„A Dóczyban katolikusok és zsidók is voltak. 48-as létszámú volt az osztályunk. Nagy létszámú osztály volt. Két katolikusra határozottan emlékszem. Hamvazószerdán ők szabadnapot kaptak. Délelőtt elmentek a templomba, és amikor jött vissza, egyiknek itt a homlokán volt valami. Mondom neki – én nem tudom, hogy ez mi. Akkor figyeltem fel először rá. Református körökben ez nem volt szokásban.” (Az interjút készítette: dr. Timár Lajos; Hajdúszoboszló, 2010. február-október)

A teljes interjú letöltése (pdf, 48 oldal, 1,17 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, az interjúalany és családja adatai, családfa.)

Részlet az interjúból:

Édesapám tanyai birtoka

A vitézi rend szervezéséhez hozzátartozott, hogy a vitézi rend vezetői és a legénység egy része is földet kapott. Így édesapám is egy homokos, gazdálkodásra nem igazán ideális földet kapott. Ez a föld évekig nem kellett senkinek. A vitézi széknek fel volt ajánlva, és hirdették az újságban, hogy ki jelentkezik. Sívó homok, hát mit kezdjen rajta az ember? Édesapám kiment személyesen megnézni, miféle terület ez, hogy nem kell senkinek. Felment ott egy magas dombra, nála volt a teodolitja, benézte térkép alapján. A világosi várnak este már a lámpáit lehetett látni. El is nevezte rögtön azt a dombot Erdélylátónak. Mi mint gyerekek mindig úgy emlegetjük: az Erdélylátó. Szóval egy olyan kiemelkedő homokbucka volt. Megdobbant a szíve, na, ezt én fogom kérni. A társak már kaptak földet a vitézségükért, a vérük hullásáért. A legénység különösen, hogy kezdjenek egy újfajta nemességet, amely magyarnak tartja magát. A mai napig ez a gondolat. Ez a mentalitás bennük van most is: összetartani és a magyarságunkat megőrizni.

Mi nem voltunk gazdag emberek, mert mindent abba a földbe tápláltunk bele. Szerszámokat, állatokat, gépeket venni. A műtrágyázás akkor jött divatba. Jött a szél, fölkapta homokostól, és a szomszédban egy nagybirtok volt akkor még, annak az erdejébe rakta le. Akkor kezdte édesapám a fasorokat ültetni, hogy megkösse. Kitapasztalta a széljárás irányát, és így sikerült megkötni a homokot. Különleges bokrokat ültetett, különféle fákat. Ezek a szélfogó fasorok, jegenyenyárfák gyorsan nőttek, szerették a homoktalajt, igénytelenek voltak. Mire egy jó gazdaság alakult ki, akkorra elveszett az egész. És nem adtak vissza semmit belőle, mert vitézi telek volt. Ott nemcsak növénytermesztés volt és gyümölcsfák voltak, hanem állatok is. Négy pár ló volt. 126 hold volt. Szóval nem volt egy óriási nagy terület. És a szőlőt, gyümölcsöst, mindent az ő precizitásával, úgy nézte be a sorokat, hogy így is, úgy is derékszögben álljanak a gyümölcsfák. Minden egyes fának a helyit ő jelölte ki.  Barack is volt. Őszibarack, abból már hasznunk is volt. Az első termést úgy szedtük le – gyönyörű nagyra nőttek –, ládában selyempapírba csomagoltuk. Bátyám vitte hajnalban be Debrecenbe, ott volt egy elit csemegekereskedő. Azt mondta, bármilyen mennyiségben átveszi. Na de hát az egy nyár volt! Édesanyám az első szőlőtermést tenyerében hozta, amit talált, a család szemenként eszegette, mert ez a saját termés.  Ez lett a sívó homokból. És aztán elfújta a szél…

