkeztek. De még el se kezdtünk dolgozni, kijön a főorvos, hogy lecsekkolja, mi van. Egyenesen jön hozzám, magyarul kérdezi, hogy milyen nemzetiségű vagyok – mondom: magyar. Mondta, ő is, majd kérdezte: „Milyen városból jött?” Mondom: „Debrecenből.” „Ismeri a Harmatiékat?” Harmatiéknak a Nagytemplom előtt nagy üzletük volt. „Hát a Harmati Ferike a legjobb barátom!” „Én a nagybácsija vagyok.” Karon fogott, bevitt a kórházba, megtanított az összes nagy betegségre. „Te tolmácsolni fogsz magyarul németre, németről oroszra, oroszról magyarra. Ezek a hülye orosz orvosok nem tudnak, csak oroszul.” Hát ő leírta a betegséget, megtanultam. Leírta papírra németül, oroszul, magyarul. Németül tudtam egy kicsit, tanultam a suliban. De a végén már injekciót is adtam, mindent, imádtak, és az orvosnő egy kicsit belém is szeretett, én is belé, de nem volt semmi. Az mondták, ha csókolózni meglátnak minket, mind a ketten megyünk Szibériába. Hát mondom, ezek fasisztábbak, mint a németek, az istenit!

Óriási szívességet tett azért a nő, mert amikor a háborúnak vége volt, akkor a disztrófiásokat hazaküldték, hogy lássák, hogy vége a háborúnak. Föl kellett állni, és akinek olyan volt a feneke, hogy megfogta az orvos a bőrt rajta, lefekhetett és mehetett haza. Hozzám, az én ágyamhoz ért az orvosnő, beszélt valamit az orvossal, nem tudom, mit, és lépett tovább. Utána megkérdeztem, mit mondott neki. „Hogy ez a pali ne álljon föl, mert ha föláll, eldől, olyan beteg.” Meg voltam hízva, külön sátorban laktam, nem 1500 emberrel, a kórház mellett egy külön kis sátram volt… És hazajöttem öt hónap után.

A fényképalbumból:

Szipál Márton, Szipál Margit a sárospataki strandon 2. (1929)

A nagyapámék itt laktak, és úgy mentünk sétálni a partra, horgásztunk, és ettük a kis halakat. Az anyai nagyapám pék volt Patakon, és mikor gyerekkoromban meg kérdeztem, hogy miért van egy perec a Windisgraetzék nemesi címerén, anyám azt mesélte, hogy volt egy nagy háború vagy valami éhség, és állítólag nagyapám adott Windisgraetzéknek ételt, és azért rakták rá a perecet a címerükre. Ezt anyám mondta, de semmi írásos emlék nincsen erről.

Nagyapám Szepessy István volt. Pékségük volt, nagyon modern, minden elektromos volt már gyerekkoromban – a kifli csinálótól, a dagasztógéptől kezdve minden. Voltak segédek, mert ez egy nagyüzem volt, de árulták is. Minden nyáron ott voltunk. A nagybátyámnak volt egy cukrászdája, és első nap annyi fagylaltot ettünk, hogy a keresztanyám hívta az orvost: „A gyerekek itt vannak, holnap gyere el, mert betegek lesznek.” Betegek is voltunk, nem tudtunk beszélni, annyi fagylaltot ettünk.

Nyáron mentünk mindig, és ősszel jöttem haza a suliba. De nagyon jól éreztük magunkat: mentünk le horgászni a Bodrogra kis halakra, és a pékségben azokra a nagy tálcákra ráraktuk, vajat rá, paprikát, és betették a kemencébe. A nagybácsi nagyon zabos volt érte, mert nem tudott ott dolgozni. Egyszer megkóstolta: „Gyerekek, ez a hal fantasztikus!” „Károly bácsi, hát ezért esszük!”-válaszoltuk. Csináltunk horgászbotot mindennel, és mindig felhúztunk 10-15-20 halat és megkajoltuk. Máskor meg házikenyeret sütöttek, aminek a tetején van az a vékony, megégett dolog. Ott voltak a kenyerek, Macával rámentünk, leszedtük a tetejét és megettük. Olyan botrány volt, hogy leszedtük a házikenyér tetejét!

A második kép hátuljára ez van ráírva: „Keresztanyámnak: Mackó.” – én ugyanis már ötéves koromban írtam üdvözlőlapokat. És azért Mackó, mert engem eleinte Mackónak hívtak. Sose felejtem el, tudniillik ültem a bilin, és a mamám szólt (pici voltam, de vizuálisan előttem van): „Mackó!” És akkor felálltam, és a fenekemen maradt a bili! „Sose többet ne hívjatok Mackónak!” És anyám kérdezte tőlem: „Hát, akkor hogy hívjunk?” „Mucu!” És az egész család engem Mucunak hívott, aztán jöttek a húgaim; a Maca meg a Teca. Azt mondta az anyám: „Ha már Mucu és Maca, akkor a kicsi lesz a Teca!”