Lehetne-e Csobánkán a szegregált iskolából nemzetiségi iskola? Csobánka általános iskolájának a sorsáról lesz szó, nyolcvanvalahány cigány gyerek sorsáról, akik ebbe az iskolába járnak, jártak ez ideig, mert az új tanévben az iskola már nem ugyanaz az iskola lesz. Az önkormányzat nyár közepén elküldte a tantestület egy részét, felfüggesztette az igazgatót és helyettesét, s alsóban és felsőben is összevont osztályokat indít ősztől. Minderre nehéz anyagi helyzete és az alacsony tanulói létszáma kényszeríti. De hol vannak a nem cigány gyerekek? Ők nem a csobánkai iskolába járnak, hanem a szomszédos települések iskoláiba. (Takács Géza, ÉS 2011/39)

Évek óta ez a helyzet, az önkormányzat sok mindent megpróbált, hogy szabaduljon ettől a kétszeresen kínos helyzettől. Hogy van is iskolája meg nincs is. Van, mert sokba kerül, és sok fejfájást okoz, nincs, mert lakosai többsége elkerüli ezt az iskolát. Van iskolája, de rosszabb, mintha nem lenne, hiszen bárki a község, az önkormányzat fejére olvashatja a szegregációt, pedig a település cigány és nem cigány lakossága közt voltaképp nem rossz a viszony, az itteni cigányság többségében a kárpáti cigányok csoportjából való, néhány évtizede még szegkovácsok, gyári munkások, muzsikusok voltak köztük szép számmal. Csakhogy míg a nem cigány lakosság inkább felfelé kapaszkodott az utóbbi két évtizedben, nem utolsósorban a különlegesen szép környezetbe Pestről kitelepülő családok révén, addig a cigányság egyre inkább munka nélkül maradt, a családok helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Szélesedett a társadalmi szakadék, s ez felgyorsította azt a folyamatot, ami a csökkenő létszámú nem cigány és a növekvő létszámú cigány diák miatt az iskola etnikai megbélyegzéséhez, majd etnikai homogenizációjához vezetett. Csobánka önkormányzata felajánlotta az iskoláját a szomszéd településeknek, egyházaknak, de nem volt fogadókészség. A település kísérletezett alapítványi iskolával is, az eljáró gyerekek visszaszerzéséért, de ez a próbálkozás sem járt sikerrel. Az, amit tett az önkormányzat, kétszeresen is rossz megoldásnak tűnik. Természetesen rossz a cigány gyerekeknek, hiszen eddig kis létszámú osztályokba jártak, ezentúl pedig összevont osztályokba kerülnek, ami aligha válik iskolai teljesítményük javára. Ennél – ami magában sem csekély tétel – a cigány tanulók vesztesége valójában sokkal nagyobb, de erről kicsit később.

*

Rossz megoldás azért is, mert a költségekből ugyan jelentős tételt sikerült lefaragni, de még ez sem biztos. Hiszen kérdéses a nyár közepi döntés törvényessége, mind formailag, mind tartalmilag. S erre ráfizethet az önkormányzat.
Rossz megoldás azért is, mert ha a költségkímélés átmenetileg sikeres lesz is, az iskolaprobléma csak nő, egyáltalán nem biztos, hogy az összevont tagozatos iskola megszüntetése olyan könnyű lesz, egyáltalán nem biztos, hogy megszűnik magától. (Hiszen ha ez nem is volt kimondott cél, mindenki számára kiszámítható következmény. Az összevont osztályos iskola a cigány szülőket is meggondolkodtatja.) A cigány gyerekeknek iskolába kellene járniuk valahová, s ha sikerülne is buszra ültetni őket, ami korántsem lesz egyszerű, egészen biztos, hogy a cigány iskolázatlanság és munkanélküliség gondja csak súlyosbodni fog.
Csobánka ezzel a döntéssel elodázta a cigány-magyar együttélés nehéz kérdéseire a választ. A válaszok azonban holnap nehezebbek lesznek, mint ma. Csobánka önkormányzata lakosai egy részének érdekeit nem képviseli helyzetük komolyságához méltóan. A nyári döntésnek ezt az üzenetét mindenki érteni fogja. Ennek a döntésnek a következményei a helyi társadalom válságához is vezethetnek.
Nézzük most ezt a döntést az iskola felől. Átlagos esetben ennek az iskolának, ahol magukra maradtak a cigány diákok, tükröznie kellene ezt a történetet. Mármint abban az értelemben, hogy – az efféle iskolák sorsa szerint – átélve diákjai kirekesztettségét, rosszkedvű, sértődött, passzív iskolává kellett volna váljék. (Ez a változás, bár roppant sajnálatos és fájdalmas – mindenekelőtt az iskolába járó roma diákok számára, s aztán persze mindannyiunk számára is, hiszen minden kedvetlen iskola a köztársaság sírásója -, cseppet sem természetellenes. Hiszen mi sem természetesebb, hogy amint pedagógiai és polgári normáikkal szemben nem túlságosan fogékony diákok váltják fel régi diákjaikat, olyanok, akik kulturális-etnikai örökségük szerint is mások, a tanároknak sokkal nehezebb lesz a dolguk. Nem is tudják, nem is tudhatják pontosan, hogy mi. Ez a mai magyar iskola egyik alapproblémája. S többnyire olyanok próbálják továbbképezni a felkészületlen és frusztrált tanárokat, akiknek erre a problémára csak elméleti válaszaik vannak.)
Csakhogy a csobánkai iskola nem ilyen iskola volt. Hogy milyen is, arról persze sem az önkormányzat, sem a csobánkaiak nem tudhatnak semmi biztosat, én sem, hiszen senki nem látogatta az iskolát, se személyesen, se gyermekei révén. (Még az iskolai rendezvényeket sem látogatták az önkormányzat képviselői. Legalábbis az utolsó, a kritikus években már nem.) Szakértők sem lettek megbízva a működő iskola átvilágításával. Az igazgatónőnek felfüggesztése indokául is csak eléggé jelentéktelennek tűnő dokumentációs mulasztás s némi, komolyan nem vehető leltárhiány lett felróva. Utólag. Pedig a mérleg másik serpenyőjébe lett volna mit pakolni, melyet az önkormányzat ezúttal üresen hagyott, hiszen nem mérlegelni akarta a vezetői teljesítményt, hanem csak elégséges indokot keresni az elbocsátáshoz.
Az az érdekes, hogy az, ami a mérleg másik serpenyőjébe kerülhetett volna, sokkal többnek látszik, mint amennyivel legalább a méltányos bánásmódot kiérdemelhette volna. Úgy néznek ki a Papp Andrea oldalán felsorakoztathatónak tűnő elemek, mintha az igazgatónő nem is az állásáért küzdött volna csupán, hanem a gyerekekért, az iskoláért. (Az állásáért küzdve az önkormányzat kívánságait kellett volna respektálnia, ő viszont más értékrendet tartott fontosabbnak, melyek inkább csak növelték, mintsem csökkentették volna az iskolával kapcsolatos önkormányzati aggodalmakat és tennivalókat.)
Ami tárgyszerűen elmondható. Júniusban, amikor az iskolában jártam, feltűnő rendet, tisztaságot találtam, semmi nem utalt arra, sem a tantermekben, sem más helyiségekben, hogy ide nehezen kezelhető gyerekek járnának. Az iskola előterében, aulájában és a folyosók egy részén egy több száz képből álló kiállítás volt, gyerekmunkák, bibliai illusztrációk, az iskola sikeres országos pályázatának anyaga. A megnyitón, amiről lekéstem, egy cigány fiú énekelt, akit meglátogattunk, felmentünk a dombra a családhoz. A Toldi fiú nekünk is énekelt, a váratlanul betoppanóknak, a nővérével és a bátyjával együtt, felváltva cigány és keresztény dalokat.
Tavaly is volt országos pályázatuk, s akkor bibliai jeleneteket adhattak elő a pályázók. Nem tudom, mennyire voltak, lettek a helyi cigány diákoké ezek a pályázatok, de ha csak közönség voltak, az is jó, bár nyilván nem csak közönség voltak. Hiszen ezeknek a pályázatoknak megvan a hátterük is, az iskolában működő művészeti iskola, ahová, ha csak cigány diákok, az iskola diákjai járnak, akkor is remek dolog.