Volt idő, mikor az édesapa naponta kijárt. Kétkerekű, nagykerekű bricskája volt. Befejezte a munkáját a dandárparancsnokságon, és már ott volt a tisztiszolga, aki neki volt kijelölve. Odavitte a kocsit, édesapám beleült, és ő hajtott ki. Átvette a dolgokat, kiadott gabonát a cselédeknek, az állatoknak, és este vissza. Borzasztó megfeszített munka volt ott abban az időben. Több mint 30 km naponta oda-vissza, vagy akár hetente azon a homokos úton. Meg is lett a következménye, szívrohamot kapott egy nagyon fárasztó nap után. Sok probléma összejött. Éjszaka eszméletét vesztette. A dandárparancsnokságon már az a híre volt, hogy meg is halt. Orvost hívtunk mellé, és azok vitték a hírt, hogy nagyon rossz állapotban van a szíve. Ugye már voltak előzmények a háborúban, különösen a maroshévízi, az volt egy nagyon túlerőltető a szívének. De ő a sportok terén is nagyon jeleskedett, úgyhogy az sem volt szívkímélő életmód. De aztán csak teltek az évek is, mindig jött rá valami.

A tanyán először még nem épült lakás a család számára. Négy cselédlakás volt: szoba-konyha kamrával. A konyha közös volt. Az épület kicsit U alakú. Később épült még egy másik lakás is. Az eredeti épületben 1/3-ában csak a tanyagazda maradt ott. A többit nyári vakációra mi használtuk.  Úgy kentük sárral a földjét. Három lánynak az ágy fel lett állítva, a másik részébe édesapámék. Volt egy közös előtér, ami hajdani konyhás tüzelőhely volt, és mögötte egy kis kamra két családnak, és annak a közfalát ütötték ki, és az lett a bátyámnak külön kis keskeny szobája, hogy csak az ágya fért el, és mellette el tudott menni.  És oda nem lehetett ilyen dolgokat kivinni, hogy képeket, pedig volt néhány. A nyarakat ott töltöttük. Nem mentünk mi külföldre, de még belföldre sem nyaralgatni, hanem a tanyára. Fogalom volt: megyünk ki a tanyára. És ott aztán dolgoztunk, ami jött…

Ahogy közeledett a háború, ekkor elrejtettük, amit lehetett, a földbe. Kivittük például a szőnyegeket. Feltekertük, a legnagyobbat alul, és szépen rárakva, molytalanító szerrel behintve, szorosan felgöngyölítve. Két lepedőt összegépelt édesanyám, azzal az egészet beborítottuk, hogy moly ne érjen hozzá. Gyapjú szőnyegek voltak, perzsaszőnyegek. Azt kivittük. A képeket nem tudtuk ott elhelyezni, nem voltak olyan nagy szobák, a hajdani cselédlakásokban.

A fényképalbumból:

Dóczys teadélután (Debrecen, az 1930-as évek közepe)

Egy gimnáziumi rendezvényen vagyok látható a jobb szélen. Egy csoportképből van kinagyítva. Valami teadélutánszerű rendezvény volt, és erre az úgymond testvér gimnazisták, a fiúk a református gimnáziumból is átjöttek Azt tudom, hogy édesanyám képviselőfánkot csinált egy nagy tállal, még mindig előttem van a képe, hogy vitték át, mert mi ott laktunk a szomszédjában a gimnáziumnak.

Mind a három lány tőlünk a Dóczyba járt. A bátyám Nyulason végezte az első elemit, a többit már bent a Kollégiumnak az elemi iskolájában járta ki. Utána katonaiskolába ment Kőszegre. Én ott érettségiztem a Dóczyban ’42-ben, a húgaim négy gimnázium után átmentek – akkor kereskedelminek mondtuk –, a mostani közgazdasági középiskolába. Felsőkereskedelminek hívták akkor, ott már praktikus tárgyakat tanultak: angolt vagy franciát is a német mellett. Érettségi után szerettem volna menni egyetemre is, de édesapám azt mondotta, hogy az egyetemista lányok – akkor is volt már az erkölcsükkel baj – nagyon szabadosak, nem akarja a lányát olyan helyre adni. Így aztán maradtam otthon.

A Dóczy nagyon jó iskola volt, azt tudom mondani: közösségre nevelő, munkára, tanulásra késztető. Egyébként Szabó Magdát onnan ismerem, hogy én akkor voltam hetedikes vagy nyolcadik gimnazista, mikor ő hospitálni járt be hozzánk. Akkor ő már végzős volt az egyetemen. Nem tudom, mennyi látszik meg belőlem mostan a hajdani dóczystából, de azt tudom, hogy nagyon összetartók voltunk. A 65 éves érettségi találkozót még megtartottuk.