*

Aztán az iskola nem is nyolc évfolyamos, hanem tíz, az igazgatónő szakképzést szeretett volna indítani, nem kapott rá engedélyt, viszont kétéves szakmai előkészítő évfolyamokra igen. A csobánkai iskola tehát nem a szerint a logika szerint működik, mint sok hazai iskola, hogy alig várja már cigány diákjai többségének távozását, ha lehet, a rendes úton, vagyis beíratva őket valamilyen középfokú oktatási intézménybe, hadd szenvedjen velük más is, vagy, ha nincs más megoldás, akkor magántanulóvá változtatja azokat, akikkel végképp nem bír. (Az iskoláknak ezt a lelkületet fel szokták róni, pedig az az iskola, amelyik nem rá szabott feladatot lát el, hogyan érezhetne, cselekedhetne másként. Magára van hagyva a kényszerintegrációban, másfelől pedig az elmúlt évszázadok pedagógiai hagyománya, kultúrája szinte semmit nem tud mondani egy iskolavégzésre töredékesen, hiányosan szocializált, az iskola értéktrendjét nem becsülő, nem értő, azt gyakran elutasító nagy tömegű diák sikeres iskoláztatásának mikéntjéről.)
Természetesen a csobánkai iskolában, ahol még cigány gyerekből is kevés van, elemi érdekből találtak ki mindenfélét, hogy meglegyen a minimális létszám, hogy többféle címen is jöjjön pénz. Csak hát az cseppet sem baj, ha valaki azért tesz jót, mert rá van szorítva. (Közoktatásunk évtizedek óta ebben a kényszerben él, rá volna szorítva a jóra, de tudjuk, látjuk, milyen sok kibúvó van.)
Csak hát a csobánkai esetben még ennél is többről van szó. Akármennyire törekszik is egy testület a jóra, a cigány gyerekek méltó befogadására, az adott közoktatási keretek között a legnagyobb odaadással is csak félsikereket érhet el, vagy inkább elviselhetővé teheti a permanens válságot. A csobánkai igazgatónő tehát, belátva a helyzetet, nem kötődve az intézmény múltjához, hagyományaihoz, szabadon tervezhetett valami mást. Ebben a tervezésben alighanem az önkormányzatnak az iskolával kapcsolatos tanácstalansága is jól jött, hiszen nem kellett tekintettel lennie elvárásokra. Adott volt tehát egy valódi iskola, valódi gyerekekkel, de igazából senki nem törődött azzal, mi történik itt. Az igazgatónő leült az íróasztalához, és végiggondolta, melyek lehetnének azok a keretek, amelyek közt a cigány gyerekek az iskolában jobban éreznék magukat. És ráadásul sikeresebbek is volnának.
Egész pontos tervet dolgozott ki, óraszámokra, költségekre lebontva. A terv három alappillére: az iskola egész napos foglalkoztatást ad. A tevékenységi kör a mindennapi élet széles körét öleli fel a tanulási tevékenységen túl. Az alapkészségek tekintetében intenzív és folyamatos megerősítés történik. Sok apró finom részlete van a tervnek, attól kezdve, hogy a gyakorló órák húszpercesek, s a leghosszabb tanórák sem hosszabbak negyven percnél, egészen odáig, hogy a terv külön figyelmet szentel a pedagógushallgatóknak is.
Nem tudom, ez a terv megvalósítható-e, de nagyon bátor program, s azokra az alapproblémákra válaszol, melyekkel cigány gyerekeket oktatva magam is küszködöm, s melyeket kollégák is széles körben említenek.
Csak az a furcsa helyzet van most Csobánkán, hogy az igazgatónő pedagógiai programjára senki sem kíváncsi.
Nézzük a történetet egy hazai oktatási intézmény sorsán töprengve. Van egy szegregált intézményünk, már csak cigány gyerekek látogatják. Az iskola létszámgondokkal küzd, így hát fenntartása az önkormányzattól nem várható el. Maga a település azonban virágzik, a település nem szegregált, a cigányok ugyan nagyjából egy lakókörzetben élnek, de nem telepszerű körülmények között, a cigány-magyar lakossági kapcsolatok nem rosszak, az iskola épülete jó állapotban van, felszerelése megfelelő. Vagyis előállt egy olyan helyzet, ami szinte sugallja, hogy ne az iskola bezárásán gondolkodjunk. Értelmezzük át a szegregálódást. Ha egy jómódú településen, sikeres polgárok körében, a fővároshoz közel egy kis létszámú nemzetiségi iskola feladatának tekinti a nehéz helyzetben levő nemzetiségi diákok sajátos igényeinek elismerését, valamint teljes módszertani, szervezeti megújulásra is hajlandó a sikeres iskoláztatás érdekében, a társadalmi esélyegyenlőség megvalósításáért, akkor ez az iskola nem szégyen és probléma, inkább egy fontos próba, kísérlet lehetne. (Kísérlet, amennyiben amúgy is nyilvánvaló, hogy meg kell tanulnunk a cigány iskolák elfogadását.)
(Nemzetiségi iskoláról beszélek, tudatában annak, hogy a szakirodalom ilyen esetekben, amikor egy iskolában csak cigány diákok maradnak, szegregált iskoláról, nem ritkán gettóiskoláról beszél. Ez a csobánkai iskola azonban rendes iskolaként is képes volna működni. Amit azért gondolok lehetségesnek, mert Csobánkán a helyi cigányság elkülönülő falusi társadalmának létmódja, léthelyzete egyáltalán nem jellemezhető etnikai gettóként. Akkor hát miért nevezném gettóiskolának a cigány gyerekek iskoláját, ami a negatív perspektíva, s miért ne nemzetiségi iskolának, ami a pozitív perspektíva.)
Van már példa a cigány nemzetiségi iskolára. A Gandhi Gimnázium akkor is fontos intézmény, ha nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. (Talán nem utolsósorban azért nem, mert a cigány társadalom, a cigány értelmiség nem tekintette igazán a magáénak. Nekünk, nem cigányoknak könnyű jó vagy rossz értelemben egységesíteni a cigány társadalmat. De igazából nem tudjuk, akar-e, tud-e, képes-e egységesülni.)
Ráadásul a népesedési és a migrációs folyamatok következtében egyre több iskola van, amely cigány iskolává vált. Az érintett településeknek hozzá kell fogniuk a saját felelősségű, identitású cigány társadalom önszerveződéséhez. Ennek a történetnek a szellemi tere az iskola lehetne. A leendő Csobánka jövendőbeli filiái. (Ha ez a szerveződés nem indul meg, az is szerveződés, ennek lehetünk többfelé tanúi, ez a szerveződés a széthullás és a társadalmi anómia szövevényét teremti meg.)
Ezzel nem szeretném azt állítani, hogy az integrációnak vége, csak azt szeretném valószínűsíteni, hogy vannak alternatívák.
(Ami pedig a perspektívákat illeti, azért is kellene nagyon óvatosnak lennem, hiszen a cigány iskolát mint kitörési pontot nem magamnak képzelem el, nem is nemzetiségemnek – megálmodója sem cigány -, hanem roma nemzetiségű nemzettársaimnak.)

*

Csobánkán tehát alakulna egy nemzetiségi iskola, mely alkalmasint vonzó iskolává válna a községen kívül is, nem volna gond tehát a beiskolázással. S ha a cigány iskola nemzetiségi iskolaként működik, külön állami normatívával, semmi akadálya nem volna többé, hogy legyen, hiszen lennie kellene egy községi iskolának is. S mindegyik iskola befogadó iskola lenne, hiszen a sajátos pedagógiai program alighanem több szülőt is meggondolkodtatna, amint hogy a cigány szülők is írathatnák most már félelem és kényszer nélkül a községi iskolába a gyereküket, ha ők személyesen éppen az integrációt részesítenék előnyben. A jövőről persze már nem volna szabad írnom, hiszen ettől vagyunk pillanatnyilag a legtávolabb. Noha én ezt a távolságot nem mérföldeknek gondolom, hanem inkább falnak, mely innen is, onnan is áttörhető volna, csak nem hisszük el.
A csobánkai önkormányzat júliusi döntése a döntés halogatásának tűnik, de akár az, akár nem az, ad még egy kis időt, nagyjából egy tanévet, a dolgok, a helyzet végiggondolására. Mindazt, amit ehhez kívülállóként elmondhattam, egyetlen elemet még nem érintve, elmondtam. Ez az utolsó elem maga dimenzióváltást jelenthet a történet értelmezésében.
Böjte atya Dévai Alapítványa néhány évvel ezelőtt megjelent Csobánkán. Szerzett itt egy jelentős ingatlant, melyben az elesettek különböző csoportjainak próbált otthont adni. Csobánka nem volt túl lelkes az első próbálkozásoknál. A mostani helyzet szerint nevelőszülőknek ad otthont, akik ideiglenes gondozásba vett gyermekeket nevelnek. A gyermekek közül hatan a Petőfi Sándor Általános Iskolába jártak az elmúlt tanévben. (Ez az iskola hivatalos neve, az intézmény már egy ideje nem önálló, egy több intézményből álló intézménycsoport tagintézménye.)
Az az ingatlan, ahol az alapítvány helyet kapott, az elbeszélések szerint egy iskolát is be tudna fogadni. A felvethető alternatívák száma így megsokszorozódik. Onnantól kezdve, hogy az iskola megújításában részt vállalhatna a Dévai Alapítvány, adná segítségként szellemi apportját s a gyerekeit. (A csobánkai terv és a Dévai Alapítvány programja ráadásul, azt hiszem, nagyjából szinkronban is volna.) Vagy akár alakulhatna úgy is, hogy a Petőfi iskola diákjaival egy új iskola jönne létre az alapítvány kastélyában.
A csobánkaiaknak meg kellene érteniük, hogy az a gond, ami a lelkiismeretüket is bántja, egy derék vállalkozással megoldható volna.
Régóta ideje volna már az efféle vállalkozásoknak.
(Az új tanévre mindössze hét első osztályos beiratkozás történt. Fontos volna tudni, miért. Már csak azért is, mert ábrándozhatok én arról, hogy cigány nemzetiségi iskola legyen az elárvult cigány iskolából, készíthet erre vonatkozóan terveket az igazgatónő, és pénzt is költhet rá a közösség, akár a helyi, akár az európai, ha a cigány szülők másféle jövő (vagy jövőtlenség) mellett döntöttek vagy döntenek majd. Hihetetlenül fontos tényező ebben a döntésben (is) a cigány társadalmi közítélet. S azok, akik ennek formálásában részesek.
Ősszel cigány népismeret másoddiplomás szak indul Gödöllőn, az Eötvös József Cigány-Magyar Pedagógiai Társaság kezdeményezésére. Itt a múlt megismerése mellett a jövőnket érintő csobánkai kérdést is fel kellene tenni.
Papp Andrea igazgatónő jelentkezett Gödöllőre, jó volna, alighanem mindannyiunknak, nem csak a csobánkaiaknak, ha lenne értelme cigány népismerettel foglalkoznia.)

(Az írás augusztus közepén készült, vagyis iskolakezdet előtt.)

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakkal kapcsolatban, azt e-mailben az info@tte.hu címen jelezheti